Az én történetem egy középidős vetélésről szól. Nagyon friss az élmény, nincs egynapos, amikor írom.
Két nappal a vetélés előtt, este enyhe menstruációs görcsöket éreztem, kb. 15-20 percenként. Néha kísértetiesen emlékeztetett a fájásokra (egyszer már szültem), csak sokkal, sokkal enyhébbek. Először azt gondoltam, jósló fájások, de ilyen korán? Még alig múltam 17 hetes. Gondoltam, reggelre elmúlik, ha nem, akkor irány a nőgyógyász. Másnap is ugyanúgy fájt, sőt, kétszer éjszaka is felébredtem rá.
Az odafelé vezető úton párszor elkapott a sírógörcs. Ha jósló fájás, akkor miért nem múlt már el? Találgattunk férjemmel, mi lehet. Nyugtattunk magunkat, biztos semmi gond, magnéziumot kapok és hazaküldenek. Vettünk is egy 100 darabosat az egyik útba eső gyógyszertárban. Később jöttek a sötétebb gondolatok (másfél órás az út, sajnos volt rá idő). Lehet, elkezdett kinyílni a méhszáj? Biztos pár napra befektetnek, míg leállítják a folyamatot, és utána a szülésig feküdnöm kell. Úgy gondoltam, remélem nem, végül is nincs vérzés, mikor a fiammal vajúdtam, a méhszáj tágulását egy kevés vérzés jelezte. Egy pillanatra az is felmerült bennem, hogy meghalt a gyerek, és elindult a vetélés, de ezt elhessegettem, hisz még mindig megvoltak a terhességi tünetek. Szagérzékenység, reggel az első evésig émelygés. Ha halott lenne, akkor minden tünet megszűnne. Egyszer már volt a 11. héten vetélésem, akkor ez történt.
Bementünk a nőgyógyászhoz. Vizeletvizsgálat, méhszájvizsgálat, a szokásos. Minden rendben. Majd jött az ultrahang. Feküdtem az asztalon, ő nézte a gyereket, kis türelmet kért, nem látja jól. Csend volt, figyelmesebben megnéztem az ultrahangos képet, rögtön láttam. Nem mozog, pedig eddig az ultrahangra mindig aktívan reagált, nem szerette. Kérdeztem, hogy van-e szívhang, és rögtön kitört belőlem a sírás. Mondtam, hogy nem látok mozgást, valami baj van, tudom. Próbált nyugtatni, még keresi, behív egy másik orvost. De már ő is és én is tudtam, meghalt. Férjem szorította a kezem. Vártuk a másik orvost. Kértem, hogy addig is keresse, hátha megtalálja. Végül mindketten megerősítették, nincs szívhang. Combcsont alapján 15 hetes. Már két hete halott volt. Kettesben hagytak a férjemmel, sírtam, tudtam, hogy már túl nagy a műtéthez, borzasztó volt belegondolni, hogy meg fogom őt szülni.
Azért reménykedtem, hátha el tudják venni műtéttel, de az orvos azt mondta, túl nagy, darabolásnál a csontja kiszúrhatja a méhemet. Meg kell szülnöm. Kértem egy nap haladékot, elbúcsúzás miatt, vagy nem is tudom. Csak nem akartam az azonnali kezdést. Így volt elég ideje anyukámnak ideutazni. Habár az előző szülésem apás szülés volt, nem lett volna neki újdonság, de ennek ellenére sem szerettem volna, hogy a férjem legyen velem.
Egy kórteremben kellett megszülnöm halott kisbabámat
A műtőben az altatóorvos megkérdezte, hány hetes volt. Mondtam, hogy 16. „Hű, az már nagy baba”- mondta sajnálkozva, és megsimogatta a fejemet. Elkezdett potyogni a könnyem és a következő emlékem, hogy a szobában fekszem.
