Február elején nagy öröm ért minket, amikor rövid próbálkozás után két csík jelent meg a terhességi teszten. A 12. hétig még a közvetlen családnak sem mondtuk el, majd mikor a kromoszóma-vizsgálat is mindent rendben talált, örömmel újságoltuk el mindenkinek a NAGY hírt. Szépen növögettünk, a terhességgel járó kellemetlenségeket is jól viseltük. A következő ultrahang vizsgálat a 19. hétre esett, de ezt olyan távolinak éreztük, nyugtalanított, hogy több mint egy hónapig „nem tudunk” semmit a babáról. A 14. héten, mikor a védőnő meghallgatta a kicsi szívhangját, eszembe jutott, hogy említették ismerősök a szívhangfigyelőt. Be is szereztem egyet, amellyel már a 14. héttől lehet hallani a baba szívdobogását. A férjemmel minden este elalvás előtt hallgattuk, olyan jó és megnyugtató volt számunkra. A 16. héten pár napra elutaztunk, nem vittük magunkkal a szívhangfigyelőt. Mikor hazaértünk vasárnap este, próbáltuk hallgatni, de (már) nem találtuk.
Máskor is volt már ilyen, hisz 16 hetesen még olyan pici, el tud bújni. Nem is nagyon foglalkoztunk vele, viszont mikor kedden sem találtuk, már aggasztott. Férjemmel úgy döntöttünk, jobb, ha megnézetjük, és tudjuk, hogy minden rendben, mint feleslegesen aggódjunk, hisz ezek a készülékek nem olyan tökéletesek, nem lehet bennünk 100 százalékig megbízni. Elmentünk a választott orvosunk kórházának ügyeletére – emiatt nem akartam este, munka után zavarni a fogadott orvosomat, gondoltam, az ügyeletes is rá tud nézni. Annyira azt gondoltuk, hogy nem lehet semmi gond, hisz jól vagyok, semmi jele a bajnak. A rémálom akkor kezdődött, amikor a kórházban meghallották, milyen panasszal jöttünk.
Szinte kinevettek minket, hogy ilyennel jövünk… „még hogy nem halljuk a szívhangfigyelőn…”. A mondatunk azon részét, hogy már két hete hallgatjuk, nem is vették figyelembe, csak azt hajtogatták, hogy még kicsi, azért nem halljuk. Nagyon rosszul éreztük magunkat, már előtte gondoltam rá, hogy így fognak viselkedni, de ha minden rendben találnak, ám legyen. A szülésznő megpróbálta megkeresni a szívhangot, de nem találta, ekkor jött az ügyeletes doktornő. Ahogy elmondták neki a panaszt, úgy bánt velünk, mint a hülyékkel. Nekem már az ultrahangvizsgálat előtt folytak a könnyeim, annyira megalázóan kezelt minket. Olyanokat vágott a fejünkhöz, hogy „értelem is kell az ilyen eszköz használatához…” és, hogy „az ügyelet nem ilyen hülyeségekre van kitalálva…”. Azon az ultrahangon nem találta a szívhangot, és mivel egy régi gép volt, mondta, hogy menjünk le egy másik vizsgálóba, ott jobb gép van. Szerencsére egy másik, épp bent lévő fiatal orvos is jött velünk. Azonban sajnos a másik gépen sem találták, ott volt a monitorom mozdulatlanul a mi kicsikénk. A doktornő a lehető legérdektelenebb és legridegebb hangon közölte, hogy friss elhalásnak tűnik.
Teljesen összeomlottunk, nem hittük el, hisz minden rendben volt eddig, semmi jele nincs és nem is volt. A másik orvos megnézte újra, hátha talál valamit, de semmi. De ő legalább mondta, hogy „Sajnálja”. A férjem ez után megkérdezte a doktornőt, hogy ennek fényében mennyire tartja etikusnak a fogadtatásunkat… Persze még neki állt feljebb, és mogorván kiadta a papírokat. Egy világ omlott össze bennem, egyszerűen nem fogtam fel, hogy ilyen megtörténhet, és erre még a rideg fogadtatás csak rátett egy lapáttal. Zokogva hívtam fel a fogadott orvosomat. Ő nagyon kedves volt – mint mindig – , mondta, hogy reggel menjek be, vesznek vért, újra megnézik, és ha igaz, akkor be kell feküdni, hogy kivegyék.
Fájdalmas és véget nem érő éjszaka következett. Mikor ránéztem a gömbölyödő pocakomra, abban bíztam, hogy ez csak egy rémálom, reggel felébredek és csupán egy rossz emlék lesz. De nem így volt. Reggel fejfájással ébredtem a rideg valóságra. Féltem, nagyon féltem, hogy mi is fog történni velünk és féltem belátni, hogy igaz az egész és már nincs velünk a mi kis Babócánk. Sajnos a reggeli vizsgálat eredménye sem mutatott mást. Reggel volt szerencsénk összefutni az előző esti ügyeletes doktornővel, aki még csak nem is köszönt, kiadta a vérvételes papírt és annyi. A szülésznővel is összefutottunk, megállt mellettem, vigasztalt, bár nem volt kedves a fogadtatás a részéről az este, most láttam benne a megbánást és együttérzést.
Ezután, úgy 9 óra körül befeküdtem az osztályra, és vártam a sorsomat. A férjem is velem volt, nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Hívtuk a dokimat, mondta, hogy csak később tud jönni, de a bent lévő kollégájára bíz addig is, megbeszélte vele, ő mindent elmond, amit tudni kell. Jött is a doktornő, nagyon kedves volt, mondta, hogy most tágító tablettát fogok kapni, ami beindítja a vetélést, majd amikor ez lezajlott, a lepényt altatásban távolítják el. Ez sajnos lehet, hogy reggelig el fog húzódni. Addig ne egyek, és csak 1-2 kortyot igyak. Csak sírni tudtam… Az első tabletta után 5 órával (mivel ennyi a hatóideje) újra megvizsgáltak, de nem volt sok változás, csak egy kicsit görcsöltem, majd délután 5-kor kaptam még egyet. Ennek már volt annyi hatása, hogy egy kis ujjnyira kitágított. Este kaptam infúziót a kiszáradás ellen, mert előtte este óta kortyokat ihattam, enni nem ehettem, és ez sajnos a műtétig így is maradt. Nem mintha lett volna étvágyam…
A hatágyas kórterem, ahová kerültem, mivel kisműtétesek voltak mellettem, éjszakára kiürült, így megengedték, hogy a férjem ott maradjon. Mégse legyek egyedül, ha bármi beindulna, hisz, ahogy kivettem a doktornő szavaiból, a vetélést a kórteremben kell végigcsinálnom, egyedül. Hogy tudjak este aludni és pihenni, az orvos javaslatára kaptam fájdalomcsillapítót- attól függetlenül, hogy nem voltak erős fájdalmaim. Az éjszaka könnyekkel és álmatlanul telt, és az sem segített, hogy az eggyel feljebb lévő szülészetről egész éjjel csecsemősírás hallatszódott le. Másnap reggel már oxitocin infúziót kaptam, mert a tabletta nem érte el a kívánt hatást.
Megérkezett a fogadott orvos is, nagyon kedves volt, minden kérdésünkre türelmesen válaszolt. Mint kiderült, ő is hasonló helyzetben volt az első terhességénél, így át tudta érezni a helyzetünket. Később megjöttek az aznapi kisműtétesek, így tele lett a kórterem. Kérdeztük, hogy most akkor hogyan is lesz, hisz nekem elvileg meg kell szülnöm a halott babámat és ez épp elég lelkileg, nem nagyon szeretnénk hozzá nézőközönséget. Mondták, hogy hát sajnos nem tudnak más megoldást. Kétségbeesetten szóltam a férjemnek, hogy csináljon valamit, bármit, ezt nem gondolhatják komolyan! Aztán kiderült, hogy van egy egyszemélyes alapítványi szoba, bár pénzért, de átmehetek oda. Nem volt kérdés. Így gyorsan át is mentünk, mert egyre erősebb görcsöket éreztem. Mondta az ügyeletes szülésznő (aki mellesleg az ominózus este is bent lévő szülésznő volt), hogy ha bármi változást tapasztalok, vagy, ha már túl vagyok rajta, szóljunk. Mi annyit kértünk, hogy semmit ne lássunk az egészből.
A görcsök egyre erősödtek, bár nem volt vészes, azért kértem a férjemet, szóljon a szülésznőnek, mert talán ezt kell éreznem, de nem tudtam, hisz honnét tudnám? Előtte még kérdeztem az orvostól, hogy mit kell csinálnom, ha eljön az idő. Annyit mondott, hogy tudni fogom, mert a tolófájások miatt úgy is nyomni fogok akaratlanul is. Nem mintha ez megnyugtatott volna. Mikor odaért a szülésznő, már eléggé fájt, kértem, hogy maradjon (mert alapesetben ez nem a feladatuk, ezt a kismamának egyedül kell végigcsinálnia), így maradt és pár perc múlva túl voltam rajta.
Kettős érzés volt bennem. Egyrészt megkönnyebbülést éreztem, a görcsök elmúltak, és valahogy lelkileg is, másrészről mérhetetlen ürességet éreztem, elvesztettem egy részemet, elvették tőlem. Negyedóra múlva jöttek értem, vittek a műtőbe kivenni a lepényt. A műtőben az altatóorvos megkérdezte, hány hetes volt. Mondtam, hogy 16. „Hű, az már nagy baba”- mondta sajnálkozva, és megsimogatta a fejemet. Elkezdett potyogni a könnyem és a következő emlékem, hogy a szobában fekszem. Bár még véreztem, de nem volt vészes, a hasam nem fájt és végre ihattam volna, ami az elmúlt 1,5 napban nagyon hiányzott, de most nem voltam szomjas. A férjem ott ült mellettem, mint az elmúlt 1,5 napban mindig, két éjjel a széken aludt, vigyázott rám – ez nagyon sokat számított. Nem tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Láttam rajta a fájdalmat, főleg, mikor kiderült, de aztán próbált erősnek tűnni, hogy erőt adjon nekem is. Másnap hazamehettem, még vettek vért a további vizsgálatokhoz, de első körben nem találtak sem rajtam, sem a babán és a lepényen sem semmi elváltozást. Azt mondják, az esetek többségében sosem derül fény az okokra.
Mint kiderült, sajnos nem mi vagyunk az egyetlenek a világon, akik így jártak, szinte minden ismerősünk tud ehhez hasonló esetekről. Csak egészen idáig nem beszélt róla senki. De miért is tette volna??? Ki is akarna egy babát váró boldog párnak ilyen szörnyű esetekről mesélni??? Senki, de ez érthető is…
Azóta eltelt pár hét, talán jobban vagyunk, de még mindig nagyon fáj a veszteség, a mi kis Babánk hiánya. Próbálunk továbblépni, nem adjuk fel, és három hónap leteltével újra belevágunk.
Egy távoli ismerősünk, az esetünkkel kapcsolatban tett optimizmust sugárzó megjegyzésével zárom történetem, reményt és erőt adva minden hasonló helyzetben lévő sorstársunknak…
„ Ne szomorkodjunk, majd VISSZAJÖN!”
VAnikó
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
