A második részt itt olvashatjátok abból a terhesség-történetből, amelynek itt befejező részét közöljük.
Fejlődünk
Így jött el a 12. heti ultrahang ideje. Nekem az orvosom (random SZTK-s férfi, korábban nem ismertem, kicsit mogorva, kicsit szófukar, de amúgy nincs vele bajom) egy kanyi szót nem mondott a fizetős opciókról, csak adott egy beutalót a kötelező UH-ra. Nem voltam otthon a témában, de azt tudtam, hogy ennél azért több lehetőség van, úgyhogy rákérdeztem a védőnőnél. Ő csak értetlenül pislogott, hogy minek akarok én bármi pluszt, végül annyit mondott, csináltassak egy kombinált tesztet ha akarok. Hát oké, elkezdtem ilyen lehetőségeket nézni a neten.
Így aztán szembejött az összes 12. heti vizsgálat, repkedtek az ismeretlen szavak és fogalmak, invazív, nem invazív, kominált, Nifty, Prena, valószínűségszámítás, magzati DNS vizsgálat, tízezer, százezer. Te jó ég. Nagy nehezen eligazodtam, hogy nagyjából mi mit jelent. Kérdeztem a férjemet, hogy mi legyen szerinte (neki amúgy több jelentősen kisebb testvére van, szóval én egykeként úgy tekintek rá gyerek-témában, mint szakértőre). Ő nem volt nagy segítség, azt mondta fogalma sincs, ha a drága teszteket akarok legyen az, ha nem, akkor meg reménykedjünk a legjobbakban, végül is fiatalok vagyunk mindketten. Úgyhogy sodródva az árral befizettem egy kombinált tesztre.
Izgatottan vártam az ultrahangot, remélve, hogy már a neme is kiderülhet akár. Bár épp elég gender előadást hallgattam végig ahhoz, hogy azt állítsam, nekem mindegy a neme, a lelkem mélyén azért kislányt akartam. Nem tudom miért, valahogy a kislányok nekem mindig békésebbnek, könnyebben kezelhetőnek tűntek. Persze tudom, hogy ez nem feltétlen igaz, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni.
A férjem inkább fiúra vágyott, hasonlóan jelentéktelen és sztereotipikus okokból (a fiút majd biztos jobban érdeklik a sportok meg a számítógépes játékok), úgyhogy izgatottan érkeztünk az ultrahangra. Az valami hihetetlen élmény volt nekem. Nem számítottam rá, hogy a kicsi már ilyen baba-szerű lesz.
A Jóbarátokból az a jelenet volt előttem, mikor a terhes Rachel sír, mert semmit nem lát az ultrahangon, és Ross próbálja neki mutogatni, hogy mit is kell nézni tulajdonképpen. Azt hittem én leszek Rachel, de nem. A baba teljesen kivehető volt, feje-teste-lábak. Mikor a szonográfus kicsit megböködte a hasamat, hogy jobban feküdjön, akkor látni lehetett, hogy vissza is rúgott neki. Teljesen oda voltam, hogy már ilyen ügyes, hogy így kiáll az érdekeiért, és rúg, ha piszkálják. Úgy tűnt, minden rendben vele. Aztán jött a kérdés, amire vártam, hogy szeretnénk-e tudni a nemét. Mondtuk, hogy persze. És akkor kiderült, hogy kislány. Én hihetetlenül boldog lettem. Persze ha kisfiú, akkor is biztos az lettem volna. A férjem sem bánkódott, azt mondta, hogy legalább így nevünk van, azt ugyanis lánynál már valahogy akkor eldöntöttük, mikor a terhesség még csak egy távoli, esetleges jövőnek tűnt. Aztán megérkezett a vérvétel eredménye is, nagyon jó arányok jöttek ki szerencsére mindegyik vizsgált betegségre. Így, hogy elhagytuk a 12. hetet, én is egyre inkább megnyugodtam.
Jelen
Most vagyok 19 hetes. Holnap már a második genetikai ultrahangra megyünk, nagyon várom. Hihetetlen, hogy repül az idő. Egyrészt örülök ennek, mert így egyre közelebb a nagy találkozás. Másrészt egyre közelebb van az újabb szakdolgozat leadási határidő. Uff. A baba is januárra van kiírva, meg az államvizsga is, úgyhogy ha el is készül a szakdolgozat, meglátjuk mi sül ki ebből a félévből.
