Először a szemedet csapják be. Felraknak a fejedre egy eszközt, amitől a valódi külvilág bezárul, nem látsz belőle semmit - látsz viszont okos kütyük által köréd varázsolt álvalóságot. De hogy ne legyen ilyen egyszerű a dolog, ebbe a nem létező környezetbe belekomponálták a hasonló fejketyerével és egyebekkel felszerelt valódi társaidat is - kinyújtod a szimulált környezetben a kezed (ami helyén látsz egy kéz-szerű valamit, de az nem nagyon hasonlít a sajátodra), majd kezet fogsz a nagyon is valós gyerekeddel, aki helyén azonban csak egy apró, szkafanderes űrhajóst látsz. A hátadra adott hátizsák és a kezedre húzott kesztyűféle, no meg a sisakod segítségével leszel önmagad avatárja, ha úgy vesszük, minden érzékszervedet kiiktatják és becsapják, miközben te jól szórakozol. Hülyén hangzik? Pedig egy teljes körű VR élményt valahogy így lehet megfogalmazni.
Ha valakinek VR-ből eddig csak egy papírszemüveg jutott, amiben egy középkategóriás mobiltelefon szolgáltatta a 3D élményt, az néhányszor meglepődik majd, amikor a VR Park komolyabb játékait kipróbálja. De még az is, aki esetleg már a fejlettebb Oculus vagy Vive szemüveget is használta, pedig azok segítségével már elég valósághű módon lehetett barangolni egy csak látványtervként létező lakásban, a Machu Pichun vagy a mélytengerek halai közt. De az mégsem olyan, mint amikor belépsz egy, a valóságban csak a jó ég tudja, miféle ajtón, aztán leülsz egy... csak a jó ég tudja, miféle padra. Igen komoly tervezés és nagyfokú bizalom kell hozzá, hogy egy teljesen szimulált környezet valóságként működjön, elég a legkisebb eltérés, hogy szétessen az élmény - hiszen pont az érzékszerveinkre nem tudunk hagyatkozni, csak a fejlesztők által kitalált környezet jelzéseire.
Még tavaly, a téli szünet „nulladik” napján vittem el a Kicsit és a haverját az akkor még régi jegyrendszerrel (idén januárban fix programos csomagokra álltak át) működő VR parkba, amikor még mi állíthattuk össze, hogy a helyi egységben kifejezett „árú” játékokból miket próbálunk ki. Mindhárman 15 ilyen „zsetonnal” rendelkeztünk, de én az esetek legnagyobb részében nagyvonalúan lemondtam a fiúk javára, csak a „fő” élményt, a bevezetőben leírt teljes szimulált valóságot kínáló Dinókalandot nem hagytam ki. Kár is lett volna. A szimulátorokat, ügyességi játékokat vagy az Angry Birds-kalandokat azonban meghagytam az ifjúságnak, bár láthatóan felnőttek is jól szórakoztak velük - a helyszín állítólag gyorsan népszerű lett a csapatépítést fontolgató cégek és a húszas-harmincas éveikben járó külföldi turisták körében is.
Autó, hullámvasút, ügyességi játékok
Egy kivételével a szimulátorokkal kezdtünk. A szabadesést végül még szimulációban se merte kipróbálni senki, de meglepve tapasztaltam, hogy a valóságban tériszonyos fiam, aki attól is frászt kap, ha közelebbről megszemléli egy falusi vurstli körhintáját vagy „hullámvasútját”, hajlandó a virtuális hullámvasutazást kipróbálni - és még vigyorogva élvezi is. Az ügyességi játékkal (azt hiszem, ez volt a Beat Saber) elsőre nehezebben boldogultak a srácok, de az autóvezetés ízére elég hamar rákaptak – ez utóbbi egyébként nem VR-játék, hanem az előttük lévő nagy képernyőn lehet figyelni, merre kanyarodik az egyébként elég valós kezelőszervekkel rendelkező járgány. Ha a motort választották volna, ott viszont rendes VR-szemüvegben lehet egy jóféle nagytestűn motorozni mindenféle izgalmas szerpentinen.
És akkor kiszállunk a liftből a dinók korában
A keretünk egyetlen „nagy” attrakciót engedett - az Anubis (egyfajta virtuális szabadulószoba, amelyben az ókori Egyiptom sírkamrájából jövünk elő) kimaradt, a Dino Safarit próbáltuk ki. A Dark Side of Anubis rendkívül népszerű játék, akkor épp többen is ácsingóztak rá, mivel akár öten is játszhatják egyszerre, csapatként – no, majd legközelebb.
