A napjaink „kissé” átalakultak a mindenki által ismert körülmények miatt. Három gyerekkel itthon tanulás. Igen, képzeljétek, Petyával is! De erről majd kicsit később…
Ami teljesen egyértelmű, az az, hogy a gyerekeink nem élik meg katasztrófaként a jelenlegi helyzetet. Abban se vagyok biztos, hogy értenek/érzékelnek-e valamit abból, ami körülöttünk történik. Azt az egy szót tuti, hogy tudják, hogy koronavírus, de még az is nehezen érthető számukra, hogy anyák napján miért nem lehetett a Mamát megölelni és csak az ajtóból integetni neki, és a küszöbön otthagyni a több napon át készített ajándékaikat?! Az egyedüli, legnehezebben feldolgozható dolog: Ha itthon vagyunk, miért kell ennyit tanulni?! Mert hát kell bizony!
Reggelenként legkésőbb fél nyolckor ébresztő, hogy reggeli, fogmosás, öltözés után nyolc körül el tudjuk kezdeni a tanulást. Általában rámegy a délelőtt, de van, hogy még délutánra is marad belőle. Ebéd előtt szoktunk kimenni az udvarra, kell a levegő mindenkinek. Ebéd után fél óra kötelező olvasás, de ha letelt, mehetnek tévézni vagy játszani háromig. Akkortájt uzsonna, maradék iskolai feladatok és/vagy kerti munkában segítség Apának. Este időben vacsora, fürdés és legkésőbb fél kilenckor mennek aludni.
A leckéket Google Classroom-ban kapják és oda is kell visszatölteni. Nem tartom magam számítógépes gurunak, bár műszaki végzettséggel bírok (a férjem dettó), de amennyi programot, internetes cuccot az utóbbi időben tölteni, telepíteni, használni kellett, nem tudom, hogy oldottam volna meg, ha nincs Apa.
Az első napok azzal teltek, hogy megtanultuk – gyerekek, felnőttekkel együtt – használni az eszközöket. Eleinte „csak” az elvégzendő feladatok jöttek, mindenféle egyéb segítő videó, chat, hangouts nélkül, de mostanra már kezdi kicsit jobban kiforrni magát a dolog. Anna (másodikos) nem tud egyedül tanulni, mellette kell lenni szinte folyamatosan. Már az első percekben képesek vagyunk összezördülni valamin – Miért ezt adták fel? Ez sok! Ilyet ő még sose látott!... Ők egy héten háromszor tartanak videós órát a tanító nénijükkel. Az mindig menetközben dől el, hogy melyik tantárgyakról lesz szó, de általában az óra megkezdése előtt kiderül, mit is készítsenek maguk mellé.
Első körben nehezen alakultak ki a tanulócsoportok, mert egyszerre 6-7 gyerek tanul együtt - ennyire tud figyelni, ennyinek tud segíteni a tanító néni, és így legalább mindenki szóhoz jut. Ha verset kell felmondani vagy olvasásból felelnek, ugyanezen a felületen fel tudják hívni a tanító nénit, aki miután meghallgatta őket, megmondja a jegyet és már teszi is le, hisz várja a következő diák hívását.
Egy másik program hivatott a dolgozatok készítésére, amiben előtte feladatokat is gyakorolnak – adott idő alatt kell elvégezni. Ebben az a jó (ha már be tudott rá jelentkezni az ember, mert az is okozott nem kis fejtörést), hogyha kész vannak vele, a tanár egyből látja. Semmit sehova nem kell küldeni. Az is jó készségfejlesztő, amikor olyan formátumban érkezik a megírandó dolgozat, hogy „elvileg” elektronikusan kitölthető, gyakorlatilag azonban szinte minden kreativitására szüksége van hozzá a szülőnek. Mert van, ahol véletlenül be lehet szúrni betűket, de ahol nem engedi, oda már szövegdoboz kell, és akkor még nem is említettem a „kézzel/tollal” írt ákombákomokat a dokumentumba!
Már olyan is volt, hogy üresen kinyomtattam a feladatsort, kitöltötték és szkennelve visszaküldtem. A kényszer nagy úr, képességeimhez mérten megoldottuk a dolgot. A tanítónénivel való közös programban tudnak akár egymással is beszélgetni, videochatelni a gyerekek, ha tudják a kisbarátjuk emailcímét, de még néha itt is vannak fennakadások. Leginkább az, hogy ki kinek adhatja ki, és kiadható-e egyáltalán a barátnak/barátnőnek a másik gyerek emailcíme… Könyörgöm, legalább így lássák egymást! Nem az iskola hiányzik annyira – bár Ádám mondta valamelyik nap, hogy már azok a tanárok is hiányoznak, akiket nem is szívlel annyira! –, hanem a barátok.
Ádám (negyedikes) elég önálló már. Miután reggel mindent elrendezett maga körül, megy, előszedi a gépet és már nézi, hogy melyik tantárgyból mi kell. Önállóan tanul, ha megakad, szól és segítünk. Amikor kész, átnézzük. Ha nagyon ronda a tollal írás, újraíratom vele – ezt nagyon utálja! Jaj, anya, ne már! DE! Ha valahol hibát találok, megjelölöm és átnézetem vele. Meg szokta találni, hogy mi a gond a feladattal. Amivel szenvedünk, az a rajz és a technika. Mindkettőt szereti, nem ezzel van a gond, de már ott kiakad, hogy miért kellene egy feladatot egy hét alatt elvégezni, amikor ő mindjárt kész is vele.
Én: Hogy fogod az ecsetet?! Így nem lehet pöttyöt csinálni!
Válasz: Utálok festeni!
A technika órai hajtogatásokról ne is beszéljünk! Én: Először igazítsd a papírt a megfelelő helyre, utána simítsd le!
