A heves érzelmeket és vitákat kiváltott szüléstörténet után itt a folytatás, mely kevésbé érzékeny témát érint. Kórházi tartózkodásunk néhány napját szeretném összefoglalni. Úgy érzem, sokakat érdekelhet, hogy hogyan működik a gyermekágyas osztály a „fejlett nyugaton”, mit ajánlanak nekünk, mint elsőgyermekes szülőknek, mit csinálnak másképp, stb. Az előző sztori ott ért véget, hogy a két újszülött csöppséggel várakoztam arra, hogy a műtét után mikor találkozhatunk végre édesanyjukkal.

A 37. héten indították be a szülést, ezért a koraszülött intenzívről már a vajúdás alatt megkeresett egy nővér, hogy szóban és különböző brosúrák keretében írásban is tájékoztasson az osztály működéséről, feladatairól, lehetőségeiről. Nem volt egyértelmű, hogy oda kerülnek, de mindenre felkészültek és minket is felkészítettek, de erről majd később.

A nővér, akivel lejöttünk a műtőből, az első etetést elvégezte (kis pohárkából), karjaimba rakta a gyerekeket, majd leadta a műszakját. Nagyon jó érzés volt, kicsit viszont szorongtam is. Megmozdulni sem mertem, mindkét kezem foglalt volt, mi lesz, ha valamelyik sírni kezd, rengeteg gondolat cikázott a fejemben a folytatásról, a további életünkről.

A délutánossal első dolgunk volt fölmenni a lábadozóba, ahol édesanyjuk még megfigyelés alatt volt, és rengeteg drót volt rákötve. Amint lehetett, megtörtént az első mellre tétel, (bababarát kórházi kezdeményezés 4. lépése) és hála Istennek mindkét baba úgy cuppant rá az emlőkre, mintha az életük függene tőle. (Ami ugye igaz is.) Ez nagy örömre adott okot, tudnak a gyerekek szopni, minden rendben lesz.

A lábadozás után az anyukát letolták az újszülött osztályra, és egy kétágyas szobában elhelyeztek négyünket. Ők az első gyermekeink, én a terhesség alatt nem foglalkoztam azzal, hogy mennyire bababarát egy kórház, de így utólag teljesen összeállt a kép. és remélem látható az írásból, hogy ezen intézmény maximálisan megfelelt az UNICEF-WHO ajánlásainak. Például azzal is, hogy anya és gyermek együtt van elhelyezve 24 órában. (7. lépés) Sajnálattal és meglepetten nézem a vonatkozó weboldalt, miszerint Budapesten mindössze 2, azaz kettő! intézmény van bababarátnak nyilvánítva.

Mindkét gyermekhez adtak egy-egy „űrlapot” melyen vezetnünk kellett, hogy mikor melyikük melyik órában volt szoptatva. Írni kellett a kakis és pisis pelenkák számát, illetve a papíron volt hely a naponta mért súlyuk által kiadott grafikonnak. (Megjegyezném, hogy itt szinte senkinek nincs otthon mérleg, a védőnő látogatáskor hoz, illetve be is lehet menni, ha sűrűbben mérne a szülő.)

Szerencsére nem kellett még kórházban feküdnöm, hogy a nővérhívó rendszer működését tanulmányozzam, de itt a közös elhelyezés miatt erre is volt időm. Mindegyik nővér csipogóval rendelkezik, műszakkezdéskor leosztják, hogy kihez melyik szobákból futnak be a jelzések. Nagyon régi emlékem szerint otthon a nővérszobában jelez a készülék, és aztán hosszabb- rövidebb idő elteltével megjelenik valaki. Vagy nem. Itt két gombot lehet megnyomni, az egyik a sima hívás, második a vészhívás, mely az összes, az osztályon éppen dolgozó nővér csipogóját aktiválja. Mondták, ha bármi kérdés, óhaj, sóhaj van, nyugodtan nyomjunk. Később, ahogy egyre több kérdésünk lett, nekem kezdett kellemetlen lenni, hogy „ugráltatom” a nővéreket. Így néha elkezdtem kijárni a nővérszoba felé, hogy ott kérdezzek, ha valami érdekel, ne kelljen már minden csip-csup dologért beszaladniuk. A második ilyen után szóltak, hogy inkább hívjuk őket a szobából, mert akkor mindig a hozzánk tartozó dolgozó fog jönni, aki tisztában van a mi és a gyerekeink hogylétével.