Tovább>>>
Másnap reggel vérvétel, zárt méhszáj. 8.30 körül adtak két méhszájtágító tablettát, el kellett szopogatnom. Ezután elkezdődött a végtelen várakozás, aminek az lett az eredménye, hogy minél hamarabb túl akartam lenni rajta. Semmi más nem érdekelt, csak adják a tablettákat, induljon be és legyen már vége. Anyukám szinte folyamatosan szóval tartott, ami rengeteget segített, addig sem gondoltam arra, mi fog történni. Többször kértük, hogy adjanak még tablettát, mert nem érzek semmit. Azt mondták, várni kell, akár két napig is eltarthat, ez a kíméletes módja a méhszáj kitágításának. Későbbi terhességek miatt fontos.
Este kaptam két fájdalomcsillapítót és két nyugtatót, azt mondták, így tudok pihenni az éjszaka. Bevettem egyszerre az összeset. 21 óra körül a méhszájamhoz is raktak egy ilyen tablettát, aminek aztán meg is lett az eredménye (tudom, türelmesnek kellett volna lennem, de tényleg ennyit kellett erre várni?). 21.30-kor beindultak a fájások, nem olyan erősen, mint az előző szülésnél, de már határozottan éreztem, nehezen beszélgettem közben. Bejöttek méhszájat vizsgálni, elkezdett kinyílni, de még egy ujjnyi sem volt. Még mindig várni kell. Elhívták a szülésznőt egy szüléshez.
Egyre erősödtek a fájások és gyakoriak lettek, éreztem, most már biztosan beindult, hamarosan vége. Már görnyedtem minden fájásnál, sehogy sem volt jó. Anyukám kiment keresni egy szülésznőt, sehol nem volt senki. Valakit elkapott a folyosón, aki mondta, lemegy szólni (szülészet egy emelettel lejjebb van).
22 órakor jött is, és lementünk a szülőszobába. Ekkor már két percenként voltak nagyon erős fájások. Megvizsgált, talán egyujjnyi, nem meri jobban bedugni az ujját, nehogy a burok megrepedjen. Kértem gerincközeli érzéstelenítést. Mondta, rendben, telefonálnak az anesztesnek és az orvosomnak is (eddig ő telefonon mondta meg a szülésznőknek, mi a teendő). Bekötött egy infúziót, nem emlékszem, mi volt benne, talán oxitocin? Kiment.
Ekkor még volt egy utolsó kiborulásom. Miért velem történik meg? Két hete egy halott gyerek van bennem. Simogattam a hasam, terveztem, a családdal csoportképeket csináltunk, ahol büszkén mutattam a terhességem. A nevéről beszélgettünk. Megvicceltük a nagyszülőket szörnyű keresztnevekkel. Közben ő már végig halott volt.
Megnyugodtam, most már nem lehet nagy gond, a 12. héten túl vagyunk, genetikai ultrahang és a kromoszóm teszt szerint is minden rendben. Örültem, hogy egy fiú után lány jön. Néha mintha mozogni is éreztem volna. Persze csak mintha, mert még nem éreztem rendszeresen a mozgását, csak heti kétszer, háromszor, gyanús volt. Miért ilyen a természet? Miért nem indítja meg a vetélést rögtön, két hétig mindent úgy csináltam, mintha egy élő gyerek lett volna bennem. Borzasztó még a belegondolni is. Én boldog voltam, ő már rég halott. Még hánytam is a 9. héttől a 16. hétig. Azt mondják, ilyenkor ritkább a vetélés. Igaz, a vége felé már csak napi egyszer, de úgy gondoltam, itt az ideje, hogy végre elmúljon.
Még mindig nem jött az anesztes, anyukám többször is kiment megérdeklődni, hogy mikor érkezik már meg, mert nagyon fáj. Nem jön messziről, biztosan hamarosan itt lesz. A fájások egyre sűrűbbek voltak, mikor elkezdődött, csak ültem összegörnyedve, és arra tudtam gondolni, hogy ez nagyon fáj. Próbáltam megfelelően lélegezni. 22.30 körül kaptam egy injekciót, ami fájdalmat csillapít, illetve lazítja a méhszájat. Azt mondták, harminc perc múlva elkezd hatni, egy óra múlva fejti ki teljesen a hatását, alig fogok fájdalmat érezni.