Ő: Miért, nézd így is jó lett!
Ilyenkor az idegeim és hajszálaim száma fokozatosan csökken, melyet csak igen kis mértékű, hétvégi regenerálódás követ! Hát, én nem tudom, hogy eddig az órán hogy készültek el a feladatai, de minden tisztelem a tanár nénié – harmincszor ugyanezt kibírni?!
És akkor essen pár szó, azokról az oktató oldalakról, ahol megmutatják a gyereknek hogyan is csinálja meg a rajz- és technikaórai feladványokat. Az egyik, Tavaszi rét festése című csodában olyan technikákat, ecseteket mutattak, mintha maga Munkácsy készülne egy újabb remekműve megalkotására. A tornaórai videók is említést érdemelnek. Miután a múltkorit tisztességesen végigcsinálta, kifeküdt tőle teljesen (fel is vettem egy kis videót, és át is küldtem a tanár bácsinak, aki egy mosolygó szmájlival jutalmazta, majd hozzáírta: Látom, rendes munkát végeztél!)
Ja, igen! Annának valamelyik héten kétperces videót kellett leadni tesiből, amiben gimnasztika elemek ismétlődnek. Mi van?! De amiről nem is gondoltam volna, hogy ennyi nekifutásból fog összejönni, az énekből a daltanulás! Én nem tudok se énekelni, se szolmizálni! Igen, régen/régesrégen tanultam és jegyem is volt belőle, de akkor is! Hogy tanítsam meg azt, amit én se tudok?! Énekből hagyjanak békén! A másik ilyen tantárgy az angol. Beszélek, írok angolul, de kiejtést, nyelvtani szabályokat megtanítani a gyereknek?! Ezt inkább átadtam Apának. Több évig élt Amerikában, neki jobban megy.
Általában estefele jut idő leadni az aznapi feladatokat. Az elküldött és a tanár által már ellenőrzöttekről visszajelzés is érkezik a gyerekeknek. Na, igen. A legegyszerűbb eset, ha netalán már a tanár által küldött emailből kiderül, hogy jó a feladat vagy nem, kell-e javítani vagy nem. Ilyen még nem volt! A másik, amikor a visszaküldött feladat mellé oda van írva, hogy Szuper! vagy Itt és itt javítsd! Ezt a tanárok több mint a fele már így küldi! A maradék csak annyit, Írtam megjegyzést! Tök jó, mégis hova? Ilyenkor kb. fél óra, mire megtalálom, hogy mit is írt, és annyira nem vagyok ideges, mikor elolvasom a Minden jó! feliratot! Miért így kell ezt?!
És akkor még nem esett szó arról, hogy amíg mi tanulunk és Apa home office dolgozik/dolgozna, PETYA?! Délelőttökként Apa „figyel” rá! Már amikor nem telefonál vagy ír emailt vagy nem kell elmennie valahova… Mert ha igen, akkor miközben szimultán tanulom a másodikos és negyedikes anyagot, közben megyek utána, hogy merre van, mit csinál, épp tönkre tesz-e valamit? Mindezt sok esetben telefonnal a kezemben, mert épp emailezni kell valami osztálytémáról vagy csak szimplán segítséget kérek/adok valakinek vagy csak próbál utolérni a futárszolgálat, hogy mikor is tudnák hozni a cuccot…?
Ja, és valamikor tízóraiztatnom és átöltöztetnem, netán még foglalkoznom is kellene vele… És arról sem esett szó, hogy valamilyen szinten fertőtlenítést is kellene végezni a környezetünkben, nem mellesleg ebédet főzni se lenne utolsó, azt pedig most engedjük el, hogy mikor lehetne mosni, vasalni, rendet tenni?! Mindezeket figyelembe véve, azért valahogy mégis jó itthon! Apa sokat van velünk és próbál kicsit segíteni. Nagyjából beosztjuk, hogy mikor lesz idő főzni, és olyankor többféle is készül, mert az akkor már van, és csak melegíteni kell. Ilyenkor Apa vigyáz a háromra, mert én a konyhában dolgozok.
Az elmúlt két hétben már előfordult, hogy kértünk segítséget a Mamától. Megbeszéltük, mit főzzön, átvittem az alapanyagot és letettem a lakásajtóba, majd kifele szóltam, hogy ott van, ő pedig később felhívott, hogy kész, kint van az ajtó előtt, mehetek érte! Már olyan is volt, hogy rendeltünk menüt, mert egyszerűen időben így jobb megoldani (lehet, pénzügyileg se rossz…) Egyébként mi Apával, kb. kéthetenként járunk vásárolni ketten és gyorsan. A gyerekeknek szandál kellene; ezt majd még ki kell találni, mert ahhoz ott kell, hogy legyenek. Kilenctől délig nem tudunk menni, mert tanulnak, illetve be se engednek sehova, háromig meg, ha oda is érünk, nem biztos, hogy sorra kerülünk, hogy bejussunk az üzletbe. Hétköznaponként dél körül jön Andi. Megeteti Petyát, játszanak egy kicsit és mennek pihizni. Utána estig itt van, sokat foglalkozik vele, bohóckodnak, megvacsoráztatja, megfürdeti, lefekteti a fiatalembert és megy haza. Autóval. Nem tömegközlekedik, és van, hogy mi vásárolunk be neki is, hogy boltba is minimálisan kelljen csak mennie. Ha ő nem jönne, sokkal nehezebben tudnánk csak megoldani több mindent.
Pankuci
További cikkek a szerzőtől:
Anya, nem akarok edzésre járni!
Az életéért küzd Petya az orvosnál
A nagyinak is szüksége van a kikapcsolódásra
