Kicsit talán rendhagyó módon apaként írom ezt a szüléstörténetet. Elég messziről lehetne
indítani, de előzményként elég annyi, hogy párommal mindketten Norvégiában dolgozunk.
Mivel a lehető legtöbbet járunk haza, a várandósság alatt rengeteget beszélgettünk arról,
hogy hol szülessenek az ikreink. Norvég állampolgárok nem lehetnek, mert egyikünk sem
az, de ha lehetne sem akartuk volna őket kint anyakönyveztetni. Hosszas mérlegelés, rengeteg cikk, és sztori után úgy döntöttünk, kint fognak születni. Elég fontos érv, hogy ismeretlen a hálapénz, az egészet állja az egészségbiztosítás. A másik legfontosabb dolog az volt, hogy maximálisan a természetes szülést támogatják, nem ugranak szikével az embernek egyből ikreknél sem.

Egy fiú és egy lány várakozott a pocakban, hogy világra jöhessen. A 34. héten úgy látszott,
hogy a lány nem fejlődik olyan ütemben, mint ahogy kellene, ezért fokozott megfigyelésre volt szükség. Mint megtudtuk, ha minden rendben megy, akkor sem várnak tovább a 38. hétnél, mindenképp megindítják valamilyen módon. Nincs választott orvos, a vizsgálatokon
megjelenéskor az foglalkozik az emberrel, aki a szülészeten rendel. Természetesen mindegyik tudja az előzményeket, és tisztában van az egész folyamat előrehaladtával. A 34-35. héten többszöri ctg vizsgálatra került sor, és az utolsó ultrahang 2 kg súlyt állapított meg a kisebbik ikernél. Ez aggodalomra adott okot az osztályvezető főorvos (ikerspecialista) szerint. Mi úgy gondoltuk, ha nem érzik jól magukat bent, akkor úgyis elindul a szülés és ki akarnak majd bújni a kisemberek. Az orvos viszont ragaszkodott hozzá hogy a 37. héten megindítsák, hiszen úgy látta, „készen vannak” erre a világra, minden szervük ép és kifejlődött.

Egy hétfői napon érkeztünk a nagyon kellemes környezetű szülészetre a város kórházába. Rövid vizsgálat és egyeztetés után úgy döntöttek, hogy helyhiány miatt elnapolják a
procedúrát. Másnap az oxitocin és repesztés előtt először egy ún. ballon katétert helyeztek fel a méhszájhoz, mely kicsit kitágítja, szimulálva azt, ahogyan a gyerek feje lefelé mozdulva
ugyanezt teszi. Az eszköz bent lehet 2 órától egészen akár 36 óráig is, ha tágulás van,
magától kiesik, mondták. Ekkor a kedvesemet elhelyezték egy itteni viszonylatban teljesen
átlagos berendezésű egyágyas szobában (a kórterem szót nem szívesen használnám erre a
helyiségre).


Innentől fogva nem mozdultam mellőle. A ballon nem esett ki, 24 óra múlva, immár szerdán napközben kivették, és mivel a méhszáj felpuhult és kissé kitágult, úgy döntöttek, hogy következő lépésként burkot repesztenek. Kis magzatvíz elfolyása után nem történt jelentős tágulás. Este öt óra tájban átköltözettek a szülőszobába, és bekötötték az oxitocint.

Apaként nem nagyon tudom, hogy mi a szokás, de itt a lehető legkisebb mennyiséggel indítottak, és fokozatosan emelték. (A ctg folyamatosan rá volt kötve szegényemre) Idővel a hormon kezdett hatni, jöttek a fájások, folytatódott a tágulás. Innen számolnám a vajúdást igazából. A tágulás lassú ütemben folyt. Közben hányinger, majd hányás, sok fájdalom, álló, fekvő, négykézláb pozíció váltogatása. Időközben a kissrác fejére helyezték a saját ctg érzékelőjét a hüvelyen keresztül, mert az biztosabb eredményt mutatott. A fájásokra először kéjgázt ajánlottak, de hányás után nem tűnt jó ötletnek. (Nekem ízlett volna, de nem akartam megkérdezni.)

