Május 7., vasárnap. 41+2
Reggel hat húszkor a Kicsi ébreszt minket. Mostanában új rituálét fejlesztett ki: rászokott, hogy egyedül kijön a szobájából és benyit a miénkbe, aztán bemászik az ágyunkba és odafekszik mellém egy percre, hogy mutassa: ő is alszik még - majd megsimítja az arcomat, jelezve, hogy itt az ideje a felkelésnek.
Szülésnek egyelőre semmi jele... rám jellemző módon ezt a gyerekemet is túlhordom, mint szinte az összeset. Tudom, hogy ma mindenképp megindítják a szülésemet, és jó lett volna pihenni előtte, de nem bírtam hamarabb elaludni, mint éjfél. Izgatott voltam, és folyton az járt a fejemben, hogy már csak pár óra és végre találkozunk a Babával - másrészt be akartam fejezni a terhesnaplóm utolsó részét is. Persze ez utóbbi nem sikerült, de abban bízom, hogy majd a klinikán lesz még időm befejezni.
Hétkor felöltözve és nagyjából összekészülve kimegyek a konyhába, hogy megreggelizzek és felcsörgessem a szülőszobát. Előző nap ugyanis a lelkünkre kötötték az NST-vizsgálaton, hogy ugyan nyolcra várnak, mert elő vagyunk jegyezve, de mielőtt elindulunk, feltétlen telefonáljunk oda, nehogy belefussunk a legnagyobb tömegbe, mert mondjuk beütött a telihold és óriási teltház van.
Ahogy a konyhába lépek, a férjem magához von és megölel.
- Ma van a napja - mondja kedvesen, aztán míg én nekilátok teát csinálni, ő felhívja helyettem a szülőszobát és megkérdezi, mehetünk-e. Zöld utat kapunk, nyolcra várnak. Hú, akkor már csak egy fél óránk maradt!
Ezután felgyorsulnak a dolgok: megjelenik anyám és leül meginni a reggeli kávémentes kávéját. Mi közben reggeliztetjük a gyerekeket, férj szendvicset gyárt, kávét főz magának (most száz százalék felkészülten megyünk, nem kell majd a szülésznőtől kérincsélni), aztán szokás szerint előadja az indulás előtti fejvesztett kóválygását, amikor semmit sem talál, amit keres.
Én eközben már az utolsó dolgokat dobálom be a táskámba, minimál púdert teszek az arcomra, aztán késznek nyilvánítom magam. Eddigre apám is előkerül, és a gyerekek után tőle is elbúcsúzok, lelkére kötve, hogy nagyon vigyázzon a fiúkra. A Nagy még alszik, de nem akarok úgy elmenni, hogy ne köszönjek el tőle is... toporgok hát egy sort az előszobában, azon gondolkozva, mit csináljak, mikor férj egyszercsak elkap és suttogva kérdezi:
- Anyukádnak kívántál már boldog anyák napját?
Basszus, a nagy sürgésforgásban ez teljesen kiment a fejemből!! Na akkor gyorsan... pont kint áll a nappaliban a gyerekek mellett, így meg tudom puszilni őt is, miközben a Kicsi csimpaszkodik a nyakamba és mászik rám a maga tizenhét kilójával, csókokkal borítva be az arcomat.
Végszóra megérkezik a még csíkszemű Nagy, aki mostanra ébredt fel. Őt én puszilgatom meg, mert azt se tudja, hol van, csak álmosan hunyorog. Elmondjuk neki, hogy most indulunk a kórházba, vigyázzon a testvéreire.
Még egy utolsó búcsúzás, már mindenki izgatott. A Kicsi "Várj!! Moi indul!" kiáltások közepette rettegve nézi, hogy húzom a cipőmet... istenem, ez így nem lesz jó. Már napok óta "őriz" és mindenhova csak vele kézenfogva mehetek. Apám ezért megfogja és kihozza a kapuig, hogy integethessen nekünk, hátha akkor nem fog bömbölni.... persze sír, hogy ő nem ülhet be az autóba... hiába magyarázzuk neki, hogy jövünk haza, az utolsó dolog, amit látunk, a vörös, könnymaszatos arca, ahogy gurulnak rajta lefelé a könnyei... szuper.
