(A történet első része a tegnapi posztban olvasható)

Mikor magamhoz térek, az első dolog, amit érzek, hogy pokolian szomjas vagyok. A szememet még nem bírom kinyitni, de a szám és a torkom annyira száraz, hogy úgy érzem, belepusztulok. 

A másik dolog, ami eljut a tudatomig, hogy mindenem fáj, és minden létező helyen csövek állnak ki belőlem. Mellettem szívritmusfigyelő pittyeg ütemesen, én pedig próbálom kinyitni a szemem. Kellemetlen, éles a fény... aztán egy női hang szól hozzám. 

- Madame... ébren van? - kérdezi. 

Nem bírok válaszolni - gondolom magamban, ismét becsukva a szememet. Aztán valahogy mégiscsak kinyögöm neki, hogy igen. 

- Mi a neve és mikor született? - szadiz tovább. 

- Vizet - könyörgöm neki kiszáradt szájjal, de csak köti tovább az ebet a karóhoz, mondván: nagyon sajnálja, de nem adhat vizet, csak egy fél óra múlva. Szóval: mi a nevem és mikor születtem? 

Hirtelen olyan ingerült leszek, hogy magam sem hiszem el... legszívesebben fejbevágnám az arc nélküli hangot. Annyit azért felfogok, hogy ha elmondom, amit akar, akkor talán vizet is ad nekem... úgyhogy száraz torokkal nagy nehezen eldarálom neki az ezerszer elismételt adatokat. 

- Rendben. Tehetek önért valamit? - kérdezi ismét, mire megint vízért könyörgök. - Azt sajnos nem adhatok még egy fél óráig, de ha akarja, tudok fújni egy kis vízpermetet a szájába. 

Csak bólogatni tudok, és már jön is az éltető permet. Mint a mennyei manna - legalább addig a pár másodpercig, míg tart. Tényleg nagyon fáj a torkom. 

- Akarja látni a férjét? - kérdez tovább a nő. Mondom, hogy igen, aztán csukott szemmel lebegek tovább ebben az időtlen térben, amit őrzőnek hívnak, és ahol csak a gépek pittyegése szakítja meg a csendet. 

Valamivel később talpig kék műtősruhába és hajhálóba öltözve megjelenik a férjem. A szememet épp csak kinyitom, aztán már csukom is be, mert nagyon bántja a fény... 

- Jól vagy? - kérdezi tőlem. 

- Kérek vizet - könyörgöm neki is, mire hallom, hogy szól a nőnek - aki neki is elismétli, hogy még negyed óra, és utána kaphatok. Kegyetlen egy perszóna - gondolom magamban, de aztán megenyhülök, mikor megint kapok tőle egy kis vízpermetet. Férj eközben elkezdi mesélni, hogy mi történt - hálás vagyok neki ezért, mert bár szeretném tudni, hogy kerültem ide, nincs erőm rákérdezni a részletekre.

- Megműtöttek - mondja. - Beszéltem az orvossal, mondta, hogy nagyon sok vért vesztettél, több mint 1,2 litert... ezért transzfúzióra volt szükség. Összesen négy egység vért kaptál. A méhed elrepedt a jobb oldalon. Kétszer is megpróbálta megvarrni, de nem állt el a vérzés, úgyhogy végül nem volt más választása, minthogy kivegye... - teszi hozzá. - A műtét több mint két órás volt - folytatja - a baba jól van, elvitték a neonatológiára. Mindenki nagyon rendes, egész idáig vele lehettem... megevett 40 ml tápszert és most alszik. Éjfél van - teszi hozzá. 

Túl sok ez az infó így egyszerre... lassan jutnak el az agyamig a hallottak. Kivették a méhemet?? Mivan? És vérátömlesztést kaptam? Én? És mitől fáj a torkom?

- Fáj a torkom... - nyöszörgöm neki szerencsétlenül ez utóbbit, mire élénk eszmecserébe kezd a nővérrel, aki elmondja, hogy igen, intubáltak is, azért fájhat ennyire. 

- Innen át fognak vinni az intenzívre - mondja nekem - és azt mondja a nővér, hogy ott majd kaphatsz inni is. 