Ezután a rövid szünetekben csak azt kérdeztem anyukámtól, mennyi idő telt el, meggyőztem magam, mindjárt hatni fog. Szegény anyukám, biztos kétségbeejtő lehetett ilyen állapotban látni engem, és tudta, hogy nem segíthet. Később a fájások között csak pár másodperc szünet volt. Ettől kezdve minden összefolyik. Már nem kérdeztem az időt, már nem beszéltem. A rövid szünetekben is csukva volt a szemem és pihegtem, nem gondoltam semmire, csak sodródtam a történésekkel. Borzasztóan fájt, jobban, mint a szülésem, akkor nem jutottam el eddig (egy idő után nem tágultam, úgyhogy császár lett a vége). A falat kapartam a fájdalomról.
Egyszer csak éreztem, hogy valami kijön alul, megnéztem, vér volt. Elkezdett a méhszáj végre rendesen tágulni. Nem tudom, mennyi idő telt el, de éreztem egy apró pukkanást, és hirtelen melegség öntött el a lábam között. Tudtam, ez már a magzatvíz, anyukámat kiküldtem, szóljon valakinek, hogy elfolyt. Mikor kiment, rá pár másodpercre valami nagyobb dolgot éreztem a hüvelyemben, nyomtam egyet, könnyen kicsusszant. Ekkor még azt hittem, egy nagyobb vérdarab. Megfordult a fejemben, hogy megnézem, mi volt, de már jött is be egy szülésznő. Mondtam, hogy takaró- és lepedőcserét szeretnék, mert elfolyt a magzatvíz, minden olyan lett. Mondta, hoz egy takarót, a többi ráér később. Én erősködtem, szeretnék lepedőt is, mert sok minden kijött belőlem, éreztem. Felemelte a takarót, megváltozott az arca.
„Anyuka, kérem, menjen ki, lezajlott a vetélés.”
Ennyit mondott. Visszatakart, és ő is kiment szólni a szülésznőnek, aki a műszakváltás óta figyelt rám.
Egy-két percig egyedül voltam. A fájások teljesen elmúltak. Néztem a lábam között a takarót, és arra gondoltam: megnézzem? Elbúcsúzhatnék tőle, esetleg megsimogatnám a fejét. Két hete halott, féltem, miként néz ki, nem mertem felemelni a takarót. Jöttek a szülésznők, éreztem, ahogy a köldökzsinórt mozgatják, elvágták, mintha egy kicsit meghúzták volna.
Megkérdeztem, hogy látszik-e rajta valami rendellenesség, ami oka lehetett a szívmegállásnak? Titkon arra gondoltam, azt mondják semmi, teljesen normálisan néz ki, akkor megkérem őket, hogy hadd búcsúzhassak el tőle. (Láttam már neten ilyen korú magzatokról képet, nem vészes. Végül is az én gyerekem, velem volt hónapok óta.) Első ránézésre nem, de látszik rajta, hogy már több hete halott. Ennyit mondott az egyikőjük. Számomra elég is volt, nem akartam megnézni. Letakarták, belerakták egy vesetálba és kivitték. 22.55-kor született. Ekkor már az orvosom is beért, egy pillanatra ő is bejött, de nem emlékszem, mit mondott.
Nem sokra rá vittek a műtőbe méhtisztításra (kaparásra). Bemutatkoztak, kérdezték, hány éves vagyok. Mondtam, hogy azt hiszem most már 33. Nem voltam tisztában az idővel, mint utólag kiderült, még volt egy óra a szülinapomig. Sokkal gyorsabban telt az idő, mint ahogy én éreztem. Elaltattak, 1.30-kor vittek vissza a szobába. Ekkor már teljesen ébren voltam. Anyukám szerencsére addig már elküldte az érintetteknek a „vége van” sms-t.
Másnap nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést. Minél hamarabb haza akartam menni. Látni a fiamat, ez volt az első alkalom, hogy külön töltöttünk egy éjszakát. Kaptam enni is végre, így másfél nap után jól esett. 11-re már otthon voltam.
