Már kb. 15 éve olvasom a porontyot, majd a bezzeganyát read-only üzemmódban, sokat kaptam kérdés nélkül is, gondoltam, ideje, hogy én is visszaadjak valamit a közösbe, ezért leírom szüléstörténeteimet.
Első terhességem nagyon kiegyensúlyozottan, vidáman telt, két említésre érdemes dolog történt csak. A terhesség közepe fele orvost váltottam, mert a barátnőm által ajánlott nekünk emberileg nem volt annyira szimpatikus, hogy ragaszkodjunk hozzá és fizessünk is neki. Unokatesóm feleségétől kaptam a leghasznosabb tanácsot a terhességem alatt: szülésznőt fogadjak, többet számít, mint az orvos. Tényleg ő van az emberrel a szülés nagyobb részében, ő tud hatékonyan támogatni, igaza lett. És a szülésznő, akit ajánlott, fantasztikus, ő lett a biztos pont a későbbi szüléseimnél is. A szülésznőm ajánlotta az orvosomat is, akivel nagyon meg voltam elégedve.
A másik, hogy a 35. héten aggódott az orvos, hogy túl pici a baba, be is fektetett pár napra megfigyelésre a kórházba. Ott mindjárt próbálták aláíratni velem a szüléshez szükséges papírokat, mert “innen már úgysem megyünk egyben haza”. Nem írtam alá, nem szerettem volna még szülni, nem is voltunk teljesen felkészülve a baba fogadására. Annyiban igazuk volt, hogy a hasonló okokból benn lévő szobatársamnak tényleg megszületett a pici babája, tehát jogos volt az előkészület, de mi végül egyben hazamehettünk.
A szülés előtt az adott aggódásra okot, hogy a kisbabánk fejjel felfelé érezte jól magát a kiírt időpont közeledtével is. Hiába ringatóztam négykézláb, ahogy a szülésznőm javasolta, hiába beszéltünk hozzá, nem akart befordulni, a popója volt lefelé.
Már pár nappal túl voltam a terminuson, mikor egy csütörtök délutáni vizsgálaton az orvosom elmondta, hogy a faros fekvés és a szülésindítás két olyan nagy rizikó-faktor, amit együtt nem vállalhat.
Tehát ha addig nem indul meg magától a szülés, akkor hétfőn császárral veszi ki a babát.
Ezt természetesen lehetőség szerint el akartuk kerülni, így vacsora után férjem kedvesen odahajolt a pocakomhoz és alkut ajánlott: “Te baba, jó lenne, ha kijönnél már. Ha nem akarsz Emese Kata lenni, lehetsz Kata Emese is, ha kibújsz hétfő előtt.” (A neveket megváltoztattam.) Egy fél óra múlva elkezdett szivárogni a magzatvíz... Lányunk azóta is büszke rá, hogy ő választotta a nevét.
Bár egész enyhe menstruáció-szerű fájásokon kívül nem volt nagyon más jel, a magzatvíz is csak nyomásra szivárgott, a szülésznőmmel egyeztetve úgy döntöttünk, bemegyünk a kórházba, tudjuk meg, mi a helyzet. Lehet, hogy fordítva vagyok bekötve, mint sokan mások, de én ilyenkor már nagyobb biztonságban érzem magam a kórházban, mint otthon.
Benn kiderült, hogy tényleg a magzatvíz szivárog, ettől hihetetlen boldog lettem, hogy akkor tényleg elkezdődött!!! Nagyon hálás voltam a fantasztikus hírért a rezidens doktornőnek.
Fájásokat az NST nem mutatott, nem kezdődött el a tágulás sem, így férjem hazament, én meg a vajúdóba.
Boldogan írtam alá a mindenféle beleegyező nyilatkozatot, amiket a szülésznőm hozott és lelkesen vártam a folytatást.
Az este viszonylag nyugisan telt, tudtam aludni is, voltak fájásocskák, de csak olyan ráhangolódóak.
Reggel a vizsgálatnál kiderült, hogy nagyon lassan halad a dolog, nem sokat tágultam. Mikor a főorvos megtudta, hogy a faros fekvés ellenére nagyon szeretnék természetesen szülni, (ebben az orvosom és a szülésznőm is maximálisan támogatott), bejött hozzám, hogy elmondja, a magzatvíz-szivárgás miatt a fertőzések elkerülése érdekében egy idő után valahogy kinn kell lennie a babának.
Ha délig nem születik meg, akkor meg fognak császározni.
9 előtt kaptam egy szülőszobát, férjem is bejöhetett és bekötötték az oxitocint, hogy kicsit segítsék a haladást. Erről az előzetes konzultációk alatt beszéltünk az egyébként nagyon természetes szülés-párti szülésznőmmel, hogy faros szülésnél protokoll az oxitocin és a gátmetszés is. Úgy gondoltam, még így is jobb, mint a császár. Kicsit az oxitoncintól tartottam, de anyukám nyugtatott, hogy annak idején ők is mind kaptak és nem lett rosszabb, csak kicsit segít. Tudom, hogy ezzel lehet vitatkozni, ezután viszont segítségként, pozitívan tekintettem az oxitocinra.
