Meg kellett szülnöm halott kislányomat

Az előzményeket itt olvashatod>>>

Annyit tudok, hogy leszedáltak szinte, és este keltem fel, a stokin ültem, az ágyra borultam a mellkasommal, az infúzió lógott mellettem. Csak így bírtam feküdni, különben fájt levegőt venni is. Bejött az orvos és megkérdezték, hogy vagyok. Az ágyon feküdtem és annyit bírtam kinyögni, hogy: szarul.

Közölték hogy most este már nem indítják meg a szülést, reggel viszont igen. Ha a vérnyomásom nem lesz jobb, akkor császár. Nagyon nem akartam császárt, az egész szülés és terhesség témából ettől tartottam a legjobban. Nem a heg vagy a fájdalom, hanem a felépülés. A nővérem mellett voltam, és ő nagyon megszenvedte amikor ő szült császárral, így valószínű innen maradt meg nekem rossz élményként. Akkor természetesen ez marhára nem érdekelt.

Kaptam egy szobatársat aznap estére. Órákon keresztül a falat bámultam, némán sírtam, közben jöttek az üzenetek a családtól, barátoktól, akik már megtudták. Én senkivel sem beszéltem, a férjemnek sem írtam vissza, csak néztem a falat, amikor a szobatársam megkérdezte, hogy miért vagyok itt. Ránéztem, megráztam a fejem, majd elmentem hányni.

Másnap reggel bejöttek vizitre, kaptam tágítót. Akkor már visszaírtam a családomnak, próbáltam elmondani, mi történik. Tizenöt perccel a tágító után már elkezdtem görcsölni, mint a menstruációs fájdalom, olyan volt. Elment a szobatársam. Átvittek a szülőszobára. Vizelet- és vérvizsgálat. Nem volt vizeletem szinte. Pár csepp csak. Ez volt a harmadik napom étel nélkül. Vizet pedig már nem ihattam csak úgy, hogy kiköptem, mert a vérnyomás és a farfekvés miatt császárra készült mindenki.

Bemutatkozott a szülésznő, de jött-ment, ezért én is sétálni próbáltam, éreztem, hogy nyomnom kell. Ezért elmentem vécére, éreztem, hogy hasmenésem van, eszembe jutott megnézni, hogy tágultam-e, na, hát nem volt ott semmi, gondoltam magamban, hogy na, tényleg császár lesz, itt nem történik semmi.

Visszamentem a szobába, ott hánytam a mosdókagylóba jobb híján, közben mérte a szülésznő a vérnyomásom, 180 fölött volt, csak erre emlékszem. Elment vérnyomáscsökkentőért, közben felálltam és mintha bepisiltem volna. Tudom, hogy másoknak ez tök egyértelmű, de én ott voltam húszévesen, halálra rémülten, és nem gondolkoztam, hanem mindent az orvosokra hagytam. Nyilván rájöttem, hogy elfolyt a magzatvíz, levált a nyákdugó. Annyira új volt. Hiszen úgy vártam erre a pillanatra, de felesleges volt.

Túl voltam életem legrosszabb éjszakáján, azzal a tudattal feküdtem előző este az ágyamban, hogy hiába érzem, hol a baba, nem él. Haragudtam. Fogalmam sem volt, kire, de rettenetesen haragudtam, hogy ez történt. Pont ezért, amikor elfolyt a magzatvíz, megijedtem, de úgy éreztem, mintha egy filmben lettem volna, eljött az idő. Felfeküdtem az ágyra, elkezdtem nyomni, mert már nem tudtam visszatartani. Bejött az orvos (egy másik császárműtéten volt, azután jöttem volna én) megvizsgált, és mondta, hogy jó, akkor nem lesz császár, nincs már idő rá, mert jön ki a baba.

Visszament, a szülésznő pedig pedig isteni munkát végzett, egyedül voltam, de ő támogatott, tudtam bízni benne. Megindult a baba teljesen, akkor visszajött az orvos és világra segítette. Betakartak, mondta a szülésznő, hogy ki kell mennie, mindjárt jön, ő azt ajánlja, hogy ne nézzem meg, de én döntök. Kevesebb mint egy percem volt a kisbabámmal. Megnéztem. Nem bírtam ki. Amikor felemeltem róla a lepedőt, úgy feküdt ott, mint egy átlagos kisbaba. Emlékszem, hogy hangosan kimondtam, hogy Ó!

Nem akartam elhinni, hogy ilyen szép. Nem látszott rajta semmi. Sírtam, és meg kellett érintenem, úgy éreztem, hogy azt láttam, mozog. Akkora tenyere volt, mint a hüvelykujjam eleje. Barna, dús haja és olyan füle, mint az apukájának. Gyönyörű kislány lett volna. Soha életemben nem fogom elfelejteni, ahogy ott feküdt, olyan tökéletes pózban, ahogy le szokták fotózni az újszülötteket a fotózáskor. 10:55-kor 700 grammal született. Elvitték tőlem boncolásra, hátha meg tudnak valamit állapítani. Amikor elvitte a szülésznő még azután is azt reméltem, hogy visszahozza, mert felsirt. Ez soha nem történt meg.

Ezután elvittek a műtőbe, kiszedték a méhlepényt. Műtét után mikor felébredtem, bejött az orvos és annyit mondott: nagyon sajnálom, ami történt, de tudnia kell, hogy itt nem volt biztos az, hogy maga életben marad, remélem tudja, hogy nagyon szerencsés, nem szülhetett volna ilyen funkciókkal termesztés úton.

Kiment, én pedig elkezdtem felhívni a családtagjaimat. Először a férjemet, majd a nővéremet, aki továbbmondta anyáéknak is. Mindenki azt hitte, hogy mivel eltűntem két órára, ezért bevittek a műtőbe. Ugye nem így lett, hanem annyi idő alatt megszültem. Engedélyezték, hogy a férjem bejöjjön a látogatási tilalom ellenére. Valószínű mindenki hallotta, mi történt, mert minden szülésznő és ápoló kérdés nélkül kedves volt velem/velünk, külön szobát kaptam.

Ezután jött be az orvos és közölte, hogy az ő meglátásai és az én eredményeim szerint HELLP szindróma alakult ki nálam. Nem tudtam, mit jelent, nem is érdekelt, semmit nem bírtam felfogni. Anyával beszéltem messengeren, és ő mondta el, hogy utánaolvasott. Lényegében örüljek, hogy élek.

Az orvos elmondta, hogy olyanok a májfunkcióim, mint egy rákos betegnek. Ha nem történt volna most ez meg, akkor bent feküdnék májátültetésre várva. Nyilván nem hatott meg. Nem fogtam fel. Csak arra gondoltam, hogy hogyan dolgozzam fel, hogy már nincs a kisbabánk a hasamban.

Egy hetet voltam kórházban mire javultak annyit az eredményeim, hogy nem jók, hanem határesetek lettek és hazamehettem. Otthon kezdődött el a gyógyulás és a gyász is. Mindennapi dolgok vágtak arcul. Tudok hason feküdni. Nincs hányingerem reggel. Nem kell lecserélnünk a radiátort, mert veszélyes. Majd a feketeleves is megjött. A temetés intézése, a boncolás eredménye, a babaruhák elpakolása.

Az agyam elkezdte letagadni, mintha meg sem történt volna. Mintha csak egy filmet néztem volna vagy olvastam volna erről egy könyvben. Máskor pedig sírógörcsöt kaptam, és nem tudtam abbahagyni. Megszülettek sorban a kisbabái az ismerősöknek, sztároknak, akikkel egyszerre voltam terhes.

A szülés utáni hatodik hétben vissza kellett mennem vizsgálatra, magánorvoshoz mentem, ahhoz, akinél szültem. Megkérdezte, hogy miért nem hoztuk a kisbabát, nem ismert fel. Kezébe adtam a zárójelentést, elkezdte nézni, olvasni, majd annyit mondott: az egy nagyon csúnya nap volt.

Ez mind szeptemberben történt most pedig rengeteg sírás, vizsgálat, cigibe és alkoholba fojtott bánat után elkezdtünk próbálkozni. Leraktam a cigit, nem vettünk több pezsgőt. Negatív lett. Nem tudtam, hogy mit érzek, más volt. Nem tudom leírni az érzést, hogy miért fájt, de fájt. Aztán a következő hónapban pozitív lett a teszt. Most 12 hetes terhes vagyok, az orvosom az, akinél szültem, és próbál mindenki nagyon vigyázni rám.

A magas vérnyomás megmaradt, már most dagad a lábam, a depresszió miatt felszedett kilók pedig nincsenek a segítségemre. Viszont most sokkal könnyebb ez a terhesség, nincs annyi hányás, inkább fáradtság és fejfájás, de azt megpróbálom túlélni. Megvettük az első házunkat, ahol már folynak a munkálatok, tervben van, hogy fog kinézni a babaszoba.

Ezek mellett a kislányunk emlékét őrizzük magunkban, tetoválást csináltattunk mindketten és amennyire tudunk, próbálunk gyakran kimenni hozzá a temetőbe, de nem könnyű. Egyelőre a kislány ruhákra rá sem tudok nézni, de ez nem tántorít el, próbálok minden rosszat kizárni és arra gondolni, hogy most minden rendben lesz. 12 hetes, de már érzem hogy mozog. Nem akartam elhinni, hogy érzem, de amikor már többször is előfordult, akkor be kellett ismernem, hogy tényleg őt érzem. Más tapasztalt már ilyet?

Hálásan köszönöm mindenkinek aki elolvasta, sajnálom, ha valakinek felkavaró, mindenkinek jó egészséget kívánok. Sok erőt pedig azoknak, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint én.

DM

Előzmények: 7 hónaposan meghalt bennem a kislányom

Már amikor kereste és csak húzogatta a hasamon gépet, akkor tudtam, hogy valami olyat fog mondani, ami rossz lesz.

Tovább>>>