Másodjára tényleg egy csomó minden könnyebb!
Amikor először a kezemben tartottam Bodzát, annyira kicsinek és törékenynek tűnt. Az első mellre tételnél, pelenkázásnál, öltöztetésnél ugyanúgy izgultam, mint a Nagy születése után, de ez hamar elillant, és onnantól a „régi motorosok” magabiztosságával tettem-vettem a baba körül, miközben minden „nehézségnél” mantráztam az örök klasszikust: „minden csak átmeneti”, amit soha nem hittem el, amíg az első gyerek mellett valóban minden gondnál meg nem tapasztaltam.
A fene nagy „stratégiai nyugalmam” :) az alvás tekintetében azért szépen elfogyott a harmadik hónap környékén. Addig vicceskedve soroltuk a férjemmel a jól bejáratott „kifogásokat. „Biztos a foga nő. Biztos növekedési ugrás. Most biztos kognitív ugrásban van. Biztos a telihold. Szerintem a front.”, de akkor már összetettem volna a két kezem, ha csak annyira aludt volna rosszul a Kicsi, mint ahogy korábban megéltem a Nagyot.
Őszintén nem is tudom mindig megállapítani, hogy az rosszabb-e amilyen hatással fizikailag tud lenni a kialvatlanság, vagy a tudat, hogy jelenleg csak minimálisan van kontrollom afelett, hogy mikor és mennyit alszom.
Természetesen a gyerekek nincsenek ébren éjjel-nappal, de az unásig hallgatott „aludj, amikor a baba alszik” tanácsot sem tudom átültetni a valóságba, mert este amikor végre mindkét lány kidől, akkor ott a dilemma, hogy most én is pihenjek le, vagy töltsünk egy kis időt együtt a férjemmel, esetleg legyen egy kis „énidőm”.
Az elmúlt hónapokban egyre inkább rákaptam a „stresszevésre”, leszámítva, hogy mostanra igazából már stressz sem kell. Eszem, ha fáradt vagyok, ha ideges, de akkor is, ha végre nyugi van. Ennek eredményeként most vagyok életem legrosszabb formájában, és szeretném magam azzal nyugtatni, hogy ezt „könnyedén” meg tudom változtatni, hiszen csak akarat kérdése, de jelenleg képtelen vagyok gátat szabni a nassolásnak.
Ahogy a Nagy születése után is, egy csomó mindent nehezebbnek éltem meg a valóságban, mint ahogy korábban elképzeltem, úgy a második érkezését követően is voltak felismerések. :)
Az eszemmel hiába tudtam, hogy kivédhetetlen, hogy a Nagyra irányuló figyelem csökkenjen, és hogy ha meggebedek, sem fogok tudni annyit foglalkozni a Kicsivel, mintha ő lenne az egyetlen gyerekünk, mégis sokszor éreztem emiatt lelkiismeret-furdalást.
Egyszer Shadow írta egy hozzászólásában, hogy a Kicsi is megérdemli majd, hogy (amíg a Nagy bölcsiben van) legyen néhány óra a napban, amíg csak vele foglalkozom, de mivel azt hittem, hogy újszülött lévén úgyis csak körülötte fogok sürögni-forogni, ezért csak azon aggódtam, hogy a Nagy a lehető legkevésbé traumatizálódjon a testvére érkezésével.
Aztán amikor többedjére nem tudtam „ugrani” Bodzához, mert éppen a nővérével foglalkoztam, vagy amikor a Nagy már sokadjára ébresztette fel a babát a nappali alvása közben, akkor kezdtem megérteni, mire gondolhatott Shadow.
Attól függetlenül, hogy a „kétgyerekes élet” milyen új kihívásokat állít elém, most sokkal jobban élvezem ezt az időszakot.
A szoptatás például most jóval könnyebben megy, mint három éve, és ez a mostani tapasztalat csodásan „begyógyította” az első alkalommal megélt „traumáimat”.
Míg az első gyereknél türelmetlenül vártam, hogy elkezdjen mászni, ülni, járni, addig most nagyon élvezek minden korszakot.
Így két gyerek mellett mintha az idő is felgyorsult volna, hihetetlen, hogy már Bodza is milyen nagy és mennyi mindenre képes. Az első hetek emlékei mintha nem hét hónapja, hanem évekkel ezelőtt történtek volna.
Polli