Kifordulunk a kapun. Az utak üresek, alig van forgalom vasárnap reggel. Nyolc után pár perccel már ott is vagyunk. A klinika is nagyon csendes, sehol egy lélek... olyan, mintha nem is kórházba jöttünk volna, hanem kirándulni. Az épülethez vezető út mellett és a parkolóban csupa zöld lomb, madárcsicsergés és lágyan illatoznak az akácfák. Sehol semmi mozgás, még a főbejáratot is úgy kell kinyitnunk magunknak. Felmegyünk lifttel a másodikra és csöngetünk a szülőszobán.
Kezdődik a műsor
Egy magas, legalább 1,90-es pasas nyit ajtót tetőtől talpig halványlila műtősruhában ÉS piros műanyag crocs-papucsban.... mindehhez kis, fekete keretes, kerek szemüveget hord és göndör fekete haja van. Majdnem elnevetem magam, mert pont úgy néz ki, mint egy bohóc, csak a piros orr és a fehérre mázolt arc hiányzik... később kiderül, hogy Xavier-nak hívják, és ő fogja vezetni a szülésemet.
Bekísér minket egy vajúdószobába, kapok egy csini hálóinget, aztán jön-megy, összeszedi az adatokat, a dossziémat nézegeti, majd megvizsgál. Nagyon kis rendes amúgy, mindig mindent elmagyaráz, hogy most mi fog következni, mielőtt bármit is tenne és minden vizsgálat előtt udvariasan megkérdezi, hogy megvizsgálhat-e.
Férjjel is viccelődik... miután átöltözöm, manuálisan is megnézi, hogy áll a méhszáj, de véleménye szerint még magasan van és akárcsak tegnap, szűk egyujjnyira vagyok nyitva. Kilenckor jön majd az orvosom ügyelni, rá várunk, hogy eldöntse, mi legyen, melyik módszerrel kezdjük meg a baba kicsalogatását.
Negyed tíz felé ismét megjelenik, szúr vénát, ami elég kellemetlen (főleg, hogy utána benne is hagyja a karomban a katétert), aztán az orvos utasítására kapok prosztaglandinos zselét. Pár percre rá bejön a dokim is, kérdezi hogy vagyok és elmondja, hogy most akkor 11-ig várunk, megfigyelés alatt tartanak, aztán meglátjuk, mivé fejlődik a dolog a zselétől. Ha semmivé, akkor mehetek sétálni kettőtől, aztán ha az se használ, burkot repesztenek és kötnek vénás oxitocint. Pazar...
Férj meglep egy snickers-szel az automatából. Cukibogár... tudja, hogy imádom, de soha nem eszem, mert annyira hízlal. Mint mondja, szükségem lesz ma az erőmre, úgyhogy nyugodtan egyem csak meg.
9:44. Mintha kezdődnének a kontrakciók. A baba egyre többet mozog, pakolgatja magát össze-vissza a hasamban. Valamiért a derekamban érzem a fájásokat, és nem a hasam aljában, mint máskor... mondjuk az egész terhesség alatt is mindig a derekam fájt - pedig az előző három alkalommal soha nem volt ezzel gondom.
Sajnos nagy dolgok nem történnek, semmit nem tágulok a következő két órában, úgyhogy dél előtt egy kevéssel elengednek, és kapok egy szobát az egy emelettel feljebb lévő szülészeten.
12:10. Férj elmegy a csomagokért a kocsihoz, én pedig végre befejezem a posztomat. Az utolsót a terhesnaplóból... furcsa érzés kitenni a pontot az utolsó mondat után. Bár tudom, hogy lesz babanapló nemsokára, de az életemben egy korszak most mégis véglegesen lezárul, mert terhes már soha többet nem leszek és naplót sem írok róla... és ez azért egy kicsit szomorkás érzés.
Odakint csendesen és lágyan esik a tavaszi eső... annyira csendesen, hogy először észre se veszem, hogy eleredt. A szobám ablaka csupa zöldre néz, és amennyire csak lehet, sarkig tárjuk az ablakszárnyakat... olyan, mintha nem is kórházban lennénk, hanem elutaztunk volna kettesben egy hotelbe. Annyira békés minden... halk eső, zöld fák, kint csicseregnek a madarak... még sosem kezdődött ilyen szépen egyetlen szülésem se. Csak időnként szisszenek fel néha, amikor jön egy fájás.