Természetesen hatott, kezdtek beindulni a fájások, de azért jó hangulatban voltunk. Férjem mérte a telefonján a fájások közti időt, meg a hosszukat, a szülésznőm tanácsára etetett-itatott, én meg a rajtam lévő NST ellenére labdán ülve rugózhattam. Kellemesen elbeszélgettünk pl. az önvezető autókról, hogy vajon mire a baba felnő, mennyire lesznek elterjedve.
Aztán egyre erősödtek a fájások és kérdeztem, hogy nem kaphatnék-e fájdalomcsillapítót. De a szülésznőm azt válaszolta, hogy már nem érdemes (ez a többi szülésnél is így volt, nem tudom, hogy tudnám-e jókor kérdezni, de utólag nem bánom). Néha a fájások alatt nagyon gyorsan vettem a levegőt, a szülésznőm tanácsára igyekeztem lassítani, lassan nagy levegőket venni, nehogy elájuljak. (A korábban begyakorolt légzőgyakorlatok valahogy elszálltak addigra a fejemből...) Aztán egy vizsgálathoz fel kellett feküdjek az ágyra és utána már ott is maradtam. Bejött az orvosom is, aki egy ideig még nyugodtan, picit talán unottan ült egy széken, de engem ez megnyugtatott, hogy nincs baj, jót tett a nyugalma.
Aztán kiment a férjem (így beszéltük meg, hogy a kitolást ő kihagyná, én meg úgy voltam vele, hogy addig maradjon, amíg neki is jó; nem bántuk meg, onnantól már nem igazán tudott volna segíteni, a keze helyett a kicsit keményebb vaságy kapaszkodóját szorítottam a fájások alatt), és egyre több fehér köpenyes jött be “a faros szülésre” az orvosom és a szülésznőm mellé: a főorvos, a rezidensek, gyakornokok, a gyerekorvos, szerintem az egész osztály kíváncsi volt.
De akkor engem ez már egyáltalán nem zavart, csukott szemmel befelé figyeltem már csak, annyira, hogy a szülésznő vissza is kérdezett, hogy velük vagyok-e, értettem-e, amit mondott, hogyan kellene nyomni.
Ezen egyébként meglepődtem, hogy ez ennyire nem ösztönös, az első két nyomás még nem volt jó, utána éreztem rá, hogy kell. És eljött a szülés legrosszabb része, mikor azt hittem, szétszakadok odalenn, leírhatatlanul feszített, égetett, csípett, fájt, azt hiszem, picit visszatartották a babát, hogy utána nagyobb erővel jöjjön ki. És hihetetlen volt, hogy aztán tényleg kicsusszant, odarakták a mellkasomra, elképesztő volt, hogy tényleg megszületett a kislányunk. (Végül fél egy körül, de ennyi még belefért a főorvosnak.)
A szülőszoba kiürült. Hamarosan jött a méhlepény, majd a varrás a gátmetszés után, majd minden szülésem kedvenc része, mikor a szülésznő egy fehér kancsóból vizet öntve lemos lenn. Ilyenkor érzem, hogy kész, vége a szülésnek, s nyugszom meg teljesen. Bejött férjem is, majd hármasban volt egy hosszú aranyóránk. A szülésznő nem sokszor jött be, de segített mellre tenni a babát, aki lelkes és ügyes volt (azóta is szeret enni).
Férjem később mesélte, hogy amíg kinn volt, látta, hogy fenn van tartva nekem a műtő, még a sürgősségi császáros kismama is ránk várt. Utólag gondoltam bele igazán, hogy egy első faros szülésben azért van rizikó (a fej a legnagyobb, az beszorulhat), sajnos hallottam is egy rosszul végződött faros szülésről azóta, így még hálásabb vagyok a Jó Istennek kislányunkért.
Több dologban szerencsések voltunk: azt gondolom, hogy az orvosom és a szülésznőm támogatása nélkül az én szándékom kevés lett volna a kórházban a hüvelyi úton való faros szüléshez (első babával, Magyarországon, 2014-ben). A másik, hogy kislányunk viszonylag pici baba volt: 2,9 kg-val született. A baba esetleges nagy súlya is kizáró ok a faros hüvelyi szüléshez. A harmadik pedig a háttértámogatás anyukám és “csapata” részéről, hogy sokan imádkoztak értünk, nekem ez is nagy biztonságérzetet és erőt adott; hiszem, hogy sokat segített.
Nagyon hálás vagyok, hogy kislányunk így születhetett meg és nekem egy nagyon szép szülésélményként maradt meg a világrajövetele.
Ha nem szedtek szét, megírom három kisebb testvérének a szüléstörténeteit is.
Kékszemű