Most a másik nagy bajom a babakelengye. Sem a családtól, sem a barátoktól nem nagyon számíthatunk levetett cuccokra. Anyukám már büszkén vásárol ruhákat az unokájának, de azon a pár darabon kívül nincs még semmije. Ennek egyrészt a spórolós felem nem örül, rengeteg pénz lesz ez az egész. A fészekrakó énem viszont nagyon. Így mindent én választhatok ki, olyan lesz a szoba is, amilyennek elképzelem (gondoltam én naivan). Rólam tudni kell, hogy a rózsaszín a kedvenc színem, és imádom a csillogó dolgokat. Viszont tudatosan elhatároztam, hogy a babából nem nevelek unikornis-királylányt. Egyetemen kötelezően megnézendő volt a No more boys and girls című dokumentumfilm, ami azt mutatja be, hogy hathatnak a társadalomban élő nemi sztereotípiák a gyerekek képességire, nekem elég tanulságos élmény volt. Úgyhogy ha majd magától szeretne igazi rózsaszín csajszi lenni, akkor természetesen nem ellenzem, de én megpróbálom visszafogni magam, és nem csillámos pink felhőben nevelni. Ennek fényében halványsárga vagy halványzöld színű falakban gondolkoztam. Én.
Aztán jött a férjem, hogy már szólt egy régi művész haverjának, hogy fessék már ki szép mintásra a babszobát. Dzsungel mintát képzelt el, buja zöld növényekkel, kismajmokkal, trópusi madarakkal. Nagyon tetszett nekem is az ötlet. Aztán még mintegy mellékesen megjegyezte, hogy pár Star Wars rohamosztagos is meg tud majd bújni a dzsungel sűrűjében. Aha, hát persze. Mondtam, hogy felejtse el, ez hülyeség, egy baba nem is tudja, mi az a Star Wars. Erre azzal vágott vissza, hogy azt sem, mi az a kismajom. Hát szerintem a legtöbb baba előbb ismeri a majom szót, mint a rohamosztagost, de mindegy. Mondta, hogy neki tetszik a rohamosztagos ötlet, vagy a mi szobánkban lesz ilyen minta, vagy a gyerekében.
Oké, végül is miért ne mehetnének a rohamosztagosok dzsungeltúrára?
Ami a nagyobb baj ezzel az elképzeléssel, hogy ismerem a férjem munkatempóját ilyen lakásfelújítós témában, és az nem gyors. Márpedig amíg nincs kifestve a szoba, addig feleslegesnek érzem bútorokat nézegetni. Így maradtak az egyéb dolgok. De abba a problémába futottam bele, hogy kb a listák minden pontjánál kételyeim vannak, hogy kell-e majd nekem. Mellszívó, mellbimbóvédő, cumisüveg sterilizáló, babakifogó valami, stb. Próbálok több listát nézni, meg tapasztalatokat olvasni, de azt hiszem manapság lehet jobban járok, ha csak akkor szalasztom a férjem az ilyen kétes elemekért, ha már bebizonyosodik, hogy valóban szükségem van rájuk. Az egyértelműen kötelező cuccok listája meg rövid és kevéssé izgalmas.
Így eddig még csak pár babaruhát rendeltem, alig várom, hogy megérkezzenek. Itt is bizonytalan voltam a méretekkel meg a típusokkal (kell téli babának rövidujjú body?), de végül pár cukinak és kényelmesnek tűnő darabot beraktam, 56-os és 62-es méretekben vegyesen. A fiú és a lány szekciót is végig böngésztem több weboldalon, és nem tudtam ellenállni pár rózsaszín, visszafogottan unikornisos meg Hello Kitty-s ruhának. Kitty gyerekkori nagy kedvencem, de mostanában eléggé kiment a divatból, úgyhogy ebből a pulcsiból mindjárt két méretet is rendeltem. De lett kék, zöld, sárga, szürke, aranyos állatkás rucija is, úgyhogy nem lesz rózsaszín dömping.
A terveim között szerepel még, hogy elmegyek egy bababoltba, tanulmányozni a babakocsikat. Teljesen elvesztem ebben a világban, kombinált, 3in1, 2in1, bolygó kerék, gumikerék, ajjaj, van húszezerért is meg kétszázezerért is, meg használtan is, amin erősen gondolkozom az árakat látva. Én valami kicsi könnyű kocsit szeretnék, amit fel tudok emelni a villamosra, és befér kicsi autóba is. De persze azért a baba is férjen bele rendesen, meg ne legyen szenvedés tolni, és ne lyukadjon ki a kereke.
Eddig nem éreztem mozogni a kicsit. Aztán pont tegnap este, miután megrendeltem neki az első kisruháit, ahogy a hasamon pihentettem a kezem, éreztem egy kis bökést. A férjem már régóta állítja, hogy ő érzi mikor oda rakja a kezét. Nem akartam soha kiábrándítani, hogy szerintem max a gyomorműködésemet érzi, de most ez tényleg nem olyan volt. Aztán még pár órán belül kétszer-háromszor éreztem hasonlót. Úgyhogy mondtam is viccesen, hogy gender semlegesség ide vagy oda, ez a kislány bizony a ruha shoppingolásra aktivizálta magát igazán. Nagyon jó volt végre érezni őt. Most pedig tűkön ülve várom a holnapi vizsgálatot. Aggódás már nincs bennem, így a sokadik Uh után már bízom benne, hogy nem lesz baj. Csak izgatottan várom, hogy végre megint lássam az én kisbabámat.
egy kismama