Én eközben csak arra tudok gondolni, hogy meg akarok halni... mindenem fáj. Nem bírom mozgatni a tagjaimat, csak fekszem a takaró alatt, mint valami összekaszabolt porhüvely... én ezt nem akartam, nem is számítottam rá egyáltalán! Valaki adja vissza a pár órával ezelőtti életemet!

Kis idő múlva valóban elindulnak velem és megint tolnak, lifteztetnek a különböző szintek között, majd megérkezünk egy lesötétített szobába, ahol az éjszakás nővér fogad. Egy fiatal, nagyon nagydarab, anyáskodó fekete nő az, hosszú haja afrofonatokban, egyetlen nagy copfba fogva leng utána. Lágyan és kedvesen, mint egy édesanya fogad... kérdezi, kérek-e valamit, mire neki is mondom, hogy inni. Hoz is nekem almalevet szívószállal meg vizet - a víz csak langyos, az almalé viszont finom hideg és jótékonyan hűsíti szegény torkomat. Pár kortynál többet mégsem bírok inni belőle, mert félek, hogy kihányom. Ekkor már fél egy van, és a férjem, miután látja, hogy elhelyeztek és megmaradok, indulna haza a gyerekekhez. 

Ettől olyan páni félelem tör rám, hogy szavakkal ki se tudom fejezni...legszívesebben belekapaszkodnék, hogy vigyen engem is magával.

Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egyedül maradjak egész éjszakára, mikor a fejemet se tudom megmozdítani... könyörögni kezdek neki, hogy maradjon itt velem. A nővér tanácstalanul hallgatja a magyar szóáradatot, amit váltunk, aztán férj megkérdezi, hogy van-e lehetőség rá, hogy itt maradjon. 

- Hogyne volna - mondja a nővér, és már javasolja is, hogy betesz a szobába egy pótágyat. Férj segít neki behozni és egy teljesen normális ágyat állítanak fel épp mellettem - igaz, cipőkanállal kell beügyeskedni, de végül pont elfér az enyém mellett a szobában. Férj is nagyon fáradt lehet - gondolom ekkor hirtelen - muszáj, hogy pihenjen ő is. 

Ruhástul borul az ágyra, csak a műtőscuccot meg a cipőjét veszi le, de nem bír elaludni... folyton kérdezget, hogy jól vagyok-e. Igazából nagyon nem vagyok jól... a vállaim még mindig görcsben vannak, mióta a szülés utáni tíz percben beálltak, és bárhogy helyezkedem, borzalmasan fájnak, jobban, mint a sebeim. Annyira rossz érzés, hogy legszívesebben üvöltenék miatta - mindez a rengeteg csővel kombinálva, amiktől mozogni sem bírok, még rosszabb. 

A bal kezemen vérnyomásmérő fújja fel magát húszpercenként, az alkaromban ugyanott branül van, a vénámban egy vezeték. A jobbkezemben csak a vénába szúrt branül zavar, a hátamon és a mellkasomon lévő tappancsok szintén különböző vezetékekhez kötnek, melyek ki tudja, hova vezetnek. A derekamból még kiáll az epidurál tűje, a sebem a szeméremcsont felett szintén fáj, a gátmetszést nem is említem, és természetesen nem úsztam meg, katétert is kaptam, amihez egy szép kis vizeleteszsák csatlakozik, a nővér pedig távozása előtt még egy oxigénes vezetéket is tesz az orromba, ami az arcomra van erősítve és amiből rossz szagú oxigén párolog folyamatosan. Arra gondolok, hogy nem fogok kibírni így egy egész éjszakát... a vállaim annyira fájnak, hogy egyszerűen nem bírom tovább és elsírom magam... összekucorodva zokogok.

Férj szenvedéseimet látva tehetetlenségében kétségbeesik, aztán hívja a nővért, és megkéri, hogy segítsen, legalább pár csövet-vezetéket szedjen le, ha tud, mert így képtelen vagyok pihenni, miközben én sírva kérem, hogy adjon egy izomlazítót vagy valamit a vállamba. Azt nem tud adni - mondja - de jeget tud rá hozni, sok esetben beválik ez is a fájdalom csillapítására. 

