Terhesnapló pályázatunkra érkezett ez az írás. A többi posztot az alábbi linkeken lehet olvasni. Szavazni az Ajánlom gomb megnyomásával lehet (nem feltétel kommenttel megosztani).
3. Akkorák lettek a melleim, mint egy fehérnemű modellnek
2. Hathetes terhes vagyok és nagyon szenvedek
1. Össze-vissza kezelgettek, aztán teherbe estem
Nórinak hívnak. Teljesen átlagos, még szigorúan 29 éves lány vagyok (de elkerülhetetlen lesz a 30, egyre jobban érzem), aki nagyon szerencsés, szerelmes, harmonikus életet él egy belvárosi mini lakásban a Drága Férjjel, egy kis kocsival, szerethető munkával, jófej kollégákkal, szuper barátokkal, és sok-sok szép pillanattal a háta mögött.
A babavárás első gondolata körülbelül másfél éve fogalmazódott meg bennem először. Mint minden átlagos nő, én is nagy vehemenciával vetettem bele magam a témába, olvasgattam, álmodoztam, tervezgettem, és mondanom sem kell, hogy a kedvencemmé a terhesnaplók váltak. Kicsit közelebb hozta, kézzelfoghatóvá tette a témát, pláne az olyanoknak, mint én, aki először játszott el a gondolattal. A humorfaktorról nem is szólva. Már akkor elhatároztam, hogy ha egyszer „oda jutok”, és lesz lehetőségem, akkor én is szeretném megosztani a várandósságom heteit, hónapjait, annak minden szépségével és olykor nyűgével-bajával.
Akkor még nem sejtettem, hogy az én babavárásomig tartó út nem fog kimerülni pusztán egy szerelmes éjszakában. Először elhatároztuk Drága Férjemmel, hogy jó, jöhet a baba! 2013 nyarán abba is hagytam a gyógyszert, és vártuk a csodát. Ami sajnos nem nagyon akart jönni, de azt gondoltuk, hogy „ugyan már, még alig pár hónapja próbálkozunk”. De valami csak motoszkált a fejemben, ezért elmentem egy alaposabb kivizsgálásra, és 2014 januárjában inzulinrezisztenciát és PCOS-t állapítottak meg nálam (az állapot leírásával nem untatnék senkit, a lényeg, hogy nagyban megnehezíti a természetes úton történő teherbeesést). Legalább van diagnózis, valami konkrét, most el lehet kezdeni tenni is a gyógyulásért valamit.
Nosza, életmódot váltottam, lemondtam a fehér lisztről és a cukorról, és nagyon elkezdtem sportolni. Mellette pedig természetes módszerekkel próbáltuk „felkelteni a babaházamat”. A kilók szépen olvadtak, nyárra már hússzal voltam kevesebb, soha ilyen jól még nem éreztem magam (ez szerencsére még most is tart), energikus vagyok, a legnagyobb szenvedélyemet, a sütést pedig egy reform gasztroblog létrehozásával koronáztam meg. Sőt visszatértem kicsit a normál kerékvágásba: eljártam otthonról, sokszor kirándultunk, szórakoztunk, élveztük az életet. A kiborulásaim száma is drasztikusan lecsökkent (Drága Férjem legnagyobb örömére). Viszont a női dolgok csak nem akartak rendeződni.
Itt volt az ideje, hogy innentől ez álljon a fókuszban, hiszen minden másnak szépen „megágyaztam” már. Privát nőgyógyász, gyógyszeres kezelés. Első hónap: semmi. Második hónap: semmi. Harmadik hónap: semmi. A módszerei elfogytak. Elhangzott az orvosom szájából az a két szó, ami szerintem minden nő rémálma: meddőségi szakrendelés. Nos, igen, egy sikertelen év után már meddőnek számít az, akinek nem jön össze a baba. Sokkhatás, pici sírás, kétségbeesés és szorongás a jövőtől, ami még ki tudja, mit tartogat.
Nehéz ez a téma, ha már itt tartunk. Én az az ember vagyok, akinek minden sikerült az életben, ha kellően megküzdött érte. Tudtam, hogy ha kitartóan tanulok, akkor jó lesz az érettségim/felvételim/diplomamunkám, stb. Ha az adott napon brillírozok, akkor minden sikerülhet. A baba volt az első olyan tényező az életemben, ahol nem volt kiszámíthatóság. Soha. Nem tudod, hogy mikor, hol, milyen csillag-együttállás kell a boldogághoz, nincs fix nap, vagy határidő. Csak sodródsz az árral, néha rosszabbul, néha jobban viseled, és próbálod magad egyben tartani, amennyire lehet.
A Meddőségi Klinikán egy tündéri doktornőhöz kerültem, aki közölte velem, hogy semmi baj nem lesz, nem kell betojni, stimulálunk gyógyszeresen, aztán pedig inszemináció van porondon. Hát jó, legyen. Nyilván bízunk a sikerben. Soha ne mondd, hogy soha, hajrá, előre. Gyógyszer, injekció, kezdő dózis hatástalan. Duplázunk. Meglátjuk. És megláttuk: három gyönyörű petesejt. Nosza, indul a mandula, inszemináció még azon a héten. Január 30-án volt a napja. „Nóri most hazamegy, és egész nap filmet néz, relaxál” szólt az orvosom, 18 nap múlva pedig tesztelünk. Pff. Ehhez képest már a taxiban kitört a pánik, hogy a munkahelyemen ég a ház, rengeteg a dolog, úgyhogy film elfelejt, helyette húzós délután, sok stresszel és pici túlórával megspékelve. Mindegy, majd másnaptól magamévá teszem a zent, és üdvözült mosollyal, sztoikus nyugalommal viseltetek az élet minden dolga iránt.
Na, itt elég türelmetlen időszak következett (ellentétben előzetes terveimmel). Ne sportolj, ne igyál meg egy pohár bort, ne emelj, ne mozogj túl sokat, ésatöbbi ésatöbbi. Úgy betartani ezeket, hogy még egyáltalán nem vagy biztos benne, hogy siker koronázta törekvéseidet, elég nehéz. Sőt, NAGYON nehéz. Mindegy, a babáért mindent, átváltottam nyugdíjas üzemmódba, és „Günther néniként” jöttem mentem, kulturáltan szórakoztam.
A furábbnál furább tünetek pedig felütötték a fejüket. Úgyhogy a 16. napon, amikor olyan szédülés jött rám, hogy le kellett ülnöm öt percre, akkor megbeszéltük a Drága Férjjel, hogy oké, itt tesztelés lesz most. Ha várandósság miatt van az egész, akkor hurrá, de ha nem amiatt, akkor sürgősen orvoshoz menés lesz, mert ez így nem túl komfortos. Át is csattogtunk a legközelebbi patikába, és vettünk két tesztet. Remegő kézzel vártam/vártuk az eredményt. Két csík. Olyan markánsan, hogy nem is lehet letagadni. Könnyár, boldogság a Férjnél, sokkhatás nálam. Ha jól számoltuk, akkor 5. hét. Nem hiszem el, hogy elsőre sikerült. Istenem, de szerencsések vagyunk!
Még nagyon az elején járunk, de a kezdeti sokkhatásból már felocsúdtam. Mondjuk a végén már magamon röhögtem, hiszen 15 percenként váltakozott bennem az örömteli vigyorgás állapota és az „úristen ez most komoly?” életérzés. De kezdem elhinni, hogy szülők leszünk, bár még magamat is gyereknek tartom sok szempontból. A csemete már most jó fej egyébként, nincs hányinger, nincs kívánósság, és annyira sok hiszti sem (mondjuk erről Drága Férjet kellene inkább megkérdezni). Az első orvoslátogatáson is túl, icurka-picurka még a csemete, de ott van, ahol lennie kell, és ez a lényeg! Ez az én történetem dióhéjban, de van egy olyan érzésem, hogy a java még csak most jön!
Nóri
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