Pakolgatok, teszek-veszek, beakasztom a szekrénybe a ruháimat, férjemet megkérem, hogy fertőtlenítse le a fürdőt-wc-t helyettem. Pár perc múlva hozzák az ebédet, aminek neki is látok, mert eléggé éhes vagyok, férj pedig előhalássza a szendvicseket a táskájából. Hallgatjuk az esőt és közben beszélgetünk semmiségekről, meg hogy mennyire nem érkeztünk még meg mentálisan oda, hogy pár óra, és a kezünkben lesz egy újszülött.
Pontban kettőkor hívnak minket telefonon: mehetünk vissza a vajúdóba ellenőrzésre. Kicsit tanácstalankodunk, hogy melyik lifttel, de aztán a férj elvezet a megfelelő helyre, és már jön is X. megnézni, mi a helyzet. Szűk egy ujjnyiról bő egy ujjnyira nőtt a dolog... a baba jól van - mondja, miután megint felteszi a szívhangfigyelőt. Néha jönnek fájások, de nem egetrengetőek... még kommentelni és olvasgatni is jut időm közte. Kicsit hagy minket magunkban, aztán visszajön, és mondja, hogy a doktor szerint elkezdhetjük adni az intravénás oxit, burokrepesztés majd csak később lesz.
Férj erre lesápad és kisebb sokkot kap: szó szerint kimegy a vér az arcából, és törölgeti az izzadtságot a homlokáról.
- Hú, máris?? Én erre még nem készültem fel - mondja nekem.
Ő nem készült fel??? Vicces tud lenni... hogy ne legyen láb alatt és ne stresszeljen, inkább felküldöm vízért a szobánkba, és így pont nincs ott, mikor fél háromkor bekötik az infúziót. "Nagyon lágyan" fogjuk kezdeni - tájékoztat Xavier, a bába, és 1,5 ml/órás adagot állít az oxiból.
- Hős vagy, hogy ezt már negyedszerre csinálod végig - mondja a férj, mikor végre visszatér a vizemmel.
- Á, ugyan, dehogy vagyok hős... ha volna más módja, hogy az ember kisbabához jusson, én se csinálnám - mondom neki félig poénkodva.
Az oxi teszi a dolgát, mert kezdenek jönni a fájások... 4-5 percenként, ütemesen érkeznek, de még mindig elvagyok, nem fáj annyira. Xavier ismét megjelenik, ellenőrizni, hol tartunk. Ha nem bírom, csak szóljak és azonnal kötik be az epidurált - mondja. Szuper! Aztán 4,5 ml-re emeli az adagot és eltűnik.
Most már folyamatosan érzem a kontrakciókat - viselhetőek ugyan, de azért egyre fájdalmasabbak. Nem bánom, mert tudom, hogy minden fájással közelebb kerülök a végéhez és ahhoz, hogy a babámat a kezemben tarthassam. Férjjel érdeklődve nézzük, hogy a kijelző, ami a méhtevékenységet mutatja, már 100 fölötti értékeket rögzít... mikor X. újabb 10 perc múlva bejön és rámnéz, az arcomat látva azonnal javasolja az epidurált, amibe bele is egyezek, mert kezdem egyre jobban szorítani az ágy szélét.
15:45. Megkaptam az epit. Egy alacsony, külföldi pasas adta be, talán olasz vagy portugál lehetett. Míg dolgozott, férjet kiküldték, én pedig a velem szemben lévő faliórán néztem az időt. Az első kis szúrás után a másodiknál önkéntelenül is feljajdultam, aztán jött egy kontrakció, azt kivártuk, majd megkaptam az injekciót.
Ahogy a hatóanyag elkezdett szétáradni a testemben, hirtelen elöntött a melegség. Olyan kellemes volt! Mintha betakartak volna egy finom meleg takaróval, ami elűzi a fájdalmat is... éreztem, hogy szétárad az egész testemben. Egyszerre volt meleg és biztonságos érzés, miközben agyban teljesen tiszta maradtam. Annyira jólesett.
A doktor közben szólt, hogy már nem kell tartanom az ágy szélén görnyedve ülő pozíciót, visszafekhetek - és én mozdultam is volna, csak épp nem éreztem a fenekemet meg a lábaimat.
Furcsa érzés volt, hogy fenék alatt és felett minden porcikámat éreztem, de pont ott, ahol le kellett volna tennem a popómat, mintha semmi sem lett volna, csak levegő. Végül a bábát kellett megkérnem, hogy tegye már fel a lábaimat az ágyra, mert én nem bírom őket mozgatni, és mozdulok ugyan, de nem tudok fordulni a csípőmmel.
