Első babámat vártam. Mivel tervezett gyerek volt, a várandósság első pillanataitól szorgalmasan gyűjtöttem az információkat kórházakról (ha már megszüntették a szülőotthonokat), szülési módokról (alternatív kontra „hagyományos”), vajúdást könnyítő praktikákról, szoptatásról, pelenkákról és minden másról, ami a gyerekvárással, illetve az első hónapokkal kapcsolatos.
Helyszínt még nem választottam, ugyanis a városban, ahol lakom, nem volt adott az alternatív szülés lehetősége, viszont én az olvasottak alapján inkább így szerettem volna világra hozni a babámat. Valahogy mindig is úgy gondoltam, azt éreztem a zsigereimben, hogy a szülés katarzis, elementáris tisztítótűz, melyben a nő NŐVÉ lesz és melyet inkább táplálni, éltetni szerettem volna, nem elfojtani.
Továbbá - egyáltalán nem mellékesen - egy új élet születik, akinek ugyancsak nem mindegy hova és hogyan érkezik, mi történik vele az első órákban. Így hát nagy volt a dilemma: utazzak Budapestre (sokakról tudok, akik így tettek) az alternatív utat választva vagy maradjak itthon és válasszam a biztonságos közelben lévő, de a szülő nőnek korlátozott szabadságot adó helyi kórházat? Magam sem tudtam, mi lenne a jobb. Aztán az élet döntött helyettem.
A 29. hét első napján hiába figyeltem babám mozgását. Kora délután sms-t váltottam a dokimmal, és irány a helyi kórház. Gyalogszerrel másztam fel a 4. emeletre, a szülőszobára. Viccelődve beszéltem az ajtót nyitó szülésznővel, mert valahogy nem akartam végiggondolni a lehetséges kimeneteket. A szülésznők után az ügyeletes orvos is megvizsgált. Keresték a szívhangot. Hiába. A közepes minőségű ultrahangos képen nem látták a tragédia okát. Kérdezgettek esetleges betegségeimről, végignézték a papírjaimat, de a vashiányt leszámítva minden eredményem jó volt. Három héttel előtte voltam a magándokimnál, aki akkor mindent rendben talált. Nem fogtam fel azonnal, mi történt, mi történik.
Tompán válaszolgattam a digitális orvosi kartont kitöltő dokinak. Aztán engedelmesen írtam a listát, amelyet az egyik szülésznő diktált, hogy mit hozassak be a párommal. Telefonálás következett. Drágám már türelmetlenül várta a hívásom. Üvöltött, mikor megtudta a hírt. Időközben a dokimat is felhívták, aki szó nélkül bejött. Megbeszéltük vele, hogy mi következik. Szülés. Elmagyarázta, hogy bár most nehezebb lesz, de a jövőre nézve ez a jobb megoldás, hogyha még szeretnénk gyermeket és természetes úton szeretnék szülni. Fogalmam sem volt, mit vállalok, mi áll előttem, csak azt tudtam, hogy nincs választásom, meg kell tennem.
Négy darab méhszájérlelő tabletta hozta meg a kívánt hatást, azaz a kellő tágulást. Aki nem tudná, annak leírom, hogy egy ilyen tabletta hatóideje 6 óra és csak utána lehet a következőt felhelyezni, de 24 órán belül csak 3 engedélyezett. Így történt, hogy 3 tablettányi időt, azaz 18 órát a szülészeten töltöttem, majd a következő 6 órára leengedtek az osztályra, aztán a 4. tablettára vissza a szülészetre. Mivel ez volt az első szülésem, fogalmam sem volt melyik fázisban mit kell éreznem. Kérdezgettek, hogy görcsöl-e már. Persze, hogy görcsölt, hisz valami láthatatlan erő csúcsosra húzta a hasamat bizonyos időközönként. De mikor megtudták, hogy tudtam aludni (részletekben összesen 3 órát az ott töltött 38 óra alatt), legyintettek. Közben hullámokban, néha csendesen, néha meg hangosan zokogva sirattam a babámat. Hol az egyik szülésznő, hol a takarítónő vigasztalt, csitított. A 4 tabletta hatása után burkot repesztettek és bekötötték az oxitocint. Ekkor már a párom is velem lehetett. Egy 1,5 méteres zsinórra kötve töltöttem a következő 7-8 órát. Már sehogy nem volt jó. Sem fekve, sem ülve, sem állva. De a zsinór nem engedett nagy mozgásteret.
A félig nyitott szülőfakkoknak köszönhetően végighallgattunk számtalan szülést. Közben beszélgettünk a babánkról, rólunk. Voltak meghitt és feszültebb pillanatok, de a tény nem változott: a párom igazi társként velem volt! Aztán a 3. nap reggelén sűrűsödni és mélyülni kezdtek a fájások. Szépen lassan átvették az uralmat a testem és az elmém felett. Félreérthetetlenül egyértelmű volt: perceken belül szülök. Párommal hívattam a dokit, aki az egyik ügyeletes szülésznő társaságában meg is érkezett. Gyors tereprendezés (szülőszékkel machináltak), majd taktikai megbeszélés és aztán nyomás! Párom a fejemnél biztatott, a doki és a szülésznő a lábamnál.
A 3. tolásra (némi szülészorvosi segítséggel) kint volt a kisfiunk. Azonnal kiderült, mi történt vele: megfulladt a köldökzsinórtól. Korábban megbeszéltük a párommal, hogy nem akarjuk látni. Úgy gondoltuk, nagyon fájna. De a doki és a szülésznő is azt javasolta, hogy inkább nézzük meg. Megmutatták. Leszámítva azt a tényt, hogy nem élt, szép, arányos kisfiú volt. És mindene megvolt. Arcán látni véltem az apja vonásait. Örülök, hogy láttuk, mert így van kire gondolnunk, illetve nem kínoz a kíváncsiság, hogy milyen volt.
Persze milliószor végiggondoltam, hogy milyen lenne, lehetett volna... De ez már nem számít. A méhlepény darabokban volt, így gyors altatás következett és kikaparták. A megfigyelőben ébredtem fel. Megkönnyebbültem. Túl vagyok rajta. Valami megmagyarázhatatlan módon tisztaságot, nyugalmat éreztem, valami hasonlót, mint anyu halálakor. Akkor hát mégiscsak volt tisztítótűz...
Több dolog kiderült számomra a kórházban töltött idő alatt:
1.) Bár nem előzte meg alapos kutatómunka az orvosválasztást, mégis jól sikerült. Kisebb megszakításokkal - gyakorlatilag végig - bent töltötte az egyébként szabad hétvégéjét. És a kontroll vizsgálaton a „Mennyivel tartozunk?” kérdésre zavartan nézett és azt mondta, hogy neki az lesz az igazi fizetsége, ha majd mosolyogni lát minket. Azért adtunk neki pénzt.
2.) A szülésznő ugyanolyan fontos, mint az orvos. Sőt. A vajúdás alatt több műszaknyi szülésznővel találkoztam, akik kedvesen válaszoltak a kérdéseimre (pl. homeopátiás szerek szedésével kapcsolatosan), de úgy láttam, hogy a leginkább az a szülésznő volt a helyzet magaslatán, aki a végén a szülésnél is segédkezett. Sokat jelentett volna, ha órákkal korábban is találkozom vele, de sajnos csak aznap reggel állt szolgálatba.
3.) Amit adsz, azt kapod vissza. Vagyis az egész történet alatt mindenki nagyon emberséges, figyelmes volt velünk. Nem hisztiztem, drámáztam, normális hangnemben beszéltem mindenkivel. És ugyanezt kaptam vissza, sőt többet is.
Hogy hogyan és hol lesz a következő szülésem? Még nem tudom. Szívesen választanám ugyanezt az orvost és a szülésznőt, ugyanakkor a modern szülőszéket lecserélném egy szülősámlira, vagy egy nagy kád vízre, a műtős reflektort pedig meghitt félhomályra. Azaz: folytatódik a dilemma... De van még időm, mert - tudomásom szerint - még nem érkezett meg hozzánk a következő babánk. Nagyon várjuk!
Annamari
