Huszonhárom évesen terhes lettem a gyerekkori szerelmemtől öt év próbálkozás után. Nem volt fogadott orvosom. Az első vizsgálaton, a szakrendelőben G. doktor úr felajánlotta az abortuszt (tudni kell, hogy a doktor úr minden roma asszonynak felajánlotta, akiket ismerek, én is az vagyok .) Mondtam neki, hogy köszönöm a lehetőséget, de nem élek vele.  

Minden rendben volt a terhesség alatt. Nem voltam veszélyeztetett, jó volt a cukrom, a baba időben befordult, stb. Egyik nap fájásaim voltak a 38. héten, a védőnő tanácsára, akit egyébként nagyon szeretek, számoltam a perceket. Két órán keresztül 20 perces fájásaim voltak, de amint beértem a kórházba, elmúltak. Mondták a nővérek, hogy bent tartanak, inkább legyek kéz alatt...

Két héten keresztül, kétnaponta kézzel tágított egy idős doktor kb. tíz tanuló előtt. Igazából nagyon kellemetlen volt, de úgy éreztem, ő a doktor, biztosan tudja a dolgát. Közben persze minden nap vizeletminta, stb. a nyákdugó is kijött. A kiírt nap dátumán, csütörtökön újabb fájásaim voltak. Este 11-től hajnal 3-ig vártam, amikor egy szobatársam, aki háromgyermekes anyuka volt, már mondta, hogy azonnal menjek szólni, hát kimentem.

Az egyik bunkó, nem is tudom, hogy fejezzem ki magam, semmire való szülésznő azt mondta, feküdjek vissza, sok az idő már, szóljak, ha kétpercesek lesznek. (Hogyan is bírtam volna pihenni, elaludtam és fájdalomra keltem.) Másnap, pénteken 10-ig kínlódtam 20 perces fájásokkal, utána átment 10 percesbe. Jött a kézzel tágítás. A legfiatalabb doktor úr véleménye szerint meg kellene indítani a szülést , mert szerinte fájásgyengeségem van, és nem lesz erőm megszülni. Az öreg doktor szerint nem, nem kell, és mutogatott valamit bennem a tanulóknak. Kézzel vájkált bennem, ezzel fájdalmat okozva, és utólag visszagondolva igen, igen, én voltam a tanulóeszköz, amit a doktor úr tudott mutogatni a diákoknak. De miééééért?

És miért nem mentem át másik kórházba az első vagy a második ilyen után? Nem tudom a mai napig sem. A lényeg az, hogy szombat hajnalig is csak tízperces fájásaim voltak, hiába könyörögtem, hogy valamit csináljanak, nem, csak akkor menjek szólni, ha kétperces lesz. (Az állatokat is segítjük szülés közben szerintem, én pl. terhesen a cicámat segítettem, végig vele voltam, vizesruháztam, stb.) Utána jött a váltás, az én angyalom, M. szülésznő. 

Hozzá nem kellett menni, ő jött kérdezni, hogyan érzik magukat a kismamák. Elmondtam neki, hogy második napja fájásaim vannak, és kezdek kimerülni. Teljesen kifordult magából, kiabált, hogy hogy merik ezt megtenni, mik vagyunk, állatok vagyunk talán? Azonnal szól a doktornak: burokrepesztés és oxitocin. De előtte ctg, ami már 5 perces fájásokat mutatott. Őszintén már nem néztem az időt, harmadik napja nem aludtam, lassan már nem láttam a kimerültségtől. 

Reggel 8:30-kor indítottak, este 21:29-kor lett meg a babám, közben ugye megint váltás volt, az én megmentőm továbbmaradt így is, de aztán el kellett mennie. Aki jött utána szülésznő egy szavam sem lehet rá, mindent megtett, neki köszönhetem a gyermekem életét, hogy nem vesztettem el.  A doktor, aki  ügyeletben volt, egy anyuka meghalt már a kezében, és két ismerősöm babáját kellett újraéleszteni.

Vajúdás és szülés közben összesen háromszor elájultam. A doktor úr akkor volt ügyeletben, amikor velem együtt szült a fogadott betege. Én már csak sírtam a gyerekem életéért, hogy neki ne essen baja. A babának csökkent az oxigénje, a doktor úr a fogadott betegét simogatta, aki vajúdott, a szülésznő ordított neki, hogy mit csinál?! Jöjjön már! Én nem tudtam pontosan, mi mit jelent, csak azt, hogy nagy a baj. Riasztották a főorvost, hogy vákuum kell, mert nem fog menni.

