Kezdem kicsit soknak érezni az úgynevezett „megengedő nevelést valló szülők” szidását. Nem mintha egyetértenék a mindent megengedő neveléssel. Nem, nem értek egyet azzal, ha a gyerek zsinóron rángathatja a szüleit, nem értek egyet azzal, ha azt látom, hogy hisztivel mindent el lehet érni, és nem értek egyet a túlzott elkényeztetéssel. Tény az is, hogy a szülők kezéből manapság sokszor kihullik a gyeplő, és a gyermek kerül piedesztálra – miközben a szülő önmaga és a gyermeke rabszolgájává válik. De. Nem gondolom, hogy minden a szülők hibája. A társadalom az, amely átalakult.
Bezzeg a mai gyerekek…
Sokszor hallok véleményeket, hogy „Amikor én gyerek voltam, mi ezt meg ezt csinálhattuk csak, nem úgy, mint a mai gyerekek”, meg „Ha ezt meg ezt tettem, és az anyám csak rám nézett, már lehajtottam a fejem és bocsánatot kértem, bezzeg a mai gyerekek”...
De fel kell tennem a kérdést, vajon a mai anyák nem szeretnék, ha a gyerekük szót fogadna nekik? Vajon ők nem akarnak mindent megtenni ennek érdekében? Azt hiszem, nincs szülő, aki ezekre a kérdésekre ne igennel válaszolna. Mi változott akkor?
Régen mindenki nevelt
Régebben sokkal több felnőtt nevelő erő jutott egy gyermekre. Pár évvel és generációval ezelőtt egy gyermeknek, amikor megszületett, általában volt egy anyja és egy apja, voltak testvérei, általában nem is kevés – nagypapámék 12-en, nagymamámék 6-an voltak testvérek. A testvér pedig igenis egy hatalmas nevelő erő! Melyik kisfiú ne nézett volna fel néha hősként a bátyjára, vagy melyik kislány ne csodálta volna a tükörben nézve, amikor a nővére már kifesthette magát. Ugyanúgy követték a húgok és az öcsikék az idősebb testvéreik pozitív (és persze néha negatív) viselkedésmintáit is, amelyek valószínűleg nem voltak messze az apjuk és az anyjuk viselkedésmintáitól. Nem volt kérdés, mi a jó és mi a rossz, könnyű és egyértelmű volt mindezt eldönteni egy kisgyereknek is.
De manapság ez közel sem annyira tiszta: az egyik felnőtt szerint ez még belefér, a másik szerint már egyáltalán nem. Van, hogy ugyanazért a dologért az egyik családban csúnyán néznek, a másikban nem foglalkoznak azzal, míg a harmadikban az igenis becsülendő. A játszótéren az egyik anyuka arra tanítja gyerekét, hogy adja kölcsön a játékát, ha kérik, a másik szülőnek meg elsötétül az arca és arrébb viszi inkább a gyerekét.
Aztán régebben ott voltak a mára kihalófélben lévő nagymamák, nagypapák, idősebb rokonok, akikhez nyaratna – mint a Tüskevár Tutajosa és Bütyökje – a gyerekek elutazhattak és gazdagodhattak az ott megtanultakból, az ottani viselkedésmintákból, amelyek egyébként, még ha akár a város és a falu népe más is, ugyanúgy működtek. Csúfolódni például illetlenség volt falun és a városban egyaránt. Ma meg csak „papíron” az...
Vagy ott voltak a boltos nénik, akik szólhattak a gyereknek, ha az nem köszönt, ott voltak a jatszótéri másik anyukák, apukák, akik szintén szólhattak a másik gyereknek, ha a gyerek rosszalkodni igyekezett, mert egyrészt akkor még voltak mindenki által egyformán gondolt normák, másrészt meg nem kellett óvni a gyereket a játszótéren a másik szülőtől, vagy a szomszédtól, mert az nem bántani akarta, nem jól megmondnai akart neki, hanem egyszerűen csak – nevelni.