Hát jó, nekem mindegy, csak történjen már valami. Hamarosan meg is érkezik két jeges zacskóval, amiket lepedőbe csavar, és a vállaimra tesz. Egy kis pohárkában is hoz jeget, hogy szopogathassam, és egy kancsó vizet is otthagy, a férj erősködésére pedig legalább a büdös oxigénes izét leszedi rólam. Az ágyamat felemelik, hogy ülhessek, én pedig a sarkába kucorodva, vállaimon a jeges zacskókkal próbálok enyhülést találni. 

Elszundíthatok, mert mikor magamhoz térek, már hajnali kettő múlt. Férjem ütemesen szuszog mellettem a pótágyon, ami megnyugtat. Csend van és sötétség, csak az utcai fények szűrődnek be egy kicsit, meg a folyosói lámpák az ajtó alatti fénycsíkban. Mozogni továbbra sem tudok, de legalább a vállaim kevésbé fájnak. Folyamatosan próbálom a jeges zsákokat a fájdalmas részre pakolni, de azok egyfolytában lecsúsznak... azért valahogy sikerül egy egészen tűrhető, ülő pozíciót felvennem... utána már csak számolom a perceket a sötétben, és várom, hogy hajnal legyen. Igyekszem átgondolni az elmúlt órák eseményeit... végiggondolom mi történt, és csak most fogom fel, mekkora szerencsém van, hogy nem haltam bele ebbe az egészbe (és akkor még nem is tudom, mennyire közel jártunk hozzá mindketten, hogy tényleg így legyen). Hihetetlenül hálás vagyok a sorsnak, a jóistennek, vagy a karmának, hogy még élek... 

A második gondolatom pedig az, hogy vajon hol lehet a kisbabám. Szinte fizikai fájdalmat érzek amiatt, hogy nem ölelhetem magamhoz, nem szívhatom be az illatát... hogy még az arcocskáját se láthattam egyszer sem. Ez bánt a legjobban, mert így magam elé se tudom képzelni. Bár moccanni se nagyon bírok, de mégis, legszívesebben rohannék hozzá... 

Megint sírok egy sort... halkan, magamban. A vérnyomásmérő felfújja magát, immár ezredszerre, de más zaj nincs az éjszakában. Közben apránként iszogatok az otthagyott vízből... a torkom még mindig brutálisan fáj. A lepedőbe csavart jég lassan átáztatja az ágyneműt és a lepedőmet is - alig találok olyan helyet, ami nem vizes. 

Hajnali fél hat tájban visszatér a nővér, és elkezd felkészíteni a reggeli vizitre. Hosszú, fenék alá érő copfja minden lépésére ütemesen lendül, míg zacskót cserél a katéteren, és vért vesz. Közben megkérdezem tőle, ami már egy ideje a fejemben jár: miért kellett intubálniuk, ha már előtte elaltattak? Valami történt még a műtét közben, amiről nem tudok? Végül csak annyit mond, hogy ez a protokoll: nagyműtéteknél előre beteszik a csövet a páciens torkába, hogy ha baj van, ne kelljen kapkodni. Aha. 

Később kapok reggelit, és megismerkedem a reggeles nővérrel - ő is legalább annyira kedves velem, mint az éjszakás volt. Úgy látom, mind a ketten nagyon sajnálnak amiatt, ami történt velem és igyekeznek a lehető legjobban könnyíteni a helyzetemen... Férj eközben lemegy a neonatológiára a babához, és azzal a hírrel tér vissza, hogy ha akarom, felhozzák nekem, csak szóljak. Akarom, hát persze hogy akarom, csak előtte legalább pár csőtől és zsinórtól szabadítsanak meg, mert így mozdulni se bírok - és kérek új jeget is a vállamra, mert a fájdalom nem múlik, így meg nem bírom megfogni. Ígérik, hogy amint elkezdődik a reggeli műszak, máris küldik hozzám a gyógytornászt, aki majd megmasszírozza a vállamat, hogy ne fájjon annyira. Ez megnyugtat, bár egy izomlazítónak jobban örülnék azért.

