Talán egy hónapja sincs, hogy írtam nektek a szorongásomról és a halálfélelmemről. Leírtam, hogy januárban megyek szakértőhöz, aki remélhetően sokat fog majd nekem segíteni. Nagyon sok jótanácsot kaptam, volt aki, külön is megkeresett. Mindenkinek nagyon hálás vagyok. Nem tudom egész pontosan idézni most a hozzászólást, de valaki azt írta, hogy az agyam elnyom valamit, és a betegségekre és a hálára vetítek. Napokig gondolkoztam rajta. Hogy őszinte legyek, először a gyerekkoromra gondoltam, ami nem volt túl fényes, de nem panaszkodom, mert lehetett volna rosszabb is.
A szüleim kapcsolata nem volt egyáltalán harmonikus, az édesapám a munkába, az anyukám a vélt és valós betegségeibe menekült az élet problémái elől. Engem a 14 évvel idősebb nővérem próbált terelgetni az élet útján. Aztán apukám meghalt, a nővérem elköltözött, én pedig otthon maradtam az anyukámmal 14 évesen, aki még mindig szeretett elmenekülni az összes probléma elől, nem gondolva arra, hogy akkor ezt most majd nekem kell megoldani. Ennek is volt előnye, igen korán felnőttem. A sors fintora, hogy később évekre megromlott a nővéremmel a kapcsolatom, de szerencsére ez mára rendeződött.
Tán ennyit a gyerekkoromról, a történetben ez gyakorlatilag irreleváns, szerintem. Ugorjunk az izgalmasabb részhez, a házasságomhoz. Megkérem a konzervatív olvasókat, vagy azokat, akik úgy gondolják, Vajna Timit szerettem volna koppintani, hogy térjenek át egy másik blog olvasásához, hogy ne kelljen feleslegesen kommentezni, és mire számítottam kérdéseket feltenni.
Na, tehát nyolc éve vagyok férjnél, a férjem néhány tíz évvel és néhány házassággal idősebb nálam. A számok itt nem számítanak, a kapcsolatunknak semmi köze nincs a köztünk levő évekhez. Úgy gondolom, elég, ha a házasságunk elejéhez ugrunk, hogy tudjuk, miből is lett a cserebogár. Rózsaszín köd, fülig szerelmes mindenki mindenkibe. Néhány hónap együttélés után házasság. Minden remekül működik, két évvel később megérkezik az első gyermekünk. Persze még minden remek, persze köd az nincs, de nem gáz, mert pótolja a babaillat. Az első és a második gyerekünk érkezése között túl vagyunk rengeteg mindenen, házvásárlás, eladás, felújítás, a banki hitel nem elég semmire, egyikünk-másikunk felmenőjének az ápolása. És persze a második gyerek is várat magára.
Ezek mind együtt elég rendesen megtépázták a harmóniát, de úgy gondoltuk, kilábaltunk belőle, túléltük, erősebbek lettünk. Megérkezik végre a hőn áhított második gyermek is, szerencsére már nem veszünk házat, nem is ápolunk senkit, de az a szekér csak nem akar úgy menni, ahogy kellene. Megjelenik a házasságunkban a külső kiváltó ok nélküli feszültség (értsd: magunknak generáljuk), és először kerül szóba, neheztelés gyanánt a túl kevés együtt töltött minőségi idő. Ez alatt mindegyikünk mást értett, ki a szexet, ki a beszélgetéseket, ugyebár kinek a pap, kinek a papné. Nem gond próbálunk rajta változtatni, több-kevesebb sikerrel.
Aztán telik az idő, sikerül rossz gyerekorvost, és elsőre rossz óvodát választani, legalább van mire fogni a feszkót. És mivel három gyereket terveztünk, örülhetünk, mert lám, hát sikerült. Igen, lehet írni, hogy ennyire ostobák vagytok, hogy 19-re lapot húztok? Igen. A gyerekek, és a számuk az egyetlen, amit soha, egyikünk sem fog megbánni. Ők hozták el a csodát az életünkbe. Külön-külön, és együtt.
Megúsztam egy ramaty szülést, sikerült jó óvodát találni, és az ember azt gondolná, happy end. De nem, nálam jelentkezik, a szorongás, a depresszió. A férjem tűri, próbál segíteni. Én meg csak küzdök, hogy mi a boldogtalan bánattól van nekem ilyen nyavalyám, mert hát ugye ez csak „úri huncutság”..
Ez is érdekelhet...
Zárt osztályra kerültem a szülés után
A szülést követő hetedik napon hallucináltam és téveszméket hangoztattam. Nem mertem elaludni, attól féltem, hogy nem tudok felébredni gyermekemhez és nem fogom tudni ellátni.
Tovább>>>
Kerestem pszichológust, kineziológust, írtam a blogba, és várom a jó sokára levő időpontot, hogy majd valaki megment. És az agyam meg folyton azon pörgött, hogy miért.
Aztán egyik nap rájöttem. Épp bámultam magam elé, jól elnyomott a szorongás, és rájöttem, nem olyan a házasságunk, mint lennie kellene. É s régóta tudom, hogy nem olyan, csak nem akartam tudomást venni róla. Azért várom haza a férjem, hogy besegítsen a gyerekek körül. Ő meg hazaér, aztán rögtön beszól valamiért, vagy felkel és beszól valamiért, és akkor én alig várom, hogy elmenjen dolgozni, vagy a boltba, vagy mit tudom én.
Próbáljuk megbeszélni, elég kevés sikerrel. Egyetlen közös pontunk van, hogy nagyon szeretjük a gyerekeket, ők a legfontosabbak, ha másért nem is, az ő boldogságukért meg kell oldanunk a kérdést, és akkor mindenki jól jár.
Tanulság számomra: A probléma nagyon régóta fenn áll. Sejtésem szerint kb. öt éve. Nem súlyosan, nincsenek hangos veszekedések, inkább csak nagyon néma napok, nincsenek durva konfliktusok sem, de ettől az ember még érezheti úgy, hogy megfullad. Az elmúlt évek során ezt a fuldoklást nagyon jól elfedte a gyerekprojekt, a hétköznapi gondok. És mikor minden elsimult, amikor már mindennek tökéletesnek kellett volna lennie, akkor derült ki, hogy valahol, régen, ki tudja igazából miért, vakvágányra futottunk.
És ha nem lettem volna makacs, meg szemellenzős, és naiv, hogy olyan nincs, hogy az én házasságom ne legyen csúcsszuper, mint a Mariskáé, akkor nincs halálfélelem, meg szorongás, hanem beismerem, hogy nem sikerült, nem működik. És megpróbálom megoldani, még mielőtt teljesen belemerülök a mentális problémákba, amitől most már szintén nehéz lesz megszabadulni. Aztán, hogy sikerül-e megoldani, az már kettőnkön áll...
A.
Házassági problémákról itt írtunk még:
Megakadályozható, hogy kihűljön a házasság?
A gyerek miatt megy tönkre a házasságom?
A hitem segített megmenteni a házasságomat
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
