2019.12.24. Szenteste
A férjemmel ültünk, csak néztünk egymás szemébe, tudtuk, mi egymás gondolata, mi rejtőzik a könnyes szemek mögött. Nem vártuk a Szentestét. Ketten voltunk csendben, magányosan. Ekkor már öt éve, hogy szótlanul díszítettük a fát. Beszéltük, hogy mennyire várjuk már a babát, és nem akar jönni hozzánk. Öt éve nem jön. Miért? Miért pont velünk? Ott ültem a fa alatt és sírtam. Csak annyit kértem: drága istenem, ha valóban létezel, add meg nekem a lehetőséget, hogy egy egészséges baba anyukája lehessek, csak ez minden vágyam.
Teltek a napok, hetek, hónapo. Februárban kimaradt a menstruációm, ami nem volt furcsa, mert máskor is előfordult már. Hányás, kissé görcsölés, ezt már furcsálltam. Egy pénteki nap volt, amikor tesztet vettem. Gondolkoztam, hogy érdemes-e megnézni 30-40 negatív teszt után? Csak a kérdés merült fel bennem, azután teszteltem. Pozitív! - ugrottam ki a fürdőszobából.
Úristen, terhes vagyok!
Elújságoltam a családnak, hisz már ők is várták. Jöttek az aggodalmak: mi van, ha nem marad meg? Mi van, ha beteg? Mi van, ha nem is vagyok terhes, ez egy fals teszt? Időpontot kértem nőgyógyászatra, ami hamar meglett. Izgultam, remegtem. Drága jó istenem, csak adj nekem egy gyermeket, és én a legjobb anya leszek!
Hüvelyi ultrahangon kimondta a doki, hogy egy élő embrió. Onnantól kezdve megállt a szívem, egy percre már arra sem emlékszem, mit beszéltünk a dokival, csak a csoda pillanata, az öröm élt. 28-án fogant a baba. 24-én Szenteste isten meghallgatta a kérésem. Boldog voltam.
Teltek a hetek, én kattogtam: látni akarom? Tudni akarom, egészséges-e? Minden rendben? A következő vizsgálatra 12 hetesen kellett mennem. Izgultam, gondolkoztam, minden egyes nap aggódtam. Eljött a nap, a 12 hetes vizsgalat. Minden rendben a babával, hallottam a szívhangját, egyre boldogabb voltam.
A következő vizsgalat 19 hetesen várt rám, én ekkor már türelmetlen voltam addig várni, bejelentkeztem magándokihoz, akinél alaposabban megnézhettem a babámat. 16 hetes voltam. A magándoki megnézte: egészséges, minden rendben van, kisfiú. Húú, őrület, róla álmodtam csak, boldogabb voltam minden kimondott egészséges szó után. Készültem a 19 hetes vizsgálatra: nem lesz semmi gond, két alkalommal mondták, hogy egészséges, és már tudom a nemét, minden rendben lesz.
Izgultam remegtem. Az a nap volt maga a pokol, a fájdalom, a szomorúság, a gyötrelem. Az ultrahangdiagnózis: agykamratágulat, vesemedence-tágulat. Elmagyarázta a doki, hogy ezek a tágulatok nem értékhatár alatt vannak, hanem fölötte. Lehet genetikai betegség, Down-szindróma, vagy vízfejűség. Lehet, hogy zsugorodhat a tágulat, de érdemes lenne elvetetni a babát, ha nem szeretnek beteg gyereket. A doki mondta, hogy elküld egy genetikai vizsgálatra, ahol vesznek magzatvizet, de ez kockázatos.
Csak ott ültem, hallgattam, hulltak a könnyeim. Fel kellett mennem az emeletre a papírért, írtam a férjemnek egy sms-t, amiben az állt: Kérlek, gyere az ajtó, elé ott várj, mert úgy érzem, meg fogok halni. Ő nem várt az ajtó előtt, keresett, hol vagyok, mi a ba. A folyosón ütköztünk össze. Kértem, hogy menjünk ki, levegő kell, mert azt érzem, meg fogok halni. Ő már sejtette, hogy van valami, sírt, és kérte, hogy végre mondjam ki, mi a baj. Ekkor elmondtam neki, amit a doki mondott. Lesokkolta őt is.
Nem akartam hazamenni, csak ülni egy csendes helyen, sírni, de haza kellett jönnünk. Csütörtöki nap volt, délután hívtam minden közeli magánrendelőt, hogy vizsgáljanak meg, hallani akarom a diagnózist egy másik dokitól is, de senki nem tudott fogadni. Csütörtök délután már nem tudtam a genetikai vizsgálatra időpontot kérni, késő volt. Péntek ünnepnap, aztán hétvége négy nap időpont nélkül. Négy nap válasz nélkül. Négy nap szenvedés, gyötrelem, csak kérdések, amikre nem jött a válasz!
Csak ültem a lépcsőn és sírtam, zokogtam, kérdeztem, hogy miért pont velem? Miért pont én? Aki már öt éve várja, akinek adottak a körülmények, aki valóban szeretne gyermeket, aki tervezi? Miért beteg a gyermekem? Pokol volt minden nap, sírva aludtam el, nem akartam magam köré senkit.
Eljött a hétfői nap, kereken nyolc órakor hívom a rendelőt, nem veszik fel. Hagytam, gondoltam, még nincsenek ott. Kilenckor újból hívtam, ekkor már felvették. Elmondtam, mi a diagnózis, mondták, hogy készüljek fel a magzatvíz-mintavételre, és megsürgetik, mert ha baj van, időben el tudják venni a babát. Ez a mondat a pokolba vitt.
Másnapra kaptam időpontot, ekkor már 37 órája nem aludtam, fáradt voltam, éhes, szomorú, csak a zuhany ébresztett fel. Hétfő éjszaka nem tudtam aludni, izgultam, csak annyit mondtam, ha beteg a babám, akkor is meg tartom, mi egy testben vagyunk, ő az enyém, én az övé. Eljött a kedd. Utaztam két órát, remegve, sírva. Rengetegen várakoztak genetikai vizsgálatra. Ültem, vártam, hogy következzen a sorszámom. Amikor én következtem, beléptem sírva. Kérték a papíromat, látták, honnan jöttem, annyit mondtak: aki ebből a kórházból jön, mindenkinek egészséges a babája, ne aggódjak.
Lefeküdtem, ultrahangoztak. Oda sem néztem, csak becsuktam a szemem és sírtam. Hallom, ahogy a szonográfus mondja az asszisztensnek: agykamra-tágulat nem látható. Ekkor felnéztem: micsoda?! Biztosan? És megmutatta. Vesetágulat sem volt látható. A perc, amikor a remény sugara bearanyozott, a boldogság a szívemben, lelkemben leírhatatlan érzés volt, megfizethetetlen. Nem fogadtam el a magzatvíz-mintavételt.
Onnantól kezdve minden második héten magándoktorhoz jártam vizsgálatra, hogy nyugodt legyek, és mindig kértem, hogy mutassa meg. A kisfiam a 41. héten született. Természetes szülésnek indult, de lement a szívhangja, így sürgősségi császármetszéssel született meg. Boldog vagyok, nincs már semmi vágyam, semmi kérésem, isten meghallgatta a kérésemet…
Alexandra
Olvass még a témában!
Azt mondták, szinte 100 százalék, hogy beteg a babám, mégis egészséges lett
Az orvos azt mondta, biztos, hogy Down-szindrómás a babám