A doktor a hasamat nyomta, a szülésznő törölgetett, biztatott, fogta a lábam , a csecsemős nővérek, akiknek ugye a babaöltöztetés a dolguk, már ők is a lábamat húzták felfelé ( tiszta szívemből köszönök nekik mindent) a recepciós nővér, biztatott, hogy már nincs sok, bírjam ki. A főorvos jött, nem láttam a vákuumot, csak a homály és a szavai:

„Már itt vagyok, nem lesz semmi baj, te még nagyon fiatal vagy és erős, meg fogjuk csinálni!”

 Akkor abban a percben meglett az én gyönyörű egészséges kisbabám - akit nem láttam azonnal, mert megint elájultam. Amikor azt mondták, hogy na, most a méhlepény jön, egyszer csak felébredtem. Egy másik doktor állt fölöttem, aki belém nyomott valamit (az altatóorvos volt, és persze elaltatott). Azt hittem, meghaltam, és nem tudtam, mi történik velem, a halott mamám nyugtatott, hogy nincs baj, lányom. Nem tudom a mai napig, hogy alvás közben vagy altatás közben, vagy ájuláskor jelent meg, de láttam és bíztam benne. 

Utána újra felébredtem, a szerelmem állt mellettem és a szülésznő a kisbabámmal. Mondták, hogy most lesz az aranyóra. Nagyon sírtam, nem fájt már semmi, néztem a gyönyörű fiamat, csókoltam a kis kezeit, a szerelmem pedig sírva az enyémet. Mondtam neki, hogy előbb valaki belém szúrt valamit, utána láttam a mamámat, akkor már nevetett, azt mondta, holnap elmondja, hogy mi történt. Én csak gondolkoztam, hogy miért holnap?

Azt se tudtam, hány óra van, semmit sem tudtam, a szerelmem elment. Újra elaludtam, legközelebb, amikor keltem, a szülésznő (aki nem volt fogadott, és utána sem fogadott el pénzt), még mindig ott ült mellettem. Tolószékben betolt a szobámba, kérdeztem tőle, hány óra?! Reggel 5, mondta nevetve, ha még egyszer elájulok, ő is el fog. Kérdeztem, miért tartott engem ott olyan sokáig. Két hete bent vagyok, szoktam látni, hogy két óra után szoktak az anyukák szülés után a szobába jönni. Mondta, hogy nem bírtam megszülni a méhlepényt, ezért kézzel választották le, utána altattak direkt, mert szülés közben folyamatosan elájultam, és annyira kimerültem három nap vajúdás alatt, hogy féltek, baj lesz.

Behozta a kisbabámat, aki egészséges volt és gyönyörű, az én szerelmem gyümölcse. A vizitek alatt a pénzéhes doktor úr, aki csak a fogadott beteggel foglalkozott, kint maradt, mikor az én szobámba kellett jönni, mindig elhúzódott. Lehet, hogy csúnyán néztem akaratom ellenére vagy csak nem tudott a szemembe nézni? Három nap után hazamehettünk a kórházból, egy hét múlva jött a védőnő, szólt, hogy a babám kulcscsontja elvan törve. (A kórházban senki nem szólt, és én sem tudtam, miért sír, ha öltöztetem, pedig óvatosan nyúltam hozzá, nagyon féltettem.) 

A lényeg annyi, hogy hiába tapasztalt doktor valaki, ha nem egy kismama érdekeit nézi, hanem rajta mutatja az ő okosságát a diákoknak. A fiatal doktor úr megakarta indítani, ő látta, tudta, hogy ebből baj lehet. A bunkó szülésznő ha nem küld vissza aludni, lehet lett volna erőm rendesen megszülni, és most nem lennék pánikbeteg, szülés után az lettem. Mindenki a császár ellen van, a kórházban is úgy beszéltek róla, mintha valami vétek lenne. Egy biztos, legközelebb csak császárral, vajúdás nélkül, fogadott orvossal szeretnék szülni. A fiatal doktornál. 

Köszönöm az angyaloknak M. És K. szülésznőknek, a csecsemős nővéreknek, E.-nek, aki már nem szülésznő, mégis segít a bajban. Az öreg doktor úr remélem, nem sokáig lesz már a szakmában, a másik doktor úr pedig reméljük, nem vállal több ügyeletet. 

Anita

A kézzel tágítással kapcsolatban másnak is van tapasztalata:

A kézzel tágítás fájdalma a mai napig bevillan

Kézzel tágított a doki félóránként, önkívületbe estem

Kézzel méhszájat tágítani ok? És ordítozni az orvossal?