Néha úgy kilépnék. Szánalmas, hogy ezt érzem... még csak kilenc hónapja szültem.
Szóval nem olyan régen találkoztam a munkatársaimmal, akiket már kerek egy éve nem láttam. Azon a péntek délutánon beültünk egy kávézóba. Pár órácskát maradtam csak, mert haza akartam érni a 19 órás fürdetésre, így hát elindultam.
Budapest, belváros, péntek este. Zsongás, nyilván. Bár nem kifejezetten szeretem az embereket, a tömeget, mégis most valahogy beszélgetni akartam az összes járókelővel, benézni az összes szórakozóhelyre, meginni az összes alkoholt. (Nem tettem.) Újra az akartam lenni, aki tíz évvel ezelőtt voltam. Vagy aki 18 hónappal ezelőtt. Pocak, gyermek, felelősség nélkül. Csak úgy lenni a nagyvilágban. Koncertekre járni, dögleni, aludni, sorozatokat bámulni. Hát ez nagyon közhelyes, de ja, néha újra erre vágyom.
Sosem voltam egy anyatípus, nem tudtam mit kezdeni a gyerekekkel, persze abban nem kételkedtem, hogy a sajátomat nagyon fogom szeretni.
Most itt is van. Imádom a kisfiamat, de iszonyat nehéz berendezkednem lelkileg és agyilag erre az új életre. Nem tudom, mikor lesz az, amikor már teljes egészében anyának fogom érezni magam - lesz-e egyáltalán ilyen. Baj-e, ha nem lesz ilyen?
Néha úgy kilépnék. Tudom, hogy jogom van ezt érezni, mégis kerülget a bűntudat, ahogyan ezen filózok. (Miért?) Siránkozok, panaszkodok, pedig tündéri ez a kis férfi... Szóval csak annyit akarok mondani, hogy ez az egész mindenség nehéz, de szép.
Azt hiszem, inkább a múltamból kellene kilépnem, és átlényegülni jelen-jövő Anyává. (És néha inni legalább egy kis Sangriát.)
Katalin
Más is érez néha így... nem vagy egyedül!
Kiszabadultam az anyaság börtönéből
Belebukok az anyaságba?
Képtelen vagyok arra, hogy életben tartsam a saját gyerekem?
Miért nem készítenek fel az anyaságra?
Anya vagyok, világgá mennék
