Ez a rész eredetileg egészen