Azt leszámítva, hogy mennyire borzasztó élmény volt ez a szülés, igazából nem érzek olyan mély fájdalmat és gyászt. Az első vetélésemet, ami 11 hetesen történt, sokkal rosszabbul éltem meg. Akkor kb. egy hétig napi ötször, hatszor sírógörcsök jöttek rám, nem akartam senkivel se beszélni, találkozni, enni, igazából kikelni sem az ágyból (ekkor még nem volt gyerekem).
Most pedig kétszer vagy háromszor sírtam, mióta itthon vagyok. Azok is csak akkor, mikor egyedül voltam és volt időm a történéseken gondolkodni. Mikor érzem, hogy elhatalmasodna rajtam a szomorúság, csak a fiamra nézek. Ő egészséges és itt van nekem. Bármi történik, ő már itt lesz, akkor is, ha soha többet nem lesz több gyerekem. Nézem, ahogy játszik, szaladgál, beszél hozzám (aminek a 80 százalékát nem is értem), látom, mennyire boldog. Számomra ez a megnyugtató. Lehetett volna sokkal rosszabb, első terhességnél kell így szülni vagy a harmadik trimeszterben, esetleg halva születik a végén. Még egy terhességgel meg fogunk próbálkozni. Ha az nem sikerül, nem kísértem tovább a sorsot, túlságosan félek attól, hogy bizony lehet ennél sokkal rosszabb. Megelégszem azzal, ami van. A másik, ami segített, hogy mindenkinek elmondták testvéremék, szüleim, férjem, hogy ne sajnálkozzanak, nem akarom hallani, hogy majd legközelebb, vagy jobb volt így, sőt egyáltalán nem akarok róla beszélni, minél hamarabb el akarom felejteni (még akkor is, ha tudom, ez nem lehetséges, elsőt sem felejtettem el), vagy legalábbis jó mélyen elásni az emlékezetemben.
A kórházat, ha értékelnem kellene, alapvetően elégedett vagyok, de azt hiszem, mikor majd újra teherbe esek, nem valószínű, hogy itt fogok szülni. Egy magánkórházban voltam. A hely nagyon szép, mindenki kedves, empatikus és segítőkész.
De miért kellett egy halott gyereket fájdalomcsillapítás nélkül szülnöm? Miért kellett még pluszban ennyit szenvednem? Tudom, gyorsan lezajlott, de miért nincs ott állandóan egy anesztes? Mellettem a szülőszobákban többen is szültek, nem hiszem, hogy csak nekem lett volna rá szükségem. A másik, hogy a végén, mikor megszületett a gyerek, egy szülésznő sem volt velem a szobában. Lehet, hogy úgy gondolták, anyukám úgyis ott van? Kicsit bizonytalan is vagyok, mert az se lett volna jó, ha valaki arra vár, mikor vetélek el. De mi lett volna, ha a magzatvíz elfolyása után csak azt hisszük, megint vér és odanézek? Mi lett volna, ha ilyen állapotban látom a több hónapja nagy reményekkel várt lányomat? Mennyire lett volna rám hatással a későbbiekben? Szerintem nem tudtam volna ezen olyan könnyen túltenni magam. Ezeket sajnos nem tudom, de úgy gondolom, túlságosan a véletlenekre volt bízva, mi történik. Nem követték a végén az eseményeket. Nem igazán láttam a profi szervezést, vagy nem is tudom, hogy fejezzem ki, amit gondolok.
Lehet, túl friss még az élmény, ezért vagyok ezen a véleményen. Majd később meglátjuk.
Remélem, segített az írásom azoknak, akik szintén a vetélés előtti napon rákeresnek a neten, hogy tudják, mi vár rájuk. Én ezt tettem, de nem sok történetet találtam.
E.
Meg kellett szülnöm halott kisbabámat
A 3. tolásra kint volt a kisfiunk. Azonnal kiderült, mi történt vele: megfulladt a köldökzsinórtól. Korábban megbeszéltük a párommal, hogy nem akarjuk látni. Úgy gondoltuk, nagyon fájna. De a doki és a szülésznő is azt javasolta, hogy inkább nézzük meg. Megmutatták.
Tovább>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
