Szeretném elmesélni az én történetemet. Előre leszögezem, hogy nem lesz túl vidám. Kétéves lett a gyerek, párommal elhatároztuk, hogy pont itt van már az ideje egy kistesónak. Neki is láttunk egyből, de én közben megfáztam, orrom folyt, torkom fájt, gyenge voltam. Az ember elszaladt a patikába, hozott vény nélküli orvosságot, hogy majd attól jobban leszek, plusz vett még mellé néhány tesztet is, hogy legyen. Nem mondtam még akkor neki, hogy pár napja émelygek és szédülök, mert úgy véltem, hogy ez lehet a náthától is. Gondoltam, mielőtt telitömöm magam gyógyszerrel, gyorsan megcsinálom az egyik tesztet, hátha...
Na, azonnal megjelent vastagon a két csík. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy baj van, beteg lesz. Elhessegettem a buta gondolatot, hisz mi baj lehetne? Már szültem egy gyönyörű, egészséges gyereket, miért ne sikerülne megint? Repestem a boldogságtól, már nem is éreztem magam betegnek, rohantam az emberhez mutatni neki, hogy megint apa lesz. Hitte is meg nem is. Persze örült, de „hogy lehet, hogy ilyen hamar?” A másik is fél év volt, mire sikerült.
Másnap reggel megcsináltam még egy tesztet, persze az is pozitív lett, szóval már ő is elhitte végre és velem együtt örült. Következő héten mentem a dokihoz, de gondoltam, hogy még biztos nem fog sokat látni, hiszen nagyon fiatal lehet még. Na, ott kiderült, hogy bizony elsőre sikerült „betalálni” és már több mint öthetes.
Sokáig nézegette. Akkor még nem is foglalkoztam ezzel, hadd nézegesse, én is boldogan csodáltam a képernyőn azt a parányi gyönyörű foltocskát. Majd jött egy nagy sóhaj... Baj van. A petezsák nagyon hullámos. Ez nem jó. Harminc százalék a vetélés esélye, de még ne aggódjak, lehet egészséges is. Menjek vissza tíz nap múlva.
Sírva mondtam a páromnak, hogy mi a helyzet, majd alig vártam, hogy elteljen az idő és mehessek vissza. Aztán egyik este hirtelen, mintha megéreztem volna, hogy dobog a szíve. Teljesen biztos voltam benne. Nincs semmi baj, a lányomnak (tudtam, hogy csak lány lehet) dobog a szíve! Ez kicsit megnyugtatott.
Letelt a tíz nap, boldogan rohantam az orvoshoz, aki megerősítette, hogy valóban dobog a szíve, de a petezsák neki még mindig nem tetszik. Sőt! Készüljek fel a legrosszabbra is. És menjek vissza két hét múlva. Azért én még bizakodtam, egészen a hetedik hét végéig. Akkor hirtelen úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. De úgy igazán egyedül. Ismeritek az érzést, amikor babát vártok és érzitek, hogy az a parányi élet ott van bennetek, együtt vagytok, boldogok vagytok, te meg ő egyek vagytok? Ez az érzés nálam hirtelen megszűnt. Egyedül lettem megint a testemben.
A következő ultrahangon a doki is szomorúan mondta, hogy már nem él, ennyi volt. Még azon a héten pénteken kiírt műtétre. Missed ab. Azt se tudtam, mi ez, gyorsan utánaolvastam. Hát nem kellett volna, mindenki olyanokat írt róla, hogy kegyetlenül fáj, főleg, amikor felhelyezték a tágító pálcikát, ordítottak kínjukban. Szóval rettegve mentem be csütörtök este a kórházba. Mivel előzőleg császárom volt, én is kaptam pálcikát.
Mindenki nagyon kedves és figyelmes volt velem. Az orvos is próbálta a lehető legfinomabban végezni a dolgát, és bár elég kellemetlen volt, de nem fájt. Szóval picit megnyugodtam. Másnap reggel meg altattak és 15 perc alatt vége is volt. Kivették belőlem a babámat.
Még csak két hete volt a műtét, de fizikailag már teljesen rendbejöttem. Lelkileg nehezebb ezzel megküzdeni. A párom a legnagyobb támaszom. Nagyon szerencsés vagyok vele. Fantasztikus férfi és apa! Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle. Mindenki azt mondja, hogy „sebaj, még fiatal vagy, majd lesz másik”! Jah, elszakadt a cipőd, majd veszel másikat, nem nagy ügy. De ez nem ilyen egyszerű. Ő egy gyerek volt. Mindegy, hogy mikor megy el, amikor még csak embrió vagy baba, egyformán szar. Ő a mi gyerekünk volt.
Lehetett volna egy csodálatos gyerekkora, férjhez mehetett volna egy totál unszimpatikus pasihoz, lehetett volna neki is gyereke. Egy egész élet állt volna előtte, de meghalt.
„Majd lesz másik!”
Ez a leghülyébb duma, amit ilyenkor mondani lehet. Mondjanak csak annyit, hogy „sajnálom”. Nem kell több. Nem kell vigasztalni, nem kell együtt érezni. Csak hagyjanak gyászolni.
K.
Kapcsolódó cikkeink:
Két hónap alatt kétszer vetéltem el
Öt babát veszítettem el kilenc év alatt
Vetélés: azt hiszed, veled nem történhet meg...
Négy hónapot adott a sors az első kisfiunkkal
