Egy vidéki kisvárosban, 30 évesen, három év házasság után, már nem csak finoman puhatolózva kapod meg a gyermekvállalással kapcsolatos kérdéseket, hanem csak úgy bele a pofáda, szemöldök-felhúzva, már-már kérdőre vonva teszik fel a kérdést: „És mikor jön már a gyerek? Hány éves is vagy? Ki fogtok csúszni az időből!”. Persze, mikor megtudják, hogy terhes vagy, erre a kérdésre a 30, az a „pont időben vagy” életkor. A „mikor jön már a gyerek” kérdésre ideig-óráig, még mosolyogva, türelmesen válaszolsz, majd jön a következő fázis, mikor elkezdesz magyarázkodni, hogy ti már akarjátok nagyon régen, de hát nem akar jönni. És a végső szakasz, mikor már egyébként is frusztrált vagy, mert tényleg nem akar összejönni, és rohadtul eleged van, hogy mindenki a párod gatyájában és a te méhedben turkál, akkor csak ennyit felelsz:
„Nem, basszus…nem akarunk még gyereket.”
Viszont hamar rájössz, hogy faluhelyen ez nem opcionális válasz.
Mikor megtudod, hogy terhes vagy egy szó jut eszedbe: „Úristen!” Jobb esetben ez a boldogságtól csúszik ki a szádon, a másik eset… nos, mindannyian tudjuk, melyik az. Három évvel ezelőtt, mikor belefogtunk, ez az „Úristen” érés elképzelhetetlennek tűnt. Nem hittem azoknak a jó tanácsoknak, hogy: „majd ha nem görcsölsz rá, akkor fog jönni” és a „mikor nem számítasz rá, na, majd akkor” valamint a „tudja a baba, hogy mikor kell jönnie”. Nem tudom, van-e ezeknek tudományos alapja, de a pozitív tesztem óta erőteljesen gondolkozom, hogy felterjesztem ezt a jelenséget a brit tudósoknak vizsgálatra. Két év próbálkozás után már lemondtam arról, hogy természetes úton teherbe eshetek, így belekezdtem a második diplomám megszerzésébe, hogy lepörögjek a babaprojektről, mert kezdtem már zizis lenni – hőmérőzés, ovulációs teszt, terhességi teszt, csalódás. Nos, most mikor már csak egy félév van hátra az egyetemből, és már azon gondolkodtam decemberben, hogy hová adjam be doktori képzésre a jelentkezésem, BUMM egy POZITÍV TESZT. Pfff…most szívatsz, te gyerek? Úristen! Aztán csak nézed a tesztet, csend, forgatgatod, hogy biztos légy, tényleg ott van az a második csík, hiszen annyiszor „láttam” már, de mégsem volt ott. De most ott van! Terhes vagyok! Gyerekünk lesz! Úristen!
Az viszont egyre világosabb, hogy a boldog gyermekvárás, az „áldott” állapot egy bődületesen nagy hazugság. Legalábbis az első három hónapban. Ha nem épp azon stresszelsz, hogy miért görcsöl a hasad és miért pecsételsz még mindig és hívogatod az orvosod kétnaponta, akkor nagy valószínűséggel hánynod kell, vagy már épp hánysz is. A hangulatváltozásokról már ne is beszéljünk, hiszen képes vagy elbőgni magad bármelyik agyatlan valóságshow egyik részén is. A férjem szerint inkább tűnök depressziósnak, nem pedig boldog kismamának.
Persze, hiszen, ha nem érezném magam folyamatosan másnaposnak és ki tudnám magam rendesen aludni, mert nem kellene éjszaka minimum kétszer felkelni pisilni, akkor valószínű én is boldogabb lennék. Még csak 11,5 mm a gyermek, de meggyűlik a bajom vele. Viszont van jó oldala is a dolognak. A mellek. Olyanok a melleim, mint még soha, mintha egy fehérneműmodell lennék. Akármit megkívánok, megkapok, persze ez nem azt jelenti, hogy mikor már ott van előttem, akkor is szeretném még, de ez már lényegtelen. Bármikor szunyókálhatok egyet, ha úgy tartja kedvem, ha akarok, délig ki sem kelek az ágyból. Nos, ez akkor fog kellemetlenné válni, mikor visszamegyek dolgozni a második trimeszterben. Az íróasztal nem lesz túl kényelmes a szundikálásra. Holnap megyünk a 12. heti ultrahangra, már várom. Azt mondják, ha letelik a 12 hét, utána már könnyebb lesz. Remélem, meglátjuk!
Linda
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
