Röviden az előzményekről. 2014 novemberében természetes úton született első kislányom, a terhesség is zökkenőmentes volt, illetve a szülés is. Az első fájástól számítva két és fél óra múlva megszületett ügyesen. 2018 novemberben pedig a második lányom is, szintén zökkenőmentes volt minden. Az első fájástól számítva másfél óra múlva megszületett. No, de a harmadik! A kisfiam. A hármaska, merthogy sokáig el sem hittem, hogy végre fiam születik. Vele már totálisan más volt minden.
2020 novemberben pánikzavarral diagnosztizáltak. Ne tudjátok meg soha. Szörnyű dolog. Úgy döntöttünk a férjemmel, hogy még nem vágunk bele a babaprojektbe. Előbb legyek én jól, aztán majd meg látjuk. No, de... Amikor jelentkeztek a tünetek, mint utólag kiderült, már a kisfiam velünk volt. Várandós voltam.
Elég erős gyógyszereket szedtem, amit fokozatosan kellett csökkenteni, aztán úgy a 8-10. hét körül már teljesen elhagytam. Hála az égieknek semmi baja nem lett a babámnak. (Talán ezért ilyen nyugodt, kiegyensúlyozott baba.) Szóval onnantól kezdve tökéletes volt minden, kivéve, hogy nem fordult be.
Igyekeztem minden erőmmel a császármetszésre felkészülni, de nem ment. És lehet, hogy ezért is éltem meg olyan szörnyen. Szeptember 1. a terminus. Augusztus 27-én hajnali 2-kor felriadtam, mintha fájna valami ott lenn. Aztán néztem az órát, 5 perces fájások, Apát ébresztettem, hogy indulás, ma már nincs nst-re menetel. És elindultunk.
Reménykedtem, hátha meg fordult a drága fiam. De nem. Nagyon gyorsan ott is találtam magam a műtőben. Gerincbe kaptam érzéstelenítést. A dokim kérdezte, érzek-e valamit, jeleztem, hogy igen. A harmadik ilyen után is. Éreztem végig, ahogy vág, ahogy tolja össze-vissza ott a dolgokat, a hideget, mindent. De tényleg mindent. Közben néha bealudtam. Szerintem kaptam valamit, azt nem tudom pontosan. Nem hallottam, hogy felsír a babám. Azt éreztem és sikítottam, amikor kiemelték, szörnyű volt. Aztán megint se kép, se hang.
Hozták, hogy nézzem meg, milyen gyönyörű, egészséges, nagy baba (a mi méreteinkhez képest). De nem igazán tudtam reagálni. Éreztem, ahogy varrnak. És végül az őrzőben tértem magamhoz. A fiamat kerestem, de már rég a mellkasomon volt, apja mellettem. Így töltöttünk el 5-6 óra hosszát. Félre is beszéltem. Aztán végig a négy nap folyamán velem volt manókám.
Most két hónapos a kisbabám, de még mindig nem tudtam feldolgozni sem a műtétet, sem azt, hogy nem hallottam felsírni. De a szerelmem iránta hatalmas. A VIP kijáratot, a matyóhímzést azóta sem néztem meg, és hozzá sem értem a hasamon, mert a gondolattól is azt érzem, elájulok. Tudom, hogy életet mentett a műtét, de nem érzem úgy, hogy szültem.
Macianya
Olvass még szüléstörténeteket vagy írd meg te is a sajátodét!
Nem engedem, hogy indítsák a szülésemet
Majdnem szétrepedt a méhem a szülésindító tablettától
Az indított szülés után meg kellett császározni
