Ma van a népmese világnapja. Én az ördögös-vidámakon túl nem sokat meséltem tündérmesét a két gyerekemnek, bár ezt bőséggel bepótolta helyettem Szabó Gyula és a Magyar Népmesék filmsorozat, amit különösen a Kicsi imádott, és még mindig bele-belenéz.
De most nem ez járt a fejemben, hanem hogy eredetileg ez nem gyerekműfaj – és ahogy öregszem (illetve emellett kaptam némi beavatást Boldizsár Ildikó könyvéből és Birtalan Balázzsal való beszélgetésem során) kezdem felfedezni a mintákat, amelyek alapján a népmese szövetére hirtelen más szögből esik a fény, és ettől felfed egy másfajta szimbolikát, és egy sokkal direktebb – gyerekek számára még nem feltétlenül értelmezhető – olvasatot.
Ez így elég ködösen hangzik, szóval vegyünk egy példát, mellé az én kissé talán rendhagyó elemzésemet.
A sok verzióban keringő mese (ha nem találkoztál velük, ez az egyik itt>>> a másik itt>>> alapja, hogy ugye a királyfi, ahogy szokás, elindul feleséget keresni magának. Már ott megüti a szemét az embernek, hogy földi halandóval ugyan meg nem elégedne, neki egy tündér kell, ugyebár. Aranyruha, hattyúszárny, repülés.
Csakhátugye elvenni meg úgy tudja feleségül, ha eldugja a ruhát, a szárnyat, tűzbe is veti neadjisten – szóval elvesz egy tündért, hogy utána seperc alatt fossza meg a másságától és a tündérségétől (nem ismerős ez már megint valahonnét?)
De tulajdonképpen a tündér azt mondja, egye fene, akár jól is járhatunk, te meg én – de van valami feltétele: mondjuk azt, hogy ne avatkozz a dolgomba! vagy: feledtesd el velem tündér mivoltom, ne azzal dicsekedjél, amiről tulajdonképpen a kedvedért lemondtam.
Persze ez olyasmi, mint a dramaturgiai pisztoly: ha kirakják a színpadra, elsül. Királyunk beleszól a Tündér Erzsébet/Ilona/akárkicsoda dolgába, vagy előveszi (ő vagy mondjuk kedves édesanyja, na már megint mit is akar mondani a mese???) a tündérgúnyát-szárnyat, aztán lesz haddelhadd: a tündérfeleség megrázza magát és elrepül, előtte még mond valami ilyesmit: ha keresel, feketegyász országában, Johara városában megtalálsz.
Na, ottmarad a szegény király, mint a szedett fa, a fene nem gondolta volna, hogy ebből ekkora baj lesz. A mese úgy van megírva, hogy a király látványosan nem akarta sose a tündérfeleséget elveszíteni, csak hát épp… azt gondolta, amit sokan: hát locsogott valamit az asszony holmi határokról meg dolgokról, amiből baj lesz, ha… ugyan már, annyi mindent mondtak már annyian, hát mi van abban, semmi, mi történhet, hát semmi. Hát ez az én feleségem, én vagyok a király, majd megbékül. Hát erre meg nem fogja magát és elrepül? Na, most mit is csináljak. Szegény király, először fel se fogta, mi történt, csak állhatott, mint a kűfeszület. Hogy aztán elinduljon, és számtalan kalamajka után eljusson a világ végén túlra, ahol várják.
Macsek felveszi a mese eme pontján az analitikus-szemüvegét megint: mi van? Ki-mi repült el itt most tulajdonképpen? Hát alighanem a bizalom – tudjátok, ami gyalog jön, oszt’ lovon távozik. Vagy ha a palota környezetének baja van a tündérséggel (a másmilyenséggel) – hiszen egy tündér nem tud nem tündérszerű lenni, megette a fene az egészet, ha azzal van a baj.
A tündérfeleségnek a bizalma lett oda, az repült ki hattyúszárnyakon az ablakon, az elfogadás valamilyen szintje sérülhetett a szimbólumok nyelvén az akcióval. Ezt így instant folytatni nem lehet, hiszen bizalom nélkül nincs népmesei szerelem, ásó-kapa, egy tündérasszony nem lehet pengeszájú negyvenes sárkány, épp azért kellett szegény királynak tündér, nem a komorna vagy a libapásztorlány. Hogy a tündérsége megmaradhasson, neki el kell mostan mennie. De mivel mégiscsak férj-feleség voltak vagy mi, az ablakból azért odakiáltja, hol találja – ha akarja.
És mit csinál a király jó nagy tanácstalankodás után? Hát elindul – dönthetne akár úgy is, hogy marad, és elveszi a társalkodónőt (ilyen is van, csak nem a mesében). Csak hát nehéz úgy elindulni, hogy tulajdonképp fogalma sincs, hova.
És itt a népmese megint egészen elképesztően pontos. Hogy lehet visszaszerezni a bizalmat? Van rá egységes, kipróbált recept? Hát nincsen. Akkor meg hogy is lehetne megmondani, merre van, mennyire van messze Feketegyász országa (beszédes név, hiszen a tündérlánynak is volt vesztenivalója), és benne Johara városa? Mennyire nehéz az odajutás? Indulj el erre meg arra, próbálj meg ezt meg azt – ha eljutsz, odaérsz, visszakapod a feleséged. És akkor visszafelé valahogy megrövidül az út.
Mert a mese azzal már nem foglalkozik, mi történik a megtalálás után. Naná, a bizalomépítés épp maga az út, a sötét erdő, a kérdezősködés, a furcsa kis átjáró, amin át kell ugratni. Ha már ott vagy, nincs további próbatétel, hétfejű sárkány és miegymás – bár Tündér Erzsébetnek a mese egyik változatában még meg kell ifjítania a nagy keresésbe-próbálkozásba beleőszült-öregedett párját. Hát persze, minek van nagyobb ifjító hatása, mint épp a szerelemnek…
Egyszer valahol azt olvastam: a népmese nem azt mutatja, hogy minden szép és jó, hanem hogy mindent rendbe lehet hozni. Ha akarjuk: ha mászunk néha érte üveghegyet, megfelelünk a találós kérdésre, levágjuk valami hét fejét, vagy épp nem nyitjuk ki a ládikát, zsákot, hetedik ajtót. A népmese bölcs: olvassuk néha csak úgy magunknak. Felnőtt szemmel. Hátha van nekünk is valami üzenete - a közismert mondáson túl, miszerint hogyha ördöggel találkozunk, azonnal űzzük el egy méretes szellentéssel.
Vakmacska
Utálom Hófehérkét!
Unokám a Hófehérkét utálja, mert túl félelmetes az unokám számára, hogy ilyen dolgok is megtörténhetnek egy mesében. Inkább száműzi Hófehérkét, és a többi klasszikus mesét...
Tovább>>>
