II. trimeszter
Szóval a második trimeszter is eljött. A magánorvosom csak a 14. hétig kíséri a várandósságot, így ideje volt elkezdeni agyalni, hogy hol szüljek. Választási lehetőség pedig volt bőven… mivel a kis zöld emberkéknél dolgozom, így a Honvéd kézenfekvőnek tűnt, de elmondások szerint a gondozás hol a Róberkárolyon, hol a Dózsán van – nekem meg ez, akkor már Szentendréről ingázva, nem igazán volt kényelmes megoldás. Az albérlet, ahova nem voltam bejelentve, viszont a Jánoshoz tartozik, az állandó lakcímem pedig a Margithoz. Vagy folytatom magánban -és napokon keresztül tartó összehasonlítgatások után arra jutottam, hogy Medicover.
Közben azért teltek a napok, és én hozzászoktam, hogy 2 hetente látni akar az orvos, hisz a kiskönyvben is ott van: magas kockázat. Tehát amíg döntésre jutok, addigis kértem egy időpontot a Margit rendelőintézetébe, mivel a 25. hétig a rendelőben zajlik a gondozás. Jó nagy hülye voltam…
De végre elmúlt a hányinger és újra képes voltam meginni a kávém. Maszatka is megmozdult lassan, és igen hamar hatalmas hullámzásokba kezdett, amitől párom először rendesen megrémült.
16. héten elmentem a rendelőbe a gondozásra, ahol semmi több nem történt, mint amit a védőnő is csinál: pisi teszt (és kicsit megalázó, hogy ember tömeg előtt kell sétálgatnod a vizeletes poharaddal, mert a szinten csak egy mosdó van- amit mindenki más használ), vérnyomás és súlymérés, valamint egy gyors magzati szívhang hallgatás. Nincs turkálás, nincs kukucska. Van viszont kötekedés. „Mégis mire fel magas kockázatú a terhessége?” kérdezte pökhendien a doktornő. Valószínűleg alapos okkal írta egy olyan orvos, akinek sokkal magasabb végzettségei vannak, ennél fogva az ember kifizet neki súlyos tízezreket önként és dalolva a magánpraxisában.
Egyébként nagyon vicces, mert a rendelőintézetes dokik nem szülesztenek a kórházban, akik igen, azok nem rendelnek a rendelőintézetben – talán kettő a békásiban néha, mert még rezidensek és nekik muszáj.
Hát ezek után felháborodva hívtam fel anyámat, hogy ez így mi, erre vonják le a szemtelenül nagy összegeket társadalombiztosítás néven? (Igen, havonta annyit vonnak le tőlem, amiből futná magánellátásra is, de így kétszer fizetem ki az összeget…)
Hogy kifújjam magam a 18. heti genetikait ismét magánban intéztem, ezúttal az istenhegyin, valamint a 20. héten egy szív ultrahangot is nézettünk náluk – minden alaposabb ok nélkül, szimplán mert megtehettük, és tudni akartam, hogy minden rendben. Szóval a 18. héten megtudtuk, hogy kislány. Erre a vizsgálatra sajnos a párom nem tudott elkísérni, úgyhogy volt időm elugrani megvenni az első kisruhácskáját Maszatkának, akit ekkorra átkereszteltem Magzatra.
A 21. hétre kaptam végül ismét időpontot a rendelőbe, a másik szakorvoshoz, mondván a doktornőnél nincs időpont FEBRUÁRIG. Szép, mi? A másik szakorvos miatt döntöttem anno 18 évesen úgy, hogy soha többé nem teszem be ide a lábam, és inkább kispórolom az évi egy kötelező vizsgálatra a pénzt magánba (akkor ugye még nem kerestem ilyen „jól”). Futva ránézett a papírjaimra, neki is elmesélhettem, hogy ugyan miért a magas kockázat… majd még engem cseszett le, hogy miért nem a doktornőhöz kértem időpontot, ha ez így van, hát mi ez, hogy magas kockázattal mindig másik orvos vizsgál… mintha lett volna beleszólásom, mikor kértem az időpontot…
Na de mivel minden rendben (szerintük is) ezért majd a 25. hét után jelentkezzek a kórházban, mert ott folytatják tovább a gondozást innentől. Ez mind szép és jó, fel is hívtam őket, hogy legyen időpontom: majd a 30. héten jöjjek a genetikai vizsgálat után. Akkor most nem látom a babámat 8 héten keresztül???