A vajúdást bábák kísérik: ellenőrzik a folyamatot, a délutános műszak este 10 kor hazament
már,  jöttek az éjszakások. Hajnali 4 óra körül aneszteziológust hívtak, aki epidurális érzéstelenítést adott, mert az első gyermek születése után a másodikat megfelelő pozícióba kell fordítani. És ha ez az anyának fáj, nem nagyon tudnak közben ügyködni. (Nem is tudtam, hogy azt is folyamatosan adagolják, mint az infúziót, csak egy másik eszköz csinálja.)
A kitolási szakaszba léptünk ezután, 10 centire tágulásnál fájásgyengeség lépett fel.
Tartottunk egy kis szünetet az oxitocin visszavételével, hogy majd az újra visszaemelés
hátha felerősíti a fájásokat. Eddigre már megszámlálhatatlanul sokszor ellenőrizték a tágulást, (férfitársaimnak mondom: mezei ujjazást kell elképzelni), valószínű ezért a gyermek feje fölfelé mozdult el.

Képzeljük el, hogy meg akarunk születni, és a legelső világra jönni akaró testrészünket már előtte piszkálják, fogdossák, hát mi is visszahőkölnénk picit. A fájások tompítottak voltak, nyomni kellett. Hiába. Szépen ránk reggeledett, az éjszakás bábák is elmentek, jöttek a nappalosok. Műszakváltásból eddigre kettőn voltunk túl, teljesen normálisan
és készségesen ment minden. Nem kiesett a kezükből a dolog, de leváltották egymást. Sőt,
éjszaka és nappal is volt egy tanuló a vezető bába mellett, mert ez egy egyetemi kórház,
néha gyakorlaton lévő tanulókkal. (Erről a legelején megkérdeztek, hogy zavar-e és hogy
beleegyezünk-e.) Éjszaka ügyeletes orvos van csak, aki akkor néz a kismamára, ha baj van, itt viszont már csütörtök napközben volt, amikor is már három orvos rendel az osztályon (kettőjüket már ismertük a korábbi vizsgálatokról) és mindhárman várakozva figyelték az eseményeket. Délelőtt 10 óra tájban folyamatos ctg, és gyakori tágulási vizsgálatok közepette a császármetszés is említésre került. Néha ultrahang, a második baba elhelyezkedésének vizsgálatára. Úgy éreztem, itt a három orvos már eldöntötte, hogy császármetszéssel fogja világra segíteni drága gyermekeinket.

Beszéltem velük erről, hogy a természetes szülés miatt is választottuk Norvégiát, meg nagyon szerettük volna, ha utódaink a szülőcsatornán át látják meg a napvilágot, nem pedig maszkos emberek hada közepette. Az én elvem szerint az anya részben (hangsúlyozom: részben) azért is anya, mert végig szenved, majd kitol egy kisebb dinnye méretű fejet a vagináján, melyen eddig különböző tárgyak főleg befelé mentek. Szerintem ezt át kell élni a nőknek, ezzel teljes egyetértésben vagyunk gyermekeim anyjával és az orvosok is megértették viszolygásunkat a műtéttől. Ők a második baba életére hivatkoztak, és arra, hogy a már teljesen kitágult állapotban nem lehet ennyi ideig lenni. De eldöntetett, „keiser snitt” ( császármetszés norvégul) következik.

Nagyon szerettem volna párom mellett maradni, ezért megkérdeztem, van-e lehetőség arra, hogy bent legyek. Kicsit hezitáltak, de úgy döntöttek, hogy az ébren lévő anya feje mellett lehetek, de csak ha nem lesz komplikáció, mert az esetben egyből el kell hagynom a műtőt.
Innentől az eddig kómatikus nyugalomban zajló dolgok úgy felpörögtek, hogy még talán a
tűzoltóságnál sem történik ekkora rohanás, ha riasztás fut be. Hirtelen két fiatal
aneszteziológus jelent meg, akikkel már a spinális érzéstelenítésről beszéltünk. Kb. 36 óra szenvedés után itt el kellett elengednünk egymás kezét, hogy majd a műtőben találkozhassunk. Őt ágyon vitték, én meg siettem az egyik orvossal ki tudja merre, szinteket
fel, ajtókon át, egészen egy öltözőig, ahol alsónadrágra vetkőzés után zöld műtős cuccban,
telefonnal a zsebben megérkeztem az előtérbe, ahol rengeteg ember sürgött-forgott.

