A mesék nemcsak arra jók, hogy segítségükkel hamarabb és békésebben szenderüljön álomba a gyerekünk, esetleg feldolgozzon valami nagyn jó vagy nagyon rossz élményt, ami napközben történt vele. A mesékből kinőni sem lehet: eredetileg felnőttek mesélték felnőtteknek még a mozi és a vaskos regények előtti korban, és a mesék az akkori és a mai életre vonatkozó szimbólumokat, jelképrendszereket tartalmaznak, amik a mai embernek is segíthetnek, ha valaki meg tudja fejteni őket.

Kép forrása: Igazgyöngy Alapítvány

Birtalan Balázs, a Sorskönyv nélkül című blog  szerzője számos pszichológiai módszertan (tranzakció-analízis, kognitív terápia, sématerápia, hipnózis) mellett Boldizsár Ildikó meseterápiás módszerét is elsajátította, mivel szerinte sokak életében a mesék is erős gyógyító erővel bírhatnak, ha képzett segítő járul hozzá  a munkához. A könyvet magam is olvastam, ám kíváncsi lettem, hogyan dolgozik egy "okleveles meseterapeuta". Mivel a Sorskönyv nélkül  blogot sokan követik a BA olvasói közül is, és gyakran idéztem belőle magam is, sokakat érdekelhet a Balázzsal készült interjú a meseterápiáról. Látod-e magad hercegnőként, boszorkányként vagy mesebeli legkisebb királyfiként?

Milyen életproblémákra, milyen személyiségeknek lehet megoldás a meseterápia?

A „meseterápia” kifejezéssel sokfelé lehet találkozni manapság, de aránylag kevesen vannak, akik pontosan tudják, hogy mit is takar. Ennek nagyon egyszerű oka van: azóta, hogy e korábban nem létező szókapcsolatot dr. Boldizsár Ildikó először leírta, több olyan pszichoterápiás módszer is megjelent, amely felhasználja a meséket, és amelynek megnevezésében szerepel a meseterápia megnevezés. A különböző irányzatok különböző megközelítéseket takarnak, máshová helyezik a hangsúlyt, így feltehetőleg másként jelölik meg saját alkalmazási területüket.

Azért mondom, hogy „feltehetőleg”, mert én egyvalamiről tudok nyilatkozni, az pedig a Boldizsár Ildikó által megalkotott Metamorphoses Meseterápiás Módszer; én ebben szereztem meseterapeuta címet. E módszer egyik kiindulópontja az a felismerés, hogy minden elképzelhető élethelyzetnek megvan a mesebeli párja. A magam részéről szívesebben fogalmazok úgy, hogy „szinte minden élethelyzetnek”, mert amíg a népmesék keletkezési ideje a több száz vagy több ezer évvel ezelőtti múlt, addig a jelenben olyan társadalmi, demográfiai, ökológiai változások játszódnak le a szemünk előtt, amelyek az emberiség történetében példa nélküliek. Emiatt értelemszerű, hogy eleink tudáskincsében az e változások által felvetett kérdésekre hasztalan keresünk konkrét választ.

Azonban az ember alapvető életeseményei és interperszonális viszonyai ugyanolyanok (vagy legalábbis nagymértékben hasonlóak), mint amilyenek ezer, tízezer vagy százezer évvel ezelőtt voltak. Születés, növekedés és változás; szerelem és párkapcsolat, barátság és árulás; megélhetés, harc és küzdelem; anyaság és apaság; öregedés, betegség, halál és gyász – ezek ma ugyanúgy meghatározói az életnek, mint kétszázezer éve, amikor a homo sapiens megjelent. Az archaikus ember azért tudott életben maradni, mert az élet fontos kérdéseire érvényes, működőképes tudás állt rendelkezésére. Ha nem így lett volna, ma nem lennénk itt.

A mesék – illetve gyökereik, a mítoszok – ezt az archaikus tudást őrzik, ami, tegyük hozzá, nem tévesztendő össze a kollektív tudattalan jungi fogalmával. Ezért lehetnek segítségünkre gyakorlatilag minden olyan helyzetben, amelyben az emberek általában terápiás segítséget kérnek.