Közben a meló pörgött, egyre nehezebben viseltem az ingázást a HÉV-en, hisz Maszatka a hólyagomon ült. Egyébként mikor lettek az emberek ekkora parasztok? Már kezdett kabátban is látszani, hogy kerekedek, és a táskámat nem hóbortból teszem magam mellé, hanem mert a 4 kilós laptop nem kényelmes a hasamon zötykölődve 40 percen keresztül és nem azért ülök úgy, ahogy, hogy véletlenül se lehessen velem szembe ülni, hanem mert szűkre szabták a hévet, én meg, ha másként ülnék biztos, hogy görcsöt kapok… de ez az embereket cseppet sem érdekli, a vén ****-k pedig még szeretnek fennhangon magyarázni is. Egyszer nem volt jó hangulatom és visszakérdeztem, hogy tényleg egy várandós kismamába kell belekötnie? Érdekes módon, mikor leszállt, úgy szaladt, ahogy én fénykoromban sem.
Rendkívül örültem, hogy decemberben megkezdhettem egy hihetetlen hosszú majdnem 6 teljes hetes szabadságot. Főleg, hogy amikor először elkezdett fagyni, életveszélyes volt a hév megállónál egy szakasz, ahol nem sózták fel soha. Azon a reggelen konkrétan zokogva értem be, mert azon a 100 méteren vagy 10x taknyoltam el majdnem.
Így, hogy elmehettem szabira karácsony előtt kicsivel, sikerült nyugodtan megszervezni a maradékot az esküvőnkből az utolsó pár napban. Csodás nap volt. Végül egyáltalán nem bántam, hogy kicsi, egyszerű esküvőnk lett.
Reggel elrohantam szépülni, ott felvettem a kis ruhácskámat és elrobogtam a Várba, ahol megvártam a gyönyörű díszbe öltözött Uramat, majd nagyon egy nagyon vicces hangulatú fotózás következett. Természetesen minden tele volt turistákkal, nem egyszer kellett teljes turistacsoport levonulását megvárnunk. Én térdig érő csipke ruhában és egy édes kis bunda kabátban, magassarkúban. Sétál, vár, és vár és pózol, pózol, pózol… és sétál tovább. Majdnem megfagytam, de megérte! A turisták közül volt néhány jó fej és sűrű bocsánatok között sok boldogságot kívántak, illetve jól megbámulták a dísz egyenruhás leendő férjemet is.
A szertartás után első dolgom volt átbújni az edzőcipőmbe, és úgy mentünk az étterembe. Gondolom ezt mindenki megérti. Ez volt az utolsó nap, hogy magassarkú volt rajtam.
Délután 4-re hazaértünk és megegyeztünk benne, hogy ez egy kiváló terv volt, hogy ilyen egyszerűen zavarjuk le. Nem tudjuk elképzelni, hogy még hajnalig kellett volna táncolnunk és innunk (na ezt mondjuk Férj el tudta képzelni…).
Végül a 26. héten is sikerült látni a bébit, ugyanis a dokim elfelejtette beírni a kiskönyvbe, hogy mikorra várható, plusz lepecsételni, így a bank nem fogadta el a papírmunkát. Ha pedig már ott voltunk, megnézhettük, hogy minden rendben, minden megfelelően zárva. Nem maradt más, mint a fészekrakás a szabadságom alatt.
Aztán nehezen, de visszatértem dolgozni. Hetente meg lett kérdezve, hogy meddig szeretnék még maradni. Már gyanús volt, hogy szabadulnának tőlem… aztán ugye jöttek a nagy változtatások.
Szakmailag kezdtem végre ismét jól érezni magam. Az új főnökeim, azt az egyet leszámítva, akivel szerencsére nem volt közvetlen kapcsolatom, hacsak nem bolyongtam azon a szinten és látott meg, egész megkedveltek. Viszont nagy lehetőségeket nem kaptam konferenciára utazni, vagy vidéki képzésre menni. A kifogás mindig az állapotom volt. Említettem már egy kommentben, hogy a kis zöld emberek két dologtól rettegnek: a terhes nőktől és a kisbabáktól.
Kispanda
