A párom és én nem szeretünk várni, s ez igaz az élet minden területére. Olyan emberek is vagyunk, akik képesek a legnagyobb projektbe is belefogni egyik pillanatról a másikra (persze nem meggondolatlanul, de gyors mérlegelés után mindenképp). Megismerkedésünk után négy hónappal már összeköltöztünk, rá öt hónapra lánykérés (azért ez engem meglepett), majd négy hónapra rá esküvő. Sokan ezt kapkodásnak, siettetésnek gondolták, de mi éreztük/tudtuk, hogy így van rendjén, s ezt még most is így látjuk.
Természetesen esküvő után baba – hiszen mindketten szerettünk volna, nem akartunk sokat várni. Egészségügyi okok miatt házasságkötésünk után három hónappal kezdhettünk próbálkozni. Csak hogy közben se unatkozzunk, belefogtunk a házvásárlásba (amit vasárnap délelőtt megnéztünk, hétfőn délelőtt már a statikus nézte, hétfő este már foglalóztuk), de a banki procedúrák valóban kitartottak három hónapot. Eljött 2016 decembere, s lehetett volna ez az első pont, amikor a türelmünk próbára tétetik, de kivételesen szerencsések voltunk, már az első hónapban pozitívat teszteltem (mindezt már a saját házunkban)!
A terhességem szinte teljesen problémamentes volt: a hetedik hónapig dolgoztam, ami ráadásul sok utazással is járt, közben ment a házfelújítás, kertészkedés, de mi szerencsére nagyon jól voltunk a pocaklakóval. Szeptember 17-re írták méret alapján, 21-re menstruáció alapján, de itt kezdődött a türelmünk próbatétele, ugyanis mindkét dátum teljesen eseménytelenül telt. Persze a rokonok, barátok kérdezősködése se segített, én meg kénytelen voltam lefoglalni magam (rengeteg almabefőttet tettem el azon a héten, sőt négy kis hordónyi cefrének való gyümölcsöt is kimagoztam).
Nálunk 41. hét betöltésekor fektetnek be, persze előtte kétnaponta ctg, ahol mindannyiszor csodás görbéket produkáltam, de a baba nagyon jól érezte magát odabent. Így szeptember 28-án pénteken befeküdtem, kaptam egy kezdő oxitocin adagot, de az se indította be a fájásokat. Hétvége lévén kicsi volt a forgalom, dokik is csak a napi vizit során néztek felém, a szülésznőkkel is csak pár szót váltottunk. Vasárnap reggeli vizit során mondta a főorvos, hogy ha másnapig semmi, akkor indítják. Ezen a ponton eltörött a mécses: nagyon szerettem volna elkerülni az indítást, ráadásul a szobámban már minden anyuka a kezében tarthatta a babáját, s a hab a tortán, hogy aznap volt az első házassági évfordulónk is, amit csak részben tudtam a férjemmel tölteni. Sokszor beszéltem a kisfiamhoz a terhesség során, de azon a délelőttön végig mondogattam neki, hogy ma van az a nap, amikor meg kell lássa a világot.
Ebédnél még semmit nem éreztem, az utána lévő szunyókálásból viszont arra ébredtem mintha lenne valami összehúzódás (14.18-kor). 15.00-től volt látogatás a kórházban, jött is a férjem egy üveg alkoholmentes pezsgővel meg két pohárral, amit a kórház parkolójában, az autóban szépen elfogyasztottunk. Akkor már nyolc percenként éreztem valamit, de ennyi várakozás után már egyikünk se hitte el, hogy ez AZ lehet. Két óra múlva búcsút intettünk, de mondtam, hogy este azért ne legyen lehalkítva a telefonja. Az este hatos ctg-n már látható volt némi fájás, de a tapasztalt szülésznő szerint ebből aznap még nem lesz baba. Felhívtam még anyukámat, aki már észrevette, hogy hat percenként vannak a „fájásaim”, majd bementem a szobába. Még mindig kényelmesen üzengettem a barátaimnak, s olyan 20.00 körül már 5 percenként jöttek a fájások. Ez volt az a pont, amikor már sejtettem, miért nevezik ezeket fájásoknak.
