Kispanda terhességének harmadik, befejező része - már csak a szüléstörténet van hátra vasárnapra. Aki lemaradt az első két trimeszterről, itt és itt olvashatja őket.

III. trimeszter

A harmadik trimeszterre kiegyeltük a kórház-kérdést. Vonzó volt, hogy a Medicoverben szüljek, és amennyi rettenetes történetet hallottam, valamint amilyen szörnyű tapasztalataim vannak a közellátással, megnyugtató döntés is lett volna. És igazán nem a pénzen múlott, mert nem tudom mi ütött a szüleimbe, de a terhességem valamit elindított bennük, és Apu önként már tette is félre a borítékot a megfelelő összeggel, ha úgy döntenék. Végül nem döntöttem úgy.

Miközben egyre nehezebben cipeltem el magamat a munkába, meg ott fel a másodikra, ha véletlenül nyomtatni akartam, eljött a „bűvös” 30. hét, amikor is fogadtak a Margitban gondozásra. Az utolsó genetikait is ott csináltattam tb alapon, ha már úgyis ott járok… Elég vicces volt. Én szakorvossal nem találkoztam, csak a rezidensekkel. Mondjuk keresztül-kasul vizsgáltak az ultrahangon, de a gondozóban már csak egy gyors pillantás a papírjaimra, jó lesz az októberi vércukor lelet is (akkor tényleg minek járok 4 hetente ellenőriztetni, ha rám se bagóztok…), a magas kockázat miatt 38 helyett a 36. héten találkozunk ctg-n. Pff… hát jó.

Megnéztük szerelmünk gyümölcsét azon a héten babamozin is. Hiába forogtam, hiába rázogatta a hasam a szonográfus, még a takarót is magárahúzta volna Maszatka, ha lett volna neki. Bezzeg a kis fenekét azt telibe mutatta nekünk. Úgyhogy minden kétséget kizáróan megtudhattuk, hogy kislány. Még jó, mert akaratom ellenére, azért bőven lettek rózsaszín ruhácskáink. Meg persze… mindenből van nyuszis. Mondjuk… ha fiú lenne is, lenne mindenből nyuszisa. Mi egy ilyen család vagyunk.

Szóval 6 hét csend következett, csak laborba kellett járnom, de egész jól alakultak a leleteim, elvánszorogtam dietetikushoz is, hogy rendbe tegyük, ami kicsit elcsúszott. Aztán már egyébként teljesen mindegy volt nekem, hogy mi van, mert már csak túl akartam lenni az egészen.

Szülinapomra kaptam egy csodás várandós-fotózást. Majdnem olyan jó hangulatú volt, mint az esküvői fotózás. Csak itt nem volt ott Férj.

Anyu szervezett nekem babaváró bulit is. Hát nem vagyok egy túl szociális fajta. Persze mindenkinek az volt  az első, hogy megtaperoljon. Hideg kiráz ettől! Legalább vicces volt, hogy mindenki megtippelte melyik nap születik majd meg Maszatka.

Szakmailag, mint a mérgezett egér. Próbáltam megváltani a világot a cégnél, közben megírtam egy újabb publikációmat, és témát változtattam PhD-n. Ezt a publikációmat be is adtam egy cseh konferenciára, mert gondoltam okos ötlet lesz a 36. héten kivonatozni egy napra Brno-ba. Persze pár nappal előtte kiestem a válogatáson, nem valid indokokkal elutasították a publikációm. Egye-fene… biztos a prezentáció közepén folyt volna el a vizem.

Továbbra is egyre gyakoribb volt a kérdés, hogy meddig bírom, ahelyett, hogy mikor tervezek visszajönni. Végül kompromisszumot kötöttünk, és 2 helyett 4 héttel hamarabb mentem el szülési szabadságra. De az utolsó hetemen kaptam egy dicséretes sajtpapírt még. Főfőninek pedig a fogát húzták, mikor át kellett adnia és mondott hozzá valami kínos szöveget, hogy mekkora már, hogy a harmadik trimeszterben is tolom a szekeret. Mintha lenne választásom…

És megérkeztem az első ctg-mre. Valaki szólhatott volna, hogy vigyek csokit meg egy könyvet! Utána bekerültem a következő számú rezidenshez, aki mindent rendben talált, majd megvizsgált (és ezeket ki tanítja arra, hogy úgy kell vizsgálni, hogy nem nézel oda???). Egy ujjnyira nyitva – mondta. Szuper. Akkor most mi van? Semmi. Jövő héten jöjjek ismét ctg-re.

Hmmm… mentem. Megcsináltattam az utolsó laboromat is. Aztán amúgy kiderült, hogy nem jó ám bármilyen vércsoport-meghatározás (ekkor már kétféle volt nekem), egy olyan kell, amit a kórház vesz le, és elküld a Vöröskeresztnek! Nem baj, nem érzem magam elég tűpárnának még…

Hármas számú rezidenshez kerültem aznap. Én hülye, mert megtehetem, és szeretek mindenre felkészülni, megcsináltattam a TORCH-ot is. Ezzel annyi volt a baj, hogy valamiért aktív herpes fertőzést mutatott ki a labor. Szóval a srác fél órát telefonálgatott nála képzettebb orvosokkal, hogy ugyan nincs tünetem, de ilyen a laborom, akkor most mi a helyzet. Semmi. Minden mehet tovább. Azért írnak egy bogyót, amiből szedjek be naponta 5 darabot. Amennyi mindent szednem kell, igazából elfér…

Az utolsó heteimet az is megszínezte, hogy a kedves védőnő a frászt hozta rám. Kicsit emelkedett volt a vérnyomásom, és már kezdtem vizesedni is, az utolsó laboromat pedig elnézte, szerinte fehérje volt a vizeletemben. Nem kellett több, egész hétvégén mértem a vérnyomásomat.

Ti tudtátok, hogy a mandzsettás mérők sz@rt sem érnek? 5 percen belül volt 220 és 120 is a vérnyomásom. Annyira a frász kerülgetett, hogy toxémiás vagyok, hogy elsétáltam a következő hétfőn a háziorvosomhoz, aki megnézte a leletet, mért egy vérnyomást, és megnyugtatott: a védőnő elcsúszott egy sorral. A vérnyomásom pedig így a végén teljesen normális.

Azért, hogy ne legyen unalmas a megkezdett szülési szabadságom, Férj elment egy utolsó fiús hétvégére Bécsbe. Előtte napokig beszélt a dudornak, hogy nehogy akkor induljon meg, amikor nincs ott. Én pedig még elmentem egy utolsó körre az IKEA-ba. Muhaha… nyugi, nem ott folyt el a vizem!

Kispanda