8:35. Halk kopogás után egyszercsak megjelenik az ágyam végénél az orvosom és a szülésemet kísérő bába. Úgy sorakoznak fel ott, mintha büntetésért állnának sorba, lehajtott fejjel, szégyenkezve, kezüket összekulcsolva maguk előtt. Kérdezik, hogy vagyok, majd a lemondó "ça va"-ra, vagyis "megvagyok"-ra hozzáteszik, hogy sokkal jobban nézek ki, mint tegnap este, mikor utoljára láttuk egymást. Nagyrészt az orvos beszél, X. csak áll mellette és hallgatja, néha hozzátéve egy-egy mondatot.

A doktor elismétli, amit a férj tegnap este már nagy vonalakban vázolt, csak sokkal részletesebben. Kiderül például, hogy a magzatvíz már a kitolás előtt véres volt, nem is kevéssé, és a Baba is nyelt belőle egy jóadagot. Ebből aztán az is kiderül, hogy a méhem nem a szülés után, hanem az előtt vagy közben repedhetett meg... bár a bába látta szülés közben, hogy véres, de ő azt hitte, hogy csak a burokrepesztés miatt. 

Azt is elmondják, hogy óriási szerencsénk volt, hogy Nina gyorsan született meg, és egyáltalán túléltük ezt az egészet, mert ha elhúzódik a kitolás, vagy tovább tart a szülés, mindketten ottmaradhattunk volna - ugyanis ha az én keringésem összeomlik, akkor a baba sem tud megszületni. Sokkoló, amit mondanak... hálát adok az égnek, hogy erre nem került sor... ők is hozzáteszik, hogy alaposan megijesztettem őket.

Az orvosom utána elmondja azt is, hogy hiába próbálta megvarrni a szakadást a méhemen, az akkora nagy volt (a zárójelentés szerint 10 cm hosszú), hogy többszöri próbálkozásra sem sikerült neki. Végül ki kellett vennie - de a petefészkeket és -vezetőket meghagyta, illetve a méhnyakat is, "így nem lesznek hormonális problémáim és korai menopauzám sem" - ecseteli. Sőt, még ovulálni is fogok továbbra is, csak menstruálni nem, max egy kis maszatolás szintjén. Hát ebből az egész sztoriból eddig ez a legjobb rész... ezzel valahogy együtt fogok tudni élni - mosolygok magamban kesernyésen - úgyis világéletemben utáltam a "nehéz napokat". Ráadásul ezzel a fogamzásgátlás is meg van oldva egy egész életre.

Miután mindezt elmondják, és pár kérdést is felteszek még, meg férj is, még álldogállnak az ágy mellett egy darabig. Mintha szégyellnék magukat, vagy nem is tudom... hangsúlyozzák, hogy sajnos ilyen esetek megtörténnek, de próbáljak a pozitívumokra koncentrálni: úgysem akartunk már több gyereket, nem lesz többé menstruációm, és végső soron mindketten életben vagyunk, ez a legfontosabb, aztán elbúcsúznak és távoznak.

Férj is hazafelé veszi az irányt, mert nem akarja, hogy a gyerekek túlságosan hosszú időre nélkülünk maradjanak - már 24 órája nem láttak egyikünket sem és híreket se nagyon kaptak rólunk, azt leszámítva, hogy megszületett a baba. Mivel jobban vagyok, útjára bocsájtom, de lelkére kötöm, hogy délután azért jöjjön vissza - a gyerekeket viszont még ne hozza be, mert nem akarom, hogy megijedjenek tőlem ilyen állapotban.

10:18 A reggeles nővér felállít és elkísér mosakodni. Nincs zuhanyzás, pedig a rengeteg császáros történetben, amit olvastam, mindig ez szerepel - de itt nem így megy. Leültet egy székre a fürdőben, a csap alá tart egy eldobható mosdókesztyűt és alaposan leszappanoz vele. Előtte  persze kiszedi a katétert meg a zsinórok nagy részét - egy branült azért bent tart, pont azt, ami a legjobban fáj, és az epidurál helyén is még mindig kiáll a tű, de ez már a legkevesebb. Mikor végzünk, kapok tiszta hálóinget, rendbehozza a szobámat, és elmondja, hogy ha tudok majd pisilni, akkor lemehetek én is a Baba után a másodikra, a neonatológiára, ahova a körülményeinket figyelembe véve áthelyeztek a sima szülészetről. 