Egy okleveles meseterapeuta mit tud nagyon, mit tud másként, mint egy népmesei világot és szimbólumrendszert jól ismerő laikus, irodalmár vagy pszichológus?

Tisztázzuk először is azt, hogy – más irányzatoktól eltérően – a Metamorphoses Meseterápiás Módszer lényege nem a meseelemzés, sem pedig a szimbólumfejtés. Természetesen szükséges a meseszöveg megértése, és a munkához hozzátartozik, hogy mögé nézzünk az egyes jelképeknek, de a hangsúly nem ezen van. Az archaikus tudás azt jelenti, hogy a mese ismereteket ad át nemzedékről nemzedékre arra vonatkozólag, hogy mi is valójában az ember, hol a helye a világban, hogyan működik jól, hogyan működik rosszul akár önmagában, akár kapcsolataiban. A mesék legfontosabb tulajdonsága éppen ezért a rend. A meseterapeuta feladata az, hogy ezt a rendet tárja fel a mese – gyakran nehezen érthető – valóságában. Ezzel a renddel lehet aztán összehasonlítani a kliens életét, és megnézni azt, hogy a mese rendjéhez képest mi van benne elcsúszva. A mese így egyszerre szolgál – persze nem a szó klinikai értelmében – diagnosztikai eszközként, s jelöli ki egyúttal a változás irányát.

Kell-e ehhez a páciens részéről mesei műveltség, jó olvasottság a területen?

Egyáltalán nem hátrány, ha van, de nem szükséges. Az a fontos, hogy a terapeuta kézben tartsa a folyamatot, és ő maga tudja, hányadán is állnak, hol is járnak a mese világában. A klienssel szemben a meseterápia nem fogalmaz meg semmilyen különös elvárást.

Gyerekekkel is lehet-e dolgozni? (A mesék, népmesék jó része eredetileg felnőtt műfaj volt.)

A népmese valóban felnőtt műfaj volt, de a gyerekeknek annak idején „nem volt gyerekszobájuk”, nem voltak elkülönítve a felnőttektől. Miközben a mesemondó mesélt, ott sertepertélhettek a legkisebbek is – ez is hozzátartozott a tanulásukhoz.

A meseterápia azonban eredendően nem gyerekterápia. Noha azt mondtam, hogy semmilyen különös elvárás nincs a kliens felé, az a fajta tudatos jelenlét és koncentrált figyelem, amely voltaképpen bármely verbális pszichoterápia hatékony működéséhez szükséges, a meseterápia esetén sem nélkülözhető. Kétségtelen, hogy a mese sok regiszteren hat annak hallgatójára, egyebek közt „el is varázsol”. Az is vitathatatlan, hogy a folyamatban szerepet kap a szabad asszociáció és az intuíció, és óhatatlanul dolgozunk archetipikus szimbólumokkal is. Ennek ellenére a munka elsődleges eszköze a terapeuta és a kliens megértésen, belátáson alapuló kooperációja. A mese tanít valami újat, a kliens pedig megérti azt, megtanulja, aztán pedig – mint a mesehős az útelágazásnál – döntést hoz, hogy merre akar továbbmenni. Ezért én úgy vélem, hogy a meseterápia – dacára a szimbólumoknak, a tudattalan szerepének, a mese spontán varázsának – eszközeit tekintve sokkal közelebb áll a kognitív terápiához, mint akár a pszichodinamikus irányzatokhoz, akár a klasszikus gyerekterápiákhoz.

Mindez nem jelenti azt, hogy a módszert ne lehetne gyerekekre adaptálni. A mesében ugyanaz a rend, ugyanaz a világkép jelenik meg, mint a népdalokban, mondókákban, népi játékokban. Ezekkel a kiegészítőkkel – énekkel, zenével, tánccal, játékkal, rajzzal stb. –, amelyek amúgy a gyermekterápia hagyományos eszközei, a meseterápia nagyon hatékonyan alkalmazható a legkülönbözőbb korú gyerekeknél is.

