Nem vagyok topon. Amitől féltem, hogy majd hogy élem meg...hát azt pont úgy. Vacakul. A bezártságot, a felnőtt emberek hiányát, az egyhangú napokat. És hát a kapcsolati nehézségeket, amit minden kisbaba születése hoz magával. Mindegy, hányadik gyerek egy kapcsolatban, minden egyes baba komoly próbatétele a házasságnak.
Nekem most újra el kell gyászolnom a szabadságomat. Talán jobban is, mint az első gyereknél. Egyfolytában 12 évet voltam itthon a négy gyerekkel. Nem volt gond. Szerettem.
Néha vágytam kiszabadulni, de akkor mentem is.
Aztán KicsiFiú ovis lett. Három hónapig élveztem az itthoni szabadságot, majd mentem dolgozni. Már nagyon akartam. És nagyon jó volt!
Jesszus! Nő lettem újra! Nem csak egy koncert erejéig, hanem nonstop. Gyerek nélkül is közlekedtem rendszeresen. Imádtam ezt a szabadságot. Én pihenni jártam a melóba. Pedig strapás munkám volt.
Négy szabad év után jöttem vissza a lakásketrecbe. Most annak érzem. Terhesen nem volt ezzel bajom. Akkor csak az alakom, amiért olyan sokszor megdolgoztam már és a pocak miatti mozgáskorlátozottság volt rossz.
Most hiányoznak a külső ingerek (Naná, hogy a régi alakom is). A házon belülieket meg kicsit soknak érzem. Hiszen még ki kell alakulnia az új családi rendszernek. És zombizva a nagycsaládos alaphangerő is több, mint sokkkk.
Kedvesnek nyilván kevésbé okoz gondot a szabadság elvesztése, de valahol neki is ugyanez. Ő könnyedén menekülőre foghatja. Persze a meló sem kikapcsolódás, csak más fajta terhelés. De könnyebben lelép a haverokkal, ha úgy van, mint én.
Neki inkább a fáradtság és az itthon töltött időben a készenléti állapot sok. A megfelelés a melóban és itthon is. Saját magának. És hogy sosincs nyugi.
Babázni bármikor kész! Kérni sem kell. Megy, csinálja. Az ultrafosból is kiszedi a gyereket önállóan.
De látom, hogy a lelkében birkózik az új helyzettel, az eddiginél is több feladattal, az énidő átmeneti elvesztésével. Keresi az egyensúlyt.
Kettőnknek pedig át kell építeni a kapcsolatunkat. Átrendezni a prioritásokat és elengedni a spontaneitást minden szinten. Pedig abból ugye a többi gyerek miatt is kevesebb volt. Most ez redukálodik az
„Elaludt, induljunk, de gyorsan!”
-okra.
Az egymásra fordított idő nagyon hiányzik mindkettőnknek. Amikor dumálhatunk, vitázgatunk (nem balhé, vita).
Nyilván nem a szex tart össze minket, de kár lenne tagadni, hogy fontos. A gyermekágyi időszak viszont nem erről szól. Pedig a feszültségoldó hatására (is) nagy szükségünk lenne (békülős szex...hihi)
Mivel gátvédelemmel szültem, nincsenek bennem félelmek, mint gátmetszés után, mikor jobban féltem, mint a szüzességem elvesztésekor.
Szóval vágy van és a hátralevő napok strigulázása. Addig marad a feszkó.
Vagy balhézunk a semmin, ami nyilván valami, de nem az, ami a szavainkban van. Kígyót-békát vágunk egymás fejéhez és a kedvesség szikrája sincs ilyenkor a hangunkban. Persze ő duzzog, én meg a túltolt hormonjaimmal pityergek valahol.
Aztán attól függően, hogy melyikünk volt a nagyobb hülye, jön a vigasztalás vagy a bocsánatkérés.
Ez utóbbiban elég jók vagyunk. Mindketten akarjuk, amit akarunk és azt nagyon, de észérvekkel meggyőzhetőek vagyunk. Sokszor vitázunk témákon. Mondhatjuk, hogy van rutin, de mégsem. Mert ez most mindkettőnknek egy felfokozott érzelmi állapot, mindemellett keressük a helyünket. Én a szabadságmorzsákat, ő az énidejét és a családon belüli új helyét.
És bár ő eddig is apaként volt jelen, nem övé volt a kizárólagos felelősség ezen a téren. Vagyis de, csak tudta, hogy igazából nem az ő feladata lenne minden.
PiciLánnyal szemben viszont egészen más felelősséget érez, mint a többi gyerekkel.
Néha az is meg-megmutatkozik, hogy „a te gyerekeid”, ha így kimondva nem is. Pont a felelősség témájában. Érthető. De ettől még nem könnyű nekem ez a változás. A gyerekekkel ugyanúgy foglalkozik, abban nem látok semmi újat. És ez sokkal fontosabb.
Dolgozunk a feladatainkon. De ez hosszú meló. Igen, van, amikor rózsaszín cukormázban nézzük, amink van, de a kiábrándító valóság sokkal jellemzőbb. Kialvatlan szülők, nyűgös baba, ezért-azért stresszes tesók. Elég vacak kombó.
És néha kétségbe is esünk, hogy,
„Jajjj, hogy legyen, hogy jó legyen!?”
Egy-két buktatóját már ismerem ennek az időszaknak, ő még csak most szembesül azzal, amit már régebben is mondogattam, de ugye tudni valamit egészen más, mint érezni is.
Ez ilyen. Nehéz. Nem csak nekünk, viszont erről nem szokás beszélni. Ahogy arról sem, hogy mennyire kivan olykor az ember lánya. Csak annyit mondasz max. „Fáradt vagyok”. Olyan ez, mint a „Köszi, jól!”, pedig nem is.
Azelőtt a szülés utáni bánatomra, magányomra a gyerekeimben kerestem a gyógyírt. Nem jött be. Legalábbis kapcsolat szinten nem. Én ugyan jól voltam és a gyerekek is, de...
Most ha akarnám, se lenne megoldás. Sokat ad a babaillat, babamosoly, de amit Kedves tud adni szeretetből, azt nem tudja pótolni. Nyilván az sem mellékes, hogy ha nem is beszélgetünk olyan mélységekben, azért az lejön, hogy ő is keresi a hozzám vezető utat ezen az akadálypályán. Minden nap bizakodom, hogy jut egy falat idő kettesben. És néha jut. Ha más nem, egy kis ölelgetés legalább. Vissza kell szoknunk a chaten cukiságok küldözgetésére. Míg dolgoztunk mindketten, ez totál a napok része volt. És jobban ki kell használnunk a napban bujkáló szabad pillanatokat. Még jobban figyelni az érintésekre, az ölelésekre, csókokra. A szavainkra.
A felismerés mindig, mindenben sokat számít. Azóta a hangulatunk is sokkal jobb, bár még nem a régi. Ez egy ilyen hullámvasút. Most kicsit több a sikítva zuhanás...
Ahogy minden más, majd ez is elmúlik. Pontosabban megoldjuk, mert magától ugye ez a szekér sem gurul kicsit sem.
Nanta
Olvass még a témában!
Megszületett a baba, elromlott a házasságom
A gyerek érkezésével megszűnünk párnak lenni