Nagyon gyenge vagyok, már a felállás is minden erőmet elveszi, de mégis, alig várom, hogy végre felhozzák a babát és kézbe vehessem.

De még jó sokáig kell rá várnom, mert csak 12 után hozzák fel kiskocsiban tolva. Alig bírok a lábamon állni, de azért igyekszem felkészülni rá, hogy mindjárt itt lesz, és ezért igyekszem csoszogva ide-oda menni a szobában. Egyszercsak meghallom a folyosón azt az eltéveszthetetlen, görgős hangot, ami az újszülötteket szállító kocsik sajátja, aztán nyílik az ajtó, betolják a kocsit, és végre itt van mellettem!!! 

Tényleg rengeteg haja van, ráadásul mind fekete!! És olyan kis pici és törékeny! Hiába mondják, hogy majdnem 4,5 kiló, nem tűnik annyinak. Olyan nyugodt... hirtelen azt se tudom, hogy nyúljak hozzá, hozzányúljak-e egyáltalán. Épp alszik, de aztán a nővérrel való beszélgetésre felébred és sírni kezd. A hangomra megnyugszik. Aztán leülök az ágyra és a nővér segítségével végre kézbe vehetem az én kislányomat... egymásra nézünk, ő hunyorogva én meg sírósan, és egyszerre elönt a boldogság.

Epilógus

A sürgős és életmentő operáció után alig két nappal, mikor már kezdtünk volna a sokk után kicsit magunkra találni, kaptuk a hírt, hogy egy barátunk, aki épp két hónappal előttem szült ugyanezen a klinikán, öngyilkos lett. Teljesen letaglóz minket a hír, főleg a férjemet. Ha valami nem hiányzott a mentális állapotunknak, akkor az épp ez volt... el sem akarjuk hinni, fel sem akarjuk fogni eleinte. 

Másnap hazaengednek a kórházból - de még aznap este majdnem vissza is kerülök, mert a tej beindulása, amit a kórházban is folyamatosan igyekeztem szívni mellszívóval és egy alapos, félórás fejés annyira kiveszi belőlem azt a kevéske erőt, amit addig összegyűjtöttem, hogy megint jön a hidegrázás és a gyengeség, ájulásközeli állapottal. Végül nem kell újra bevonulnom, otthon regenerálódhatok. Családom szigorú ágynyugalomra ítél, majd hétfőn, mikor a babát a kötelező gyerekorvosi vizitre visszük apámmal, ha már ott vagyok, csak úgy mellékesen megkérdezem a doktornőtől, szerinte mitől fájhat a bal karom annyira, hogy lassan már felemelni sem bírom. 

Az előzmények ismeretében azonnal átküld egy angiológus kollégájához, és fél órán belül már kezemben is van a diagnózis: trombózis a bal karban. Azt se tudom, sírjak-e ezen vagy nevessek... extra adag vérhigítót írnak fel, de a szoptatás miatt mást nem kaphatok. Ezután már csak laza levezetés, három nappal később férj rohanva viszi be a babát az ügyeletre, mert attól tartunk, hogy elfertőződött a köldökcsonkja, és vérmérgezést kapott... ez utóbbiról szerencsére kiderül, hogy fals riasztás volt, a csonk ugyan nem szép, de szepszisről hál'istennek szó sincs.

Azt a másfél órát, amit itthon töltöttem a három naggyal a hírekre várva, nem szívesen élném újra.

Az elmúlt két hetet a fentiek fényében az ellenségemnek se kívánom.  Mégis, amikor látom, hogy a testvérei milyen szeretettel bánnak a kishúgukkal, és már most mennyire fontos nekik, mennyire szerves részét képezi a mindennapjaiknak, vagy hogy a férjem hogyan válik fiús apából egyre inkább lányossá is, és hogy Nina hogy illeszkedik be lágyan és finoman a családba, akkor tudom, hogy a sok rossz ellenére is mindent megért, hogy ő velünk lehet... és hogy miatta bármikor végigcsinálnám újra az egészet.

Shadow