Ehhez hozzáteszem, hogy a mesékkel való gyógyítás sokkal szélesebb spektrumon működik – és persze sokkal ősibb is –, mint az, amit ma Metamorphoses Meseterápiás Módszernek nevezünk. Boldizsár Ildikó sem azzal kezdte meseterapeutai pályafutását, hogy a konkrét problémára gondosan kiválasztott mesét tudatos ütemterv szerint átbeszélte a klienssel, feltéve a ma már klasszikus kérdéseket (pl. „Hol látod magad a mesében?”). Saját elmondása szerint úgy indult a történet, hogy órákat töltött bent a kórházban, és mesélt és mesélt: amit tudott, ami eszébe jutott. A mesék pedig hatottak a beteg gyerekekre, ki tudja, milyen úton módon. A csoda nem ez, elvégre a tény, hogy a mesék gyógyító erővel bírnak, évezredek tapasztalata. Az én szememben nem is Ildikó személyes varázsa a csoda, amivel gyereket-felnőttet egyaránt pillanatok alatt képes elbűvölni. Én a csodát abban látom, hogy ő ezt az élményt nem hagyta annyiban, örülve az alkalmi sikereknek, hanem egy pitbull szívósságával feküdt neki a témának, és évtizedek kitartó – a mainstream tudomány ellenszelében vívott – küzdelmével személyes tapasztalatait megoszthatóvá tette: formális, tanítható módszerré alakította.

Azonban a letisztult módszer nem szűkítette be a mese felhasználhatóságát. Továbbra is helye van az intuíciónak, a varázslatnak. Én a magam munkájában nem csak akkor nyúlok a mesékhez, amikor a formális meseterápiás eszközeivel szeretnék dolgozni vele. Megesik, hogy minden átmenet nélkül elmondok egy ott és akkor alkalmasnak ítélt mesét a kliensnek –  aztán nem kezdünk vele semmit. Hagyom, hogy a mese hasson rá – a tudatára és a tudattalanjára –, ahogy tud, ahogy akar. Elvégre a legegyszerűbb népmese is sokkal mélyebb és megalapozottabb tudás letéteményese, mint én valaha is voltam vagy leszek.

Ugyanezen az alapon – visszatérve az eredeti kérdésre – lehet felhasználni a meséket olyanoknál is, akik nem alkalmasak (még, már vagy egyáltalán) a tudatos befogadásra. Inkubátorban fekvő, koraszülött gyerekeknél, illetve teljesen demensnek tartott öregeknél. Ilyen esetekben a változást természetesen nem a megfontolt döntések mutatják, hanem az életfunkciók javulása, a fiziológiai mutatók optimalizálódása.

(A korrektség itt megkívánja, hogy tisztázzuk: az emberkísérletek alapvetően etikátlan volta miatt tudományos értelemben vett, ellenőrzött kísérletezésről itt szó sem lehet. Van sok tapasztalat arra, hogy az anya által magnóra olvasott, az inkubátorban végtelenített szalagról játszott mese egyértelműen kimutatható pozitív változásokat eredményez a babában, de senki nem próbálkozott azzal, hogy a random módon két csoportra osztott csecsemők közül az egyik csoport mesét hallgasson, míg a kontrollcsoport, teszem azt, a véletlen számok táblázatát vagy apróhirdetéseket, ugyancsak az anya hangján.)

Betegekkel, haldoklókkal is alkalmazható a meseterápia?

Feltétlenül. Mindkét helyzet alapvető életesemény, így rengeteg mese foglalkozik ezekkel, különféle aspektusokat kiemelve. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, szeretném megosztani, hogy amikor tavaly, a képzés idején fény derült egy komoly betegségemre, amely aztán nem kevés megpróbáltatással járt (beleértve egy műtétet is), Ildikótól kaptam egy mesét, amellyel nagyon sokat dolgoztam az ő távoli irányítása mellett, és amelynek rengeteget köszönhetek.

