Pötyinapló #4
Nem hiszem, hogy találhattam volna ennél szánalmasabb címet. Pedig ez nem afféle romjaim fölött könnyeket hullató poszt akar lenni. Arról van szó, hogy félidőnél járunk. És ha a dolgok így haladnak – vagyis kellő mértékben leköti a figyelmem az öt gyerek, a munka és a ház szépítgetése (szinte hallom Férj hörgését, mert a házat valójában ő szépíti, én a haszonélvező vagyok) -, akkor a második félidő gyakorlatilag elrepül. Kettőt pislogok, és már a műtőben fekszem. Addig még el kéne menni hetesben nyaralni. Fel kéne készíteni Pocok 2-t a sulikezdésre. Nagyot kéne villantani a Cégnél, hogy úgy emlékezzenek rám, mint A Hónap Mindenkori Dolgozójára (na, ehhez egyébként rohadtul fáradtnak érzem magam, de rajta vagyok).
Nekem pedig totál őszintén SEMMIHEZ NINCS KEDVEM. A pockok születése után ledobtam cirka harmincöt kilót, aminek a fele megint itt lóg rajtam. A szép, légiesen nőies járásom helyét immár átvette a pingvinként billegés egyik lábamról a másikra. Az óriáscickók varázsa elmúlt, mert az összkép fölötti uralmat átvette az óriáshas. (És az óriássegg.) Utálok cipőt kötni, nincs kedvem a gyerekekkel szaladgálni – ezért a legtöbbször elfoglalom a fészekhintájukat, és csak lengek a szélben (na nem úgy, mint egy nádszál, inkább egy hintázó lamantint tessék elképzelni). Szóval most egy időre tényleg búcsút kell vennem a pörgős, csinos, összeszedett önmagamtól, mert itt van helyette ez az izé. Ez a méretes nősténylajhár. Akit mégsem tudok szívből utálni, mert voltam már ő. Aztán megszülettek a pockok, megvolt az egymásra hangolódás, a kezdeti ősanyaság megélése, és amikor elérkezett az ideje, visszatértem önmagamhoz. Most türelmet kell tanulnom – leginkább önmagammal szemben.
Pötyi tegnapelőtt belerúgott a tenyerembe. Kétszer. Azt hiszem, most vált igazán valóságossá az egész. Férj utána fél órán át tapasztotta a kezét a hasamra, de a makrancos hölgy természetesen meg sem moccant. Ezért az elmúlt két napban új trükköt kezdtem kifejleszteni: megkérem, hogy mocorogjon, ő pedig megteszi. (Most jöhet a virtuális fejbeverés a materialistáktól, amiért ilyen hülyeségekben hiszek, de tényleg működik.) Egy példa: ma reggel szorosan odabújtam a hortyogó életemértelméhez, és megpróbáltam seggbe rúgatni Pötyivel, de nem rúgott elég nagyot. Viszont hallgatott rám, ami félsiker.
Tudom már, mitől akartam még búcsúzni! A briliáns(nak gondolt) eszemtől. Attól az önmagamtól, aki mindig igyekszik választékosan fogalmazni; egész fura tudásmorzsák ragadtak meg benne a világról, amivel előszeretettel lep meg másokat; általában minden rohadt gyorsan eszébe jut. Na, ez a nő is lelécelt. Maradt helyette a hülye csaj, aki kicsit sem odaillő dolgokon kezd el magában röhögni, elérzékenyül egy félperces YouTube-reklámon, és alapvető szavak is nehezen jutnak az eszébe. Kész katasztrófa, de legalább még tudok rajta nevetni. Na, nem mindig. Amikor például Férj próbál viccet csinálni abból, amin öt perccel korábban még én is röhögtem (vagyis belőlem), a legtöbbször vagy dühös leszek, vagy elsírom magam. Ami egyrészt jogos (ő legalább ötven százalékban felelős a helyzetemért; együtt híztunk, pedig neki nincs is semmi a hasában; imádnia kéne ezt az willendorfi vénuszt; blabla), másrészt épp ez az egyik oka annak, hogy beleszerettem: hasonló a humorunk. Azt hiszem, ebben Cyrano-nak van igaza…
„Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”
Egy szó, mint száz: a fent leírtaktól egy időre elbúcsúzom. Átengedem magam újra ennek a mindent elsöprő, fantasztikus-ijesztő-mámoros önelvesztésnek, amit úgy hívnak: anyaság.
Kampilla
A terhesnapló előző részét itt olvashatod:
Van öt gyereketek, mégis csináltatok egy hatodikat? Hülyék vagytok?
A nap, amikor megváltozik az életünk
Anyák viadala, avagy valójában egy csapat vagyunk