A kapott „kórlapon” 12 rubrika volt az etetéshez, azt mondták, igény szerint szoptassunk, de ne hagyjuk őket 3 óránál tovább aludni. A nővérek is rendszeresen érkeztek, hogy segítsenek a helyes szoptatási technika elsajátításában. Az irányelvek minden szobában ki voltak függesztve, a dolgozók jól felkészültek voltak, szóban is tanítottak, segítettek és írásos tájékoztatókat is kaptunk az anyatejes táplálás fontosságáról. (1., 2., 3. lépés) Egy mellszívó készüléket is rendelkezésünkre bocsájtottak, és megtanítottak a használatára.(5. lépés) A cserélendő alkatrészek egy külön helyiségben ún. tejkonyhában voltak elhelyezve, mindenki onnan hozhatta el a megfelelő méretű, és számára szükséges dolgokat. Minden nap egy nővér volt oda beosztva, hogy a használt flakonokat, szívótölcséreket elmossa, fertőtlenítse.

A születés a 37. héten történt, sajnos az első napokban nem volt elegendő tej a babáknak. Ráadásul ha lett volna, szegények a kis születési súlyuknál fogva akkor sem tudtak volna megfelelő mennyiséget kiszopni, ugyanis nagyon hamar elfáradtak. Feladatunk nehezedett, minden szoptatás után mindkét gyerekbe, mesterségesen kellett a többi táplálékot „belediktálni”. Ez minden esetben anyatej volt a tejbankból, semmi esetre sem helyettesítő szer (6. lépés), amit a barátok, ismerősök és az én meglepetésemre, nem cumisüvegből, hanem itatópohárból, vagy fecskendőből kellet adagolnunk szoptatásonként. (9. lépés) A rendkívül kedves kórházi alkalmazottak mindent részletesen elmondtak, megmutatták, majd megkérdezték, hogy akarjuk-e mi csinálni. (Amúgy ez az ő feladatuk, de én is úgy éreztem, azért vagyok ott, hogy a gyerekekkel foglalkozzak, velük együtt legyek, ha ez kell, hogy nőjenek, fejlődjenek, akkor ha lehet, csináljuk mi, hiszen mégis a mi gyermekeink.) Ezek után már mi adtuk nekik az extrát, az ügyeletes nővér csak behozta a tejet, a fecskendőt és a kis poharat. Na, jó, mivel 36 óra nem alvás volt a hátunk mögött, és 2-3 óránál többet most sem tudtunk aludni, néha „megengedtük” nekik, hogy a hajnali órákban elvégezzék ezt a feladatot. Személy szerint nekem sokkal jobban bejött a fecskendős etetés, könnyebben ment, bekapták a végét, és sok esetben nem is kellett nyomni, kiszippantották maguktól. Ez azért néha nem ment olyan egyszerűen, mint itt leírva látszik, gyakran bealudtak a kis lurkók, alig fogyasztottak.

Szülés után természetes, hogy a gyerekek veszítenek születési súlyukból, viszont a grafikon alapján itt az látszott, hogy nagyon meredeken indult a görbe lefelé. Megint aggódni kezdtünk, ugyanúgy, mint amikor felmerült a császár. (Az előző poszt kommentjeiből kiderült, hogy sokan inkább a hüvelyi szüléstől tartanak, mint a szikétől, holott az egyik mégis valamelyest „természetes” folyamat, a másik meg egy műtét, de ez nem ide tartozik.) Tájékoztattak, hogy az újszülött intenzívre fognak áthelyezni, de legyünk nyugodtak, ott is 24 órában együtt lehetünk mind a négyen.

A kórházi tartózkodáshoz hozzátartozik, hogy egy fogkefén kívül nemigen kell vinni semmit. Hálóing, törölköző, illatanyagmentes tusfürdő, egyszer használatos hálós bugyi, tisztasági betét mind rendelkezésre állt. Ingyenes wifi a teljes területen. Az egész elhelyezés, szülés, „utógondozás” mind térítésmentes volt. Ha a magyarországi szülést választottuk volna, akkor egy ottani intézmény nevét kell leadni a norvég társadalombiztosításnak, és úgy térítik a költséget, ők veszik fel a hellyel a kapcsolatot. (A hálapénzt leszámítva természetesen.) Nekünk a császár, a súlyvesztés, és kicsit későbbi tejmegindulás miatt nyúlt hosszabbra az ottlét, alapesetben néhány nap után elhagyják a kórházat az anyukák.