Feltétlenül népmese szükséges, vagy bármilyen más irodalmi alkotás, történet megfelel?

Amit a meséről eddig megfogalmaztunk, nevezetesen a bennük lévő rend és az archaikus tudás, az megszorítások nélkül csak a népmeséről mondható el. Arról is csak akkor, ha autentikus formában maradt ránk, azaz a mese lejegyzője nem szabta azt át ízlése, értékrendje szerint. A népmesén a természetes szelekció szigorú szabályai érvényesültek: csakis az maradhatott fenn a következő nemzedékre, amit a mesehallgató közösség továbbmesélésre érdemesnek tartott. A hamisságok, fedezet nélküli egyedieskedések irgalmatlanul elhullottak az évszázadok során.

Műmesék esetében ilyen kollektív szűrőről nem beszélhetünk. Ezzel együtt ha a kliens arra a kérdésre, hogy mi volt gyerekkorában a kedvenc meséje, elcsukló hangon mondja, hogy – teszem azt – A kis gyufaáruslány, akkor nem fogunk ráripakodni, hogy „Az nem jó, mondjon egy népmesét, de azonnal!”. A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak olyan műmesék, amelyekkel lehet dolgozni – nyilván azért, mert szerzőik hiteles implicit tudás birtokában álltak a valóságról vagy annak egy részéről. De a puding próbája az evés. Ha egy mesében megvan a mély belső rend – akár a felszíni kuszaság ellenére is –, akkor a munka során apránként minden részlet a helyére kerül, érthetővé válik. Ha nincs – akkor előbb-utóbb az is kibukik, mert a mesében való útkeresés óhatatlanul zsákutcába jut. Persze sok múlik a meseterapeuta felkészültségén és rutinján: minél több mesét ismer és minél nagyobb gyakorlata van a mesék kódjainak megnyitásában, annál nagyobb eséllyel tudja elejét venni annak, hogy olyan mesével kezdjenek élesben dolgozni, amelyből végül kénytelenek lesznek kilépni, mert nem visz sehova.

A mese műfajától különböző történetekkel való munkában is nagy gyógyító potenciál van. Az integratív pszichoterápia egyik elemének, az ún. ericksoni hipnózisnak például bevett eleme a story-telling, a történetmondás. Ami engem illet, én rendszeresen használok vicceket a munkám során. Tapasztalataim szerint hatalmas erő rejlik bennük. Ez azonban messzire vezet a meseterápiától.

Azt azonban feltétlenül ki kell mondani: bármilyen történet nem állítható a gyógyítás szolgálatába. A nem kellő körültekintéssel kiválasztott mese romboló hatással is bírhat. A meseterapeuta felelőssége, hogy a Nil nocere! orvosi alapelvet mindig szem előtt tartsa.

Mondanál egy konkrét példát a mese alkalmazására terápiában?

Úgy, hogy ne sértsek titoktartást, csak meglehetős általánosságokat mondhatok, de próbáljuk meg. Egy korombeli elvált nő kért tőlem segítséget, elsősorban szorongásos tünetei nem megfelelő kezelése miatt. Kifelé rettentő határozottnak mutatta magát a világban, de befelé tele volt bizonytalansággal. Az élettörténetéből kiderült, hogy nőiségében sokan és sokféleképpen megalázták. Az ötödik találkozásunk egy ponton szinte mgjelent előttem Hamupipőke képe, aki megadóan gubbaszt a hamuban, és csak vágyakozik, hogy eljuthasson ő is a bálba, de semmi reménye erre. Megkérdeztem hát hirtelen ötlettől vezérelve, hogy ismeri-e a mesét. Persze ismerte, de persze ő is csak a Rónay György-féle szelídített változatott, ami annak idején a Grimm legszebb meséi kötetben jelent meg. Úgyhogy odaadtam neki Márton László autentikus fordítását, és kértem, hogy otthon olvassa el. Úgy is tett, és ezt követően hét ülésen át mást sem csináltunk, mint a mese világában kerestük egyrészt a belső összefüggéseket, másrészt az ő mesében elfoglalt helyét. Lassú, de élvezetes munka volt, sok ellenállással és disszimulációs próbálkozással. Például a vége felé már a királyi palota lépcsőjén látta magát az utolsó jelenetben, de aztán néhány ellenőrző kérdésre kibukott, hogy valójában ő bizony még a körtefa lombjában bujkál. Ahogy a részletek rávilágítottak az elakadás helyére és okára, felismerhetővé vált a változás követendő útja, amelynek végső célja értelemszerűen az, hogy ő maga királynővé (uralkodóvá) válhasson saját életében. Mi erre az útra történetesen a hagyományos kognitív terápia eszközivel léptünk rá, de erre már azt mondom, ízlés dolga, helyzet- és személyfüggő.

