Az elmúlt hónapokban sok minden történt. A gondolataim a fiamról cikáztak jobbra-balra. Fura, hogy már majdnem felnőtt, és nem lehet felelősségre vonni olyan dolgok miatt, amihez tulajdonképpen semmi közöm. Azon gondolkodom, mi van, ha az embernek nem olyan lesz, a gyereke, amilyet szeretne? Sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy mindegy, milyen, akkor is az ő gyereke. És ez így is van. De kezdem az elején:

Fiam megismerkedett valakivel, még tartott a suli javában, mikor már napok óta hajnalban kelt, és kérte, hogy maradhasson suli után. Kérdezgettem, de nem akarta még elmondani. Aggódtam kicsit az előzőekből kifolyólag. Aztán minden aggályomat eloszlatta, azt mondta, szeretne bemutatni, csak engem, az apját egyelőre még nem. A másik srác is nyitott volt a találkozóra, engem már megvett ezzel, bár ő is 32 éves volt. A Sörfeszten futottunk össze, furcsa szitu volt, a kicsi rám kötve aludta végig a találkozót, így tudtam koncentrálni rájuk. Zavarban voltak, helyesek voltak, somolyogtak, és mindenféle hülyeségről beszélgettünk. A srácnak már a kisugárzásából éreztem, hogy bizalmat lehet neki szavazni. Nagyjából egy órát töltöttünk együtt, sok közös témát átbeszéltünk, elválás, puszi puszi.

A fiam a felhők között járt, olyan boldog volt, és én is örültem, hogy olyan ember mellett van, akivel bátran elengedem, akiben megbízok. A fiú egyszerűen nem a tipikus melegek közé volt sorolható. És most persze furcsa lehet „volt melegként” tipizálni őket, de így van. Szerintem nagy részük link és megbízhatatlan, nem dolgozik, vagy összevissza munkáik vannak. És sokan csak rövid egyéjszakás kapcsolatokban lubickolnak. Amivel egyébként semmi bajom. Mindenki úgy éli a szerelmi életét, ahogy akarja, én sem voltam szent, sőt. De azért a fiamat ettől, amíg lehet, megvédeném.

Na, visszatérve a szerelemre. Hetekig mentek ezek a korai keléssel kezdődő és késői fekvéssel végződő találkozók. Aztán eljött a Pride. Habár a férjem alapszinten nem szimpatizál a melegekkel, volt egy régi tartozása, hogy bizony eljön velem egyszer a Melegfelvonulásra (vagy büszkeségnap, vagy mi a fene, nem tartom számon, hogy hívják éppen). Az alkalom adott, meleg a gyerek, hát hajrá! Aztán kivitt minket a Mexikói útra kocsival, még az utolsó pillanatig bizonygatta, hogy ő bizony nem jön. De aztán csak jött. Így sétáltunk kéz a kézben, a fiam és a barátja tisztes távolságban egymástól, úgy röhögtem rajtuk. Az egész esemény fantasztikus hangulatú volt! A zene, habár én az alternatív vonalat szeretem, azért egészen táncikálható volt, Balázs szintén kendőben rám kötve bulizott egészen addig a pontig, amíg bele nem aludt a szopizásba, onnantól mit neki a tücc-tücc, aludt, mint a bunda. Találkoztunk ismerősökkel is, a séta jó hosszú volt, de megérte, megint jót beszélgettem a fiam barátjával, és tovább mélyült a kapcsolat köztünk. Sok mindent elmondott magáról. Hogy nevelőintézetben volt, hogy a szülei hogy hagyták magára. Bezárkózó fiú volt, de közben láttam, mennyire vágyik a családra.

Teltek a hetek, építkezés volt nálunk, felajánlotta a segítségét. Lejött, napokig ott volt, együtt voltunk. A gyerekekkel nagyon jól kijött, bár látszott rajta, hogy mennyire nincs a kicsikhez szokva, a lányom egyből a szívébe zárta.

Mielőtt elment, láttam rajta a szomorúságot. Kérdeztem, mi a baj, mondta, hogy a fiam olyan furcsán viselkedik vele. Megígértem, hogy kiderítem, mi a baj. Ám a következő napokban már látszott rajta, ami várható is volt. Valami elmúlt. Mondtam neki: te már nem vagy szerelmes. Erre csak nézett, hosszú másodpercekig, és azt kérdezte: miből gondolod? Mondtam, hogy abból, hogy ezen a kérdésen nem akadtál fent, és nem kérted ki magadnak. Erre nem mondott semmit.

Még húzta pár hétig a dolgot. Aztán nemrég koncerten voltunk. A fiam és én imádjuk, a barátja nem ismerte az együttest, de eljött velünk. A lánykámat is vittük, aki a tömegtől kicsit megszeppent, így kézről kézre járt. A kép, ami az utolsó számnál volt, azt hiszem, örökre beleégett az emlékeimbe. O. fogja Lucát, együtt nézik a színpadot. Ott értettem meg, hogy ő már nem fog hozzánk tartozni. Megengedtük a gyereknek, hogy a barátjánál aludjon. Másnap, mikor hazaért, zokogva a vállamra borult. Nem sok mindent tudtam kiszedni belőle, csak hogy szakítani akar. Sajgott a szívem. Persze akinek mennie kell, az menjen. Másnap találkoztak, és elmondta neki. Sosem felejtem el, O. felhívott és sírva kérdezte: Miért nem mondtad el, ha tudtad? A fájdalma erősebb volt, mint hogy megértette volna, nem a szülő dolga ezeket közölni. Akármennyire is szerettem, sajnos nem én döntöttem el, hogy ne legyen tovább az életünk része. Persze ő most dühös a világra. Még beszéltünk pár szót FB-on, de azt hiszem nem maradunk barátok. Amit meg is értek. Ő nem értette meg, hogy egy 16 éves fiútól nagy eséllyel nem várhat még világmegváltó örök szerelmet.

Aztán megkértem a fiamat, hogy ha lehet, akkor a gyerekeknek csak azt mutassa be legközelebb, akit komolyan gondol, mert még a mai napig emlegeti a lánykám.

És hogy miért írtam az elején ezt a szülő akkor is szeret, akármilyen a gyerek dolgot... A fiam nagyon csúnyán beszélt utólag O.-ról. Hasonló stílusú mondatok hagyták el a száját mint hogy „és? az ő baja”. Szóval azon agyaltam, mi lesz, ha ő ilyen ember lesz, aki átgázol másokon? Ő, aki egyébként egy borzasztó érzékeny kisfiú volt. Akiről azt hittem, a légynek sem tudna ártani.

Nos, kavarognak még bennem a dolgok. A fiam már másért rajong. Épp egy olyanvalakiért, akinek írt sms-t, segítséget kérve tőle, majd a másik két napig nem is kereste. Hát erről beszéltem…

monguz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?