Már jött is segíteni, és míg a nyakába kapaszkodva elrendeztem a tagjaimat az ágyon, ő az anesztessel arról beszélgetett, hogy épp itt az ideje megnyírni a sövényüket otthon, meg hogy mennyire szeretnek mindketten kertészkedni, de soha nincs rá idejük, pedig mekkora örömet ad a dolog - aztán kezembe nyomták a gombot, amivel az epit adagolni lehet, köszöntek és mindketten távoztak.
Férjet ismét visszaengedték, és elfoglalhatta a helyét a mellettem lévő fotelben.
- Sose volt még olyan szülésed, ami világosban lett volna - jegyezte meg, kinézve az esős és szürke égboltra.
- Dehogynem, a Nagyé! - mondtam neki. Kicsit nosztalgiáztunk, végigvettük a gyerekek születéseit, és tanakodtunk rajta egy sort, hogy ez a baba még ma megszületik-e és vasárnapi gyerek lesz, vagy átcsúszik hétfőre... végül mindketten arra fogadtunk, hogy éjfél előtt még biztosan megszületik.
Az epi szuperül működött, mert nemcsak a fájdalmakat nem éreztem - pedig a gép már 100-as és afölötti kontrakciókat jelzett - de semmi mást sem... mintha lebegtem volna. Határtalanul jó érzés volt... az a belső melegség a lábaimban továbbra is olyan volt, mint egy képzeletbeli takaró, ami finoman beburkolt és melegített. A vérnyomásom picit leesett - ezt éreztem is, mert hirtelen megszomjaztam és gyengébb lettem - de gyorsan helyretették infúzióval. Egyre jobban vártam, hogy a gyereket a kezemben tartsam végre...
Egyszercsak iszonyatosan viszketni kezdett a hasam. Az időnként benéző X. azt mondta, ez teljesen normális, az epidurálban lévő hatóanyagtól szokott ilyen előfordulni - majd hozzátette, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan beindul a dolog, ő azt hitte, még legalább két óra lesz, mire valami történik. Magabiztosan mosolygunk a férjemmel egymásra, mert mi már tudjuk, hogy ha egyszer beindul nálam a szülés, akkor én általában gyorsan szülök.
16:10. Xavier ismét benéz és megnézi, hol tartunk. Kb kétujjnyinak méri a tágulást.. a méhnyak még mindig magasan van - jelenti ki - bár ez negyedik gyereknél normális - teszi hozzá - úgyhogy ő azt javasolja, adjunk még egy fél órát, aztán burkot repeszt. Előtte még elmondja, hogy este hétkor végez a műszakjában, így nem biztos, hogy látni fogja a baba arcát... de akkor majd a kollegája átvesz minket tőle.
Érzem, hogy már az út felénél járhatunk... nyugodt vagyok és boldog, hogy hamarosan találkozunk a babámmal. Vajon milyen lesz a kislányom? Annyira kiváncsi vagyok már rá. A viszketés a hasamon viszont kikészít.
16:35. Xavier visszatér, és ahogy ígérte is, burkot repeszt. Előtte megmutatja a hosszú fehér műanyag tűt, amivel meg fog szúrni... félelmetes látvány, de konkrétan semmit sem érzek az egészből... aztán elkezd csordogálni a magzatvíz. Utána magunkra hagy megint egy félórára, mialatt férj izgatottan konstatálja, hogy már 120-130 között vannak a fájások. Valamit érzek ugyan belőlük, de a fájdalom elenyésző... én már úgy örülök, hogy itt tartunk!! Az oxi már 6 mg-on van, de meg se kottyan. Ha jön a fájás, igyekszem belesimulni és mélyeket lélegezni...
A bába legközelebbi látogatásakor javasolom neki, hogy alakítsa át az ágyat fekvőből ülő pozícióba, hogy a gravitáció is rásegítsen a dologra... az az igazság, hogy a félfekvő pozíciót már nagyon unom, inkább ülnék.
- Persze, semmi probléma - mondja, átalakítja az ágyat és előkeres egy kapaszkodót, amiről azt se tudtam, hogy ilyen létezik, hogy abba tudjak kapaszkodni, ha jön a fájás.
Továbbra is érzem, hogy folyamatosak a fájások, de a lélegzéssel és az epivel nagyon jól tolerálom őket... elgondolkozom rajta, hogy lassan talán itt lenne az ideje betenni a szülésre összekészített playlistemet is, hogy a zenére tovább lazuljak. Szólok is férjnek, hogy keresse meg a laptopomat, azon van.
