Szép vasárnapi nap volt, előtte nap raktuk össze a kiságyat, kicsit késve sikerült kiszállítaniuk. (Ez szükséges infó, hogy lássátok, mekkora mákunk volt, hogy nem halogattuk az összeszerelést.)
A történethez hozzátartozik, hogy a nagymamám édesanyámat vasárnap szülte, úgy, hogy vendégségből rajtolt a kórházba. Édesanyám engem szintén vasárnap hozott a világra, ugyanúgy vendégségből igyekezve. Már ez nagyon mókás felfedezés volt, mégsem tartottam tőle, hogy velem ez megeshet.
Szóval… Novemberhez képest egész szép nap volt, anyósomékhoz voltunk hivatalosak ebédre (még itt sem sejtettem semmit). Mondtam a férjem anyukájának, hogy imitt-amott fáj a derekam, nehezen megy az ülés, állás. Mondta, hogy nyugodjak meg, nincs még lent a hasam, ebből egy darabig tuti nem lesz semmi. Rendicsek, Anyuka, hiszek neked, para elmúlt. Hazaérünk, ledőltünk egy kis délutáni szundira, mikor irtó nagy, fájdalmas nyilallást éreztem lent. Kb. két másodperc volt, ahogy jött, úgy ment, nem is stresszeltem rajta, úgy voltam vele, a fiam biztos valamire ráfeküdt.
Kicsit később slattyogok a mosdóba, mikor valami pirosat veszek észre dolgom végeztével. (Továbbra sincs semmi fájdalom, a derékpanaszok is elmúltak.) Pánikba estem, rohanok a férjemhez, mondja, hogy hívjam fel az orvosom. Hívom a Doktor urat, elmondom, mi a gond, mondja, hogy nyugodjak meg (persze, ez csak úgy megy, miután vért fedezel fel a semmiből, hirtelen), menjünk be, épp ügyeletes. Rendben, pattanunk be az autóba (cucc persze nincs összerakva, hisz még messze a kiírt időpont), a Népligetnél már éreztem egy pici fájdalmat, de csak egyszer. (Nem sejtettem, hogy ez már AZ a fájdalom…)
Beérünk, dokim egyből fogad, felszállok a vizsgálószékre. Elővesz egy hosszú, tollszerű „izét”, mondja, hogy akkor most megnézi, mi újság odabent. Ahogy bedugta vizsgálódni, hirtelen nagy csattanás a földön, elfolyt a magzatvizem. Viccesen közli velem, hogy akkor most megyünk szülni, oké? Mondom, van más választásom? Ez volt 17 óra körül. 17:10-kor már a szülőszobán voltam, semmi fájdalom, semmi sem. Megérkezett édesanyám (hála a jó égnek, boldog voltam, hogy odaért, mert a férjemet hazaküldték a holmimért, meg amúgy is boldog voltam, hogy ott volt velem.)
Egy óra alatt volt három, mondom HÁROM darab enyhe fájdalomfélém... Gondoltam magamban, hohó, ez nem is olyan vészes, mint amivel riogatnak. Aztán kaptam valami akármit, nnnaaaaa, akkor már éreztem, viszont akkor is csak három erős fájást, utána már „csak” nyomnom kellett... 19:10-kor megszületett a kisfiam, három héttel korábban, kicsit piciként, kicsit lilaként, de életem szerelmeként.
Szóval kb. alig fájdalommal, durván két óra alatt megvolt a törpikénk. Ja, és első gyerek...
Kellemesen csalódtam az ott dolgozókban, többnyire kedvesek voltak, igyekeztek segíteni, de látszott rajtuk a fáradtság (ez már fent volt az osztályon, mikor túlvoltunk az egészen). Az orvosunk a legeslegjobb választás volt, végig az egész terhességem alatt bármikor hívtam, segített (viszonylag problémamentes volt az egész).
Ui.: A férjem visszaért pont a lényegre, és nagyon büszkén vágta el a köldökzsinórt (amit az orvosunk fotózott).
Viktória
Ha gyors szülésekről szeretnél olvasni, itt van néhány:
Olyan gyorsan jött a baba, hogy a férjem és a doki is lemaradt
A mentők nem hitték el, hogy mindjárt megszülök
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