Az étkezésben kis eltértés volt a gyermekágyas osztály és a koraszülött intenzív osztály között. Előbbinél volt egy konyha, melyben szinte minden megtalálható volt hideg étkezéshez, plusz egy nagy hűtő, ahol az előre csomagolt ebédet tárolták. Mivel én nem szeretem a halat, egyik nap szomorúan konstatáltam, hogy „csak” lazac van ebédre, holott húspogácsa is volt írva a menüben. Sajnos elfogyott, úgyhogy egy másik osztályról hoztak nekem egy adaggal. Utóbbinál szintén volt konyha alapanyagokkal (kenyér, felvágott, zöldség, gyümölcs, italok, stb.), a főétkezéshez viszont ebédjegyet adtak, melyet a kórház kantinjában lehetett beváltani meleg ételre.

Az intenzívre kerülve kaptunk egy kétágyas szobát saját fürdőszobával, pelenkázósarokkal, mellszívóval, mérleggel. A picik klasszikus gurulós ikerkocsiban feküdtek, amit anyjuk ágya mellett leparkoltunk. A gyermekeknek is csak azt a ruhát kell bevinni, amiben a szülők hazaviszik majd őket. Adtak nekik egy-egy kötött gyapjútakarót, és sapkát is, amit távozáskor megkaptunk, mert nem lehet magas hőmérsékleten mosni és más gyerekeknek már nem adják oda. (Ezeket kedves, jó szándékú, ráérős öreg nénik kötik kifejezetten adományként az osztálynak.)

A szoba elfoglalása után (mely leginkább egy hotelszobára emlékeztetett) mindkét poronty orron keresztül gyomorszondát kapott. Ezt pikk-pakk levezették. Nekik kicsit kellemetlen volt az érzés, nekünk pedig nézni. Ezek után a nettó súlyuk alapján meghatározták az elfogyasztandó tejmennyiségüket és innentől minden mellre tétel előtt és után mértük őket, és az 50 ml-hez szükséges mennyiséget a szondán keresztül adtuk be. Ezt is először megmutatták, és itt is kérdezték, hogy elvégezzük-e mi, vagy kell-e segítség. Szerencsére ketten voltunk, így egyszer-egyszer éjszaka egyedül csináltam ezt, anyjuk felkeltése nélkül, hogy tudjon hosszabban aludni és tejet termelni. Azt ajánlották, ha ébren van a pici, félmeztelenül tartsam magamhoz szorítva, hogy meglegyen a bőrkontaktus és úgy adagoljam szép lassan a fecskendőből az ételt. A Kangaroo Mother Care, itt Kenguru Father Care-ré módosult néha.  Ez jól is működött, szinte úgy éreztem magam, mint aki szoptat. Egyik nap a mérlegelés közben feltűnt, hogy lejárt rajta a hitelesítő címke. Nem sokkal, kb. egy hónappal korábban. Gondoltam viccesen megemlítem a nővérnek, mert a mérleg jól működött. Ő sűrű elnézéskérés közepette kicserélte, megköszönte, hogy figyelmeztettem, mert ezt nagyon szigorúan veszik, és elküldte a mérleget kalibrálásra.

Három műszakban váltották egymást az ápolók, sokukkal volt időnk többet is beszélgetni.

Kérdeztem, hogy nem használnak-e légzésfigyelőt, mert Magyarországon nagyon sokan megveszik, és sokan újszülött alapfelszereltségnek tartják. Kicsit elkerekedett a szeme, alig akarta elhinni és egymásnak mesélték, hogy képzeld, Magyarországon az egészséges csecsemőknek légzésfigyelőt vesznek. A szülés után kaptunk egy tájékoztató csomagot a háton altatás fontosságáról, és vele egy 50-es body-t, a hasán „ezzel az oldallal fölfelé” felirattal. Itt ez van légzésfigyelő helyett.

Innentől a napjaink úgy teltek, hogy én pelenkáztam, anya etetett, mi is ettünk, aludtunk, és vártuk, hogy hízzanak a picik.

folyt. köv.

Imre

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?