17:45. Ismét megjelenik a bába és megvizsgál, hol tartunk. Maga is meglepődik, hogy szinte teljes tágulásnál tartunk... nála jobban csak mi ketten lepődünk meg a férjemmel, hisz másfél órával ezelőtt még felénél se jártunk a 10 centinek. X. kimegy, hogy hívja a doktort, mi pedig egészen felvidámodunk, hogy már a célegyenesben járunk. Férjet ugrasztom, hogy tegye be a zenét, ha már összekészítettem, és már jön is a doktor. Az ágyat visszarendezik félfekvő pozícióba, a doktor a lábam közé pozícionálja magát, a bába a bal oldalamon fogja a kezemet, a férj meg a jobbon, aztán utasítanak, hogy ha úgy érzem, nyomhatok.
Nem érzem igazán az ingert, de azért engedelmesen elkezdek nyomni. Mind a hárman bíztatnak, kórusban mondják, ki magyarul ki franciául, hogy jól megy, ügyes vagyok. Nem is nehéz - gondolom magamban, és másodszorra is nekifeszülők.
- Nagyon jó, nagyon szépen halad - mondja a doki, majd hozzáteszi: - milyen sok haja van!
Ránézek a férjre, és megkérdem, hogy jól értem-e: sok a haja? Mire odanéz, és ő is megerősíti, hogy rengeteg hajat lát... ettől elkezdek pityeregni. Eddig szinte egyetlen gyerekemnek se volt haja, pláne nem sok, mikor megszülettek... egészen a kislányomig kellett rá várnom, hogy hajas babát szüljek.
A zene eközben lágyan ringat, a vízről énekelnek benne... az ismerős dallam erőt ad, és újra nekilátok a nyomásnak. Érzem, ahogy a fej áthalad a szülőcsatornán, aztán még egy fél nyomás, és kicsusszan a test többi része is... és összesen négy perc alatt, négy nyomásra, a Watersong-ra születik meg a mi kis Ninababánk. Annyira vártunk már, drága csillagom! - gondolom magamban.
18:11 - nézek ki a faliórára, majd a férjre tekintek, miközben ráteszik a lányomat a csupasz mellkasomra, amiről valaki lefosztotta a hálóinget. Érzem a meleg kis testét, amitől rámtör a sírás, és a kalimpáló kis karjait, amivel keres.
Hallom, ahogy felsír, és elönt az öröm, miközben már emelem is a karjaimat, hogy magamhoz öleljem - mikor egyszercsak brutális fájdalom hasít a mellkasomba.
Az érzés annyira váratlan és kegyetlen, hogy felsikítok kínomban. Mi ez??? Nem bírom felemelni a karjaimat, és miközben úgy érzem, ezerfelé hasít a fájdalom, félek, nehogy a baba leessen rólam. Kiáltani akarok, hogy valaki fogja meg, de nem bírok beszélni, csak öntudatlanul üvölteni a fájdalomtól.
A férj helyett, aki eddig a jobboldalamon állt, egy eddig nem látott nő, akinek az arca elmosódik, rámszól, hogy ne ordítsak. Szívesen mondanám neki, hogy higgye el, nem direkt csinálom, de nem bírok megszólalni. Ismét sikítok, iszonyatos a fájdalom, amit érzek. A nő elveszi a gyereket, és - férj utólagos elmondása szerint - mindenki tanácstalanul néz a másikra, nem értvén, hogy engem meg mi lelt, hiszen ilyenkor már nem szoktak kiabálni. Valaki megkérdezi, miért sikítok, fáj-e valamim - mire csak mutatni tudom, hogy ott, a bordáim között, a szegycsontom alatt, ott fáj.
Ezután összefolynak a dolgok... hirtelen elkezdek vacogni és csak arra emlékszem, hogy nagyon fázom... a fogaim önkéntelenül verődnek össze, és érzem, ahogy hagy el az erőm. Hangokat hallok és fényeket látok, de mintha valami ködön keresztül jutnának csak el hozzám a dolgok. Azt még valamennyire észreveszem, hogy sok ember jön a szobába és nagy a jövés-menés, de mintha víz alól jönne a hangjuk... végre enyhül a fájdalom, és megértem, ahogy az anesztes, aki korábban az epit szúrta be, azt magyarázza nekem, hogy morfint adott be, hogy ne érezzem a fájdalmat.
Azt már nem is érzem többet - a reszketést és a hidegrázást annál inkább. Remegnek a kezeim a levegőben és nagyon fázom. Valaki rámterít egy takarót, olyan hűsugárzós-aranyosat, de nem segít... remegek tovább, mint a kocsonya. A nyőgyógyász közben azt mondja, hogy talán a placenta miatt van fájdalmam, mert nagyon fent tapadt, és ezért most kiveszi... férj később azt meséli, hogy a kezével felnyúlva, darabokban szedte le a méhlepényt - én ezt szerencsére nem látom.
Fogalmam sincs, mennyi idő tellik így el... mintha csak testben lennék ott, az agyam kikapcsolt. Egyszer csak a ködön át eszembe jut, hogy mi lehet a babával, mert nem hallom a hangját. Férj után kutatok a tekintetemmel, és látom, hogy szorítja a jobb kezemet.
- Menj a babához - mondom neki kiszáradt torokkal, és kis hezitálás után el is indul.
Innentől végképp elvesztem az időérzékemet... csak remegek és lebegek a térben. Egy idő után az öntudatlanság falán át is eljut az agyamig, ahogy azt magyarázza a doki: le fog küldeni CT-re, mert nem tudják, hogy mi a bajom. A férj is visszatér, és gyorsan elmondja, hogy a babával minden rendben, 4410 grammnak mérték... a telefonján mutat fényképet, de semmit sem látok, csak foltokat.
És már tolnak is be a litfbe, és csak akkor jut eszembe, hogy én még nem is láttam a kisbabám arcát... erre csendben elsírom magam. Haladunk a végeláthatatlan folyosókon, éles lámpafényben, aztán egy női hang azt mondja: "nagyon gyors leszek, de most legalább tíz percig nem szabad mozognia", majd az ágyamról átemelnek a lepedőmmel együtt a CT tepsijébe. A kezeim megint a levegőben kalimpálnak és remegnek, és képtelen vagyok irányítani őket. Igyekszem mozdulatlan maradni, míg többször ki-be húznak a tespiben... félkómában várom, hogy vége legyen. A tudatom valahol másutt jár, mintha álmodnék is, de nem tudom, mit.
Egyszercsak vége a rángatásnak, és bejön az orvosom. Megpróbál tájékoztatni, de a mondatainak csak egy része jut el hozzám... vérveszteség.... belső vérzés... fel kell tárni.... műtő.... operáció.... ha nem sikerül megmenteni, ki kell venni a méhét....
Ez az a pont, ahol elsírom magam. Tudatom utolsó foszlányaival arra gondolok, hogy ennek nem így kellett volna történnie, ez valami óriási félreértés, nekem volt egy szép szülésem, már túl vagyok az egészen és most épp az aranyórát kéne élveznem - akkor meg miért sújt ez a fájdalom, hiszen annak már vége kellett volna szakadnia és most épp a babámmal kéne ismerkednem, eufóriában és felszabadultságban.
Visszatolnak a vajúdószobába, ahol várnom kell, míg előkészítik a műtőt. Férjnek megengedik, hogy odavigye hozzám a babát... a mellkasomra teszi, immár felöltöztetve, de annyira gyenge vagyok, hogy nem bírom lehajtani a fejem, hogy megnézzem legalább az arcát... ismét elsírom magam. Ez nem velem történik, ez valaki másnak a sorsa, nem az enyém! - gondolom közben, aztán utolsó erőimet összeszedve, ha mást nem is tudok, de nekiállok énekelni a kisbabámnak... "Egyszer egy hétpettyes katicabogárka" - igyekszem remegő hangon, miközben a férj tartja rajtam a babát, hogy le ne essen - aztán mikor befejezem a dalt, suttogva a lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon rá, és mondja meg neki, hogy nagyon szeretem.
Ez az utolsó, amit mondani tudok, és már tolnak is el. Még utánam kiáltja, hogy minden rendben lesz, és hogy szeret, aztán megint végtelen folyosókon tologatnak, majd egy sárgacsempés műtőben ismét átemelnek az ágyról egy másikra. Valaki a nevemet és a születési dátumomat kérdezi, aztán jön az orvosom és a délutáni anesztes megint, aki elmondja, hogy most el fog altatni. A kezemben lévő katéter fájdalmasan megmoccan, aztán csak a sötétségre emlékezem.
Shadow
(A második részt holnap reggeltől olvashatjátok)