Vagy ott voltak a tanárok, tanítók, akik ha panaszkodtak egy évben egyszer a gyerekre, az valódi panasz volt, és a szülőknek eszükbe sem jutottak olyan mondatok, hogy „Na majd bemegyek én ahhoz a tanárhoz, és megmondom neki!” Nem volt tele az ellenőrző, heti „Nem tudtam tantani az órámon a gyerekétől, kérem, beszélgessen el vele” féle üzenetekkel, mert a tanrok akkor még tudták, hogy az ő órájukkon az övék a felelősség, és nekik kell rendet tartani.
Ne nevelje más a gyerekemet!
Hol vannak a mából ezek a nevelő erők? A jó tanárok, a nagyszülők, a rokonok, a másik gyerek szülei, a nagy testévek? Sehol sincsenek, eltűntek. Hogy miért? Mert nem bíztunk meg bennük többé, és mi szülők azt mondtuk, hogy „Az én gyerekemhez ne szóljon senki!”. Majd én megnevelem.
Ráadásul igazunk is volt. Mert a kigyúrt apuka a játszótéren már izmozik a fiunkra, ha a lányával játszik, a nagymamánk már fel van háborodva, hoygy ne mindig csak őrá lőcsöljük a gyereket, mert neki is van magánélete, a boltos néni nénivel a gyerekünknek már nem lesz dolga, mert egy gyereket már nem lehet egyedül boltba küldeni, a szomszéd beszól neki, a nagy testvére meg legfeljebb annyit kommunikál vele, hogy elüldözi a számítógép elől.
Magunk maradtunk…
Érzékenyek lettünk mindenre és mindenkire, és ez az érzékenységünk félig még jogos is. És így maradtunk önmagunknak. Mi, szülők egyedül, akik habár a legkevesebbet találkozunk a gyerekeinkkel, mégis mi vagyunk egyedül a felelősek a nevelésükért. A mai gyerekek körül nincs egy burok, nincs egy jó szándékú emberekből álló védőzóna, ami valóban neveli őket. Csak szüleik vannak, egy vagy kettő, akik estére hullafáradtan hazaesnek a munkából, és olyankor már vajmi kevés nevelő erejük marad. És mit mondanak a nyafogó csemetéjüknek? Menjél, gyermekem, csináld. Nézzed. Jó. Mert a világot megváltani ilyenkor már nem lehet. És feltehetjük a kérdést: Megengedő szülővé váltunk? Valóban azok vagyunk, vagy csak elvesztünk a feladatokban, amelyet a szülőség, az egyedül vállalt nevelés, a nevelésből mindenki más kizárása ránk hárít? El akarjuk tehát kényeztetni a gyermekeinket? Félünk tőlük, félünk a hisztijüktől, nem akarjuk hallgatni az egész napon át tartó nyafogást, így inkább mondunk egy „Na, jól van”-t? Meglehet.
De a ma társadalmában egyedül mi, szülők végezzük azt a munkát, amit még pár emberöltővel ezelőtt egy halom emberrel együtt végeztünk.
Egy ember, két ember nem tud belenevelni egy gyermeket egy közösségbe. A közösség tudja belenevelni a gyereket önmagába.
Ha a társadalmunkból továbbra is hiányozni fog ez a közösségi nevelő erő, akkor fogjuk majd a fejünket a jövő generációjának viselkedését nézve. Nem akkor, amikor egyszer megengedjük a gyerekünknek is, meg magunknak is, hogy a szépen feltett kérésére, a játékra, amit már úgy szeretne rég, a barátokkal a kirándulásra, hogy egyszer hadd tehesse azt, amit ő szeretne, igent mondjunk.
Anita
Gyereknevelés témában vannak még cikkeink, amik érdekelhetnek:
Fordulna hozzád a gyereked, ha bajban lenne?
Így éld túl az anyaságot
7 dolog, amit mégsem úgy csináltam anyaként, ahogy elképzeltem