Nekem nem tetszik sok népmesében a passzív női alak, aki főleg és bezárólag nagyon szép és nagyon passzív. Ugye nem „beszélnek rá” ilyen „princípiumra” vagy „női feladatra” női páciensként, ha ellentétes a jellememmel?

Erre a kérdésre csak egy egész tanulmánnyal lehetne korrekt módon válaszolni. A rövid válasz annyi, hogy akár mese-, akár másfajta terápia: isten ments, hogy a terapeuta bármire is „rábeszélje” a kliensét! Ha valaki ilyesmit tapasztal a terapeutájánál, azt ajánlom, sürgősen meneküljön el tőle.

Konkrétabban azt tartom fontosnak kiemelni, hogy az a valami, amit akár a mesékben, akár a mélylélektanban „női minőségnek” és „férfi minőségnek” (vagy bármi hasonlónak) nevezünk, nem feleltethető meg minden további nélkül sem a biológiai nemeknek, sem annak, amit a társadalom nemi szerepek címszó alatt tart számon. Az emberi működésmódok kétfélének látása, két csoportra osztása tán homo öntudatra észlelésének első pillanatától kísérője az emberiségnek. Becsületszavamra, nem vagyok elég okos, hogy megmondjam, van-e ennek eredetileg bármi köze a másik nagy dichotómiához: a kétneműséghez. Ezt meccseljék le egymással a biológusok, a kulturális antropológusok, az etnográfusok és a gender studies tudósai. Az én ízlésemnek mindenesetre inkább kedvezne, hogy „A” és „B” vagy akár „Hapci” és „Kuka” minőségekről beszéljünk: olyan szóhasználattal, amit nem terhelnek évezredes sztereotípiák. Vagy ha nem, legalább „jin” és „jang” minőségekről – ezek is absztraktabbak (és éppen ezért árnyaltabbak), mint a „Négy láb jó, két láb rossz!” szintre egyszerűsített azonosítás a férfiassággal és nőiességgel.

Ezzel együtt igaznak tartok két dolgot. Az egyik, hogy az ember akkor funkcionál jól, ha képes alkalmazkodni a körülményekhez – beleértve a társadalmi beágyazottságot is. Ezzel nem mondtam semmit arról, hogy a társadalom jól működik-e vagy rosszul. Ez teljesen más megközelítés. A jól funkcionáló ember a legborzalmasabb társadalmi anomáliákhoz is képes alkalmazkodni – így teremtve meg saját esélyét arra, hogy túlélje ezen anomáliákat. Ez – tetszik, nem tetszik – igaz a nemi szerepekre is, még olyan szélsőségesen elnyomó közegben is, mint mondjuk az iszlám fundamentalizmus. Egy ilyen helyzetben élő nőnek igenis meg kell tanulnia bizonyos viselkedési módokat. Nem azért, mert azok „jók”, nem azért, mert „ez a nő rendeltetése” – hanem mert egész egyszerűen így tud életben maradni. Életben maradni –  és ez által reményt adni a következő nemzedékeknek. (Természetesen minden igazságtalan helyzet kitermeli az alkalmazkodók mellett a mártírokat is, akikre szintén szükség van. De ahogy csak alkalmazkodókkal, mártírok nélkül soha nem történhetne meg semmilyen társadalmi változás, ugyanúgy, ha mindenki mártír lenne és senki sem tudna alkalmazkodni, vélhetőleg záros időn belül kipusztulna a társadalom.) Visszatérve a pszichológiai síkra, azon belül is a jungi terminológiához: jól működő persona (szerepszemélyiség) nélkül az ember életképtelen.

A másik dolog, ami ma már pszichológiai közhely: mindenki magában hordja az ellenkező nemű, a kollektív tudattalanban gyökerező „lélekrészét”: a férfi lélek női oldalát Jung animának, a női lélek férfi oldalát animusnak nevezi. A teljes emberi érettséghez szükséges, hogy animánkat/animusunkat megismerjük, elfogadjuk és integráljuk. Ennek hiányában féltudatos félemberként élhetjük csak az életünket.

Nem szem elől tévesztve az egyszerűsítés fent említett veszélyét, a mesék hasznos útmutatóul szolgálhatnak mind a persona kialakításában és megszilárdításában, mint az anima/animus integrációja – sétagaloppnak korántsem tekinthető – folyamatában.

Egyéni vagy csoportos foglalkozás? (A népmese eredetileg, úgy tudom, csoportos műfaj volt, de az életproblémák meg egyéniek...)

A Metamorphoses Meseterápiás Módszer alapformáját tekintve egyéni felnőtt-terápia. Azonban, amint láttuk, gyerekekre is adaptálható, és ugyanígy: hatékonyan alkalmazható csoportokban is, legyen szó kórházról, börtönről vagy önismereti csoportról. Ami azt illeti, a képzés során, ha nem is voltam az egyetlen, aki kizárólag felnőttekkel dolgozik, azt is egyéni terápiában, mégis meglehetős kisebbségnek számítottam. A többiek javarészt csoportfoglalkozásokat tartottak, méghozzá elsősorban gyerekcsoportoknak.

Te miért választottad a terápia e formáját, hogy felvedd a palettára?

Ha létezik véletlen, akkor itt döntő szerep jutott neki. Noha felnőttekkel dolgozom, tisztában vagyok azzal, hogy a gyerekterápiás technikák ismerete fontos: gyakorlatilag bármilyen módszer, amit eredendően gyerekekkel alkalmaznak, felhasználható felnőtteknél is. Így kezdtem rákapni arra, hogy időről időre fölvegyek egy-egy modult a dr. Szamosi Éva által jegyzett Integratív Gyermekpszichoterápia képzésben, és így csöppentem bele tavaly januárban egy kétnapos meseterápia kurzusba. Boldizsár Ildikó nevét ismertem, de magáról a módszerről semmit nem tudtam – azt sem, hogy alapvetően felnőttekre van kitalálva. Tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy felnőtt-terapeuta létemre egy gyermekpszichoterápiás képzés vendéghallgatójaként ismertem meg egy új felnőtt-terápiás módszert.

Első látásra világos volt számomra, hogy itt valami nagy kincs lappang, szinte kartávolságon belül. Megkérdeztem Ildikót, mehetnék-e hozzá teljes képzésre is. Azonnal igennel válaszolt, de úgy nézett ki, hogy csak az ősszel induló csoportba férek majd be. Aztán pár napon belül küldött egy e-mailt: az épp akkor induló csoportjából az egyik tag visszamondta a részvételt, úgyhogy ha gondolom... Gondoltam. És elkezdtem a 3×40 órás képzést, amelynek a fele elmélet volt, a fele gyakorlat. Amit pedig épp megtanultam, azt az első pillanattól igyekeztem hasznosítani is a napi munkám során, azzal, hogy majd kiderül, beválik-e. Bevált.

Módszerfanatikus mindazonáltal nem lettem: a meseterápiát nem tekintem kizárólagos eszközömnek. Fokozatosan találja meg a helyét a többi, általam alkalmazott szemléletmód és technika között. De kétségtelen, hogy ennek a csapatnak az egyik leginkább szerethető és szívet melengető tagja.

Vakmacska


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?