Bementem a szülésznőhöz, aki megvizsgált, de még 1-2 cm-re tágultam csak. Újabb vtg, itt azért már kicsit nehezebb volt egy helyben feküdni, de közben telefonáltam a férjemnek, hogy jöhet be (el se tudtam volna képzelni nélküle a szülést, és szerencsére ő is részese akart lenni). Fél 9 körül érhetett be, akkor már a szülőszobán voltam, érezve a fájásokat. A magzatvíz még mindig nem folyt el, úgyhogy jött az ügyeletes orvos (még mindig a reggeli főorvos, aki beígérte a másnapi indítást), burkot repesztett, de ezt szinte meg se éreztem. A férjem és a két szülésznő maradt velem, akkor fel se tűnt, hogy nincs ott a doki. Nagyon nyomni szerettem volna, azonban nem lehetett, mivel még mindig nem volt elég nyitott a méhszáj. Akkor nagyon hosszú időnek tűnt az egész tágulási szakasz, bár utólag kiderült, hogy maximum egy óráig tartott. Minden fájás megviselt, sokszor nem értettem, mit mondanak a szülésznők, de amikor a férjem megismételte, szépen csináltam a dolgokat (utólag is sokszor meséli, hogy hihetetlen milyen hatása volt rám, és én is éreztem, hogy ha ő nincs ott, akkor sokkal tovább tart az egész folyamat). Javarészt csak feküdtem, egyszer kellett felálljak az ágy mellé, azonban sokkal jobb volt az ágyon, úgyhogy maradtunk abban a pozícióban.
S végre eljött a pillanat, amikor nyomhattam. Nem emlékszem pontosan, ugyanis kétszer egy-egy pillanatra mintha elvesztettem volna az eszméletemet: nem tudtam hol vagyok, mit csinálok, csak a férjem hangjára sikerült újra magamhoz térnem. A kitolási szakasz se tartott tovább fél óránál: arra emlékszem, hogy már bent volt a doki, de szerencsére nem kellett közbe avatkoznia. Nagyon koncentrálnom kellett, hogy minden erőmet a tolásokba összpontosítsam, közben el-elfelejtettem becsukni a szemem (meg is pattant egy ér), de meglett az eredménye: 21.53-kor megszületett a kis trónörökös! Hihetetlen boldogság öntött el (s az előtte lévő pillanatban még azt gondoltam, hogy még egy ilyet soha, de a kezemben tartva már azt éreztem, hogy érte még sokkal többet is elviselnék). A gátvarrás volt már csak hátra: mindenki azt mondta, hogy ez lesz a legkevésbé fájdalmas, pláne ha már a kezedben lesz a pici. Nos, én sokkal rosszabbul viseltem, ráadásul elég nagy vágás is sikeredett, amit három cérnával kellett varrni, de túléltem. (Utána még két hétig fájt a gátseb, nehezen tudtam leülni, de ez legyen a legnagyobb gond.)
Összefoglalva: ilyen szülést kívánok mindenkinek! Első baba, mégis két óra alatt lezajlott a fájdalmas rész, s csupán csak a varráskor kaptam helyi érzéstelenítőt. Mindezt csak azért írom le, hogy a sok nehezebb eset után legyen olyan példa, ami reményt ad a leendő anyukáknak.
UI.: 3710 g-mal, 51 cm-rel, éppen az első házassági évfordulónkon megszületett a kisfiunk! Utána (mivel rajtunk kívül senki nem volt a szülőszobán) kaptunk arany másfél órát csak hármasban, ami leírhatatlan boldogság volt. Az érzés azóta is töretlen, egy nyugodt természetű, vidám, jól fejlődő manó boldogít nap mint nap, aki mellett muszáj türelmet tanuljunk kicsit (és most elvitte az egeret).
Fannka
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