Gyorsabbak voltunk, mint a többiek az ággyal, úgyhogy mikor őt betolták, én már ott álltam
beöltözve, csak a hangos megismersz így kérdés miatt tudta, hogy melyikük lehetek. Míg a
műtőben ők előkészültek (spinális cucc, ilyenek) az előtérben a fő gyermekápoló és
gyermekorvos mindent elmondott, hogyan fog zajlani. Egy kis szék oda volt készítve nekem,
ahogy mondták, a feje mellé, addigra már az eltakaró paraván is elkészült. Érdekes érzés, ugyanúgy mint a zuhanó repülőgépen, a műtő előtt várakozó hozzátartozók között sincsenek ateisták. Mint egy tárgyalás kezdetén a vezető orvos bemondta, hogy: a műtétet megkezdjük és végigkérdezte a különböző asszisztens kollegákat, akik hangos kész felkiáltásokkal jelezték hogy minden rendben. Az utolsó kérdezett én voltam, hazudtam, hogy készen állok, amúgy pedig totál kész voltam. Az aneszteziológusok folyamatosan beszéltek hozzánk, én pedig a kíváncsiságomra és az erős gyomromra hivatkozva mindenképp fel akartam állni hogy többet lássak. Egy nagyon picit engedtek leskelődni, de azt mondták, már így is többet kaptam, mint amit a szabály megenged. A műtét hihetetlen gyorsan zajlott, és egyszer csak egy magzatmázas, ráncos, pirosas apró emberke emelkedett a levegőbe, és egyből hangot is adott nemtetszésének, hogy kivették jó meleg biztonságot nyújtó helyéről. Ekkor egyből kimentem velük az előtér részbe ahol, speciális asztalon egyszerre 68 kéz TMK-zott (nagyon fiatalok kedveert a TMK = tervszerű megelőző karbantartás) az újszülöttön.

Két perccel később újra nyílt a műtőajtó, és egy még kisebb teremtés került a nagyobbik testvér mellé. A lehető leghosszabban hagyott köldökzsinór ott volt mindkettőn. Sokat gondolkodtam, hogy milyen lesz átvágni a zsinórt, merem-e majd, azt hittem, a császár miatt úgysem kerül rá sor.

Valószínű, hogy az Apgar-szintek meghatározása után, de mindenkepp jó par perc elteltével nyújtottak egy ollót, és a maszkok alatti arcokon is tisztán kivehető volt a mosoly. Hát mit ne mondjak, vágtam már ezt-azt életemben: kötél, spárga, slag, de legjobban egy szappannal bekent gumicsőhöz hasonlíthatnám. Szerencse, hogy ketten fogták, mert egyetlen nyisszantásra nem sikerült, habár az olló kétségtelenül éles volt. Ha valaki edzeni akar az érzésre, daraboljon otthon kb. 10 mm átmérőjű csövet. Itt már kezdtem megnyugodni, habár nagyon kellett koncentrálni, hogy a szememet minduntalan elönteni akaró könny miatt lássak valamit. Teljesen nem tudtam meghatódni, ugyanis extraként még külföldiül is kellett kommunikálni az ott levőkkel.

Miután megmutattuk őket az utómunka alatt álló édesanyjuknak, a gyerekágyas osztály felé indultunk a csöppségekkel, hogy a születési adataikat regisztrálni tudják. Rájuk került az első pelus, és a biztonságot nyújtó szoros pólya, és egy hetes szigetjegyre hasonlító karszalag. Ekkor várakozó állásba kerültünk, és vártuk, mikor mehetünk a lábadozóba, hogy a már testileg és lelkileg is megkönnyebbült anya magához ölelhesse őket. Amennyire szerettük volna elkerülni a császárt, annyira örülünk most, hogy itt történt mindez, és hogy nagyon jól alakultak a dolgok. Otthon nem tudom, hogyan működik a dolog, itt a zárójelentéshez adtak egy ábrát, mely az egész szülést bemutatja.

A fenti részen levő fehér karikák az első gyerek fejének a beilleszkedését mutatják, a középső telik a tágulás mértékére utalnak, az alsó harmadban megjegyzések olvashatók: oxitocin, vérnyomás, szívhang.

Nem mondhatnám hogy innentől nem történt semmi érdekes mert 04.30-i születésük után a mai napon is (05.06) a kórház vendégszeretetét élvezzük mind a négyen, egy szobában, én, mint újdonsült apa is itt alhatok a 4 főre bővült családdal. De ez már egy másik történet, meglepetésekkel, rengeteg új információval, melyek az általam eddig hallottakat más megvilágításba helyezték.

Imre