De nem jártunk rosszul a Dino Safarival sem, ami a kölykök szerint vitathatatlanul a legmagasabbra értékelt élmény volt. Nem akarom az egészet részleteiben elspoilerezni, a lényeget a bevezetőben már megírtam - felszerelésünk segítségével egy teljesen virtuális világban lépegethetünk vagy liftezhetünk, amely virtuális világ rejteget egy múzeumot, és némi időutazás után a Jurassic parkból megismert dinós ősvilágot. És nemcsak nézelődünk, hanem ide-oda sétálgatunk benne, miközben agyunk hátsó részében ott motoszkál a kétely: a valóságban vajon mi lehet épp körülöttünk? Utóbbi üzemi titok, amit nem kötöttek az orrunkra, sőt, szigorúan ránk parancsoltak: a sisakot, hátizsákot levenni tilos, így tudják garantálni, hogy a tervek szerint, biztonságban térjünk vissza a virtuálissá konvertált térből, „meg aztán, ki is rúgnának engem érte…” – tette hozzá még kedves segítőnk a kaland elején kevésbé hivatalosan.
A már ismert játékok VR-köntösben: Assassin's Creed és Angry Birds
Nagy várakozással rugaszkodtak neki a srácok az Assassin's Creednek (ez nyújtja tán a kívülállónak a legmurisabb látványt, ahogy szűk térben „harcol” a játékos a nagy büdös semmiben), és remekül is szórakoztak (most tekintsünk el csendesen a ténytől, hogy ez a történelmi környezetekbe helyezett játék tulajdonképpen korhatáros, nem tízévesekre tervezték, de valahogy mind kipróbálta már, ha valaha járt PlayIT-en). Mindkét gyereknél ez kapta a második legmagasabb pontot a dinókaland után, azzal a kritikával, hogy a játékmenet lehetne hosszabb, ők még maradtak volna.
Az Angry Birds legfőbb vonzereje, hogy csapatban játszható – egymással vagy egymás ellen is. Mivel itt várni kellett valamennyit, a két fiú úgy készült a virtuális ütközetre, hogy némi üldögélés után teljesen analóg és teljesen valóságos módon kezdték el gyepálni egymást, barátságos, ám intenzív módon, demonstrálva, hogy két tízéves fiút annyira nem lehet elvirtualizálni, hogy végképp elmenjen a kedvük egy jó kis valós bunyótól.
A levezetés (és maradék két darab zsetonunk elköltése) már a retró zónában történt, a Speed of Light játékkal, ami szintén a reflexek gyorsaságára épített, szerintem feszkólevezetőnek minden nagyobb irodába elkelne egy ilyen. De itt, a retró játékok közt akad Pac Man és az őskorban (mindjárt a dinók után, hehe) kifejlesztett PONG is, amivel a korosztályomba tartozók akár nosztalgiázhatnak is.
A srácok hazafelé még megosztottak velem pár ötletet, mit vennének szívesen a VR fejlesztőktől:
„Lehetne egy dinókalandhoz hasonló, csak ősemberek közt. Akár beszélni is velük...”
„Szívesen részt vennék egy virtuális űrutazáson. Mondjuk a Millenium Falconnal...”
„Az nekem nagyon tetszett, amikor két hegy közt átmentünk azzal a sífelvonó-félével. Ilyenekből lehetne egy önálló kaland.”
„Az Assassin's Creedet még sokáig folytattam volna...”
Aggódók figyelmébe: bár a centrumot egészen kicsiknek nem ajánlják (nem tisztázott, hogyan hat a hosszas VR-ezés kicsi gyerekekre), az alsós korosztály már kifejezetten élvezi (több nyolc-tízéves fiúval és lánnyal is találkoztunk odabent) és kellemetlen hatást se tapasztaltak egyik játéknál sem, nem szédült, nem lett rosszul senki. Lehet, ezt kivédendő szabták azt a bizonyos Assassin's Creed játékmenetet is olyan hosszúra, amekkorára szabták, hogy a hős ne szédüljön ki a kalandból.
Vakmacska
Korábbi programajánlóinkból:
A Bűvös Erdőt esőben is bebarangolhatod
Varázslények között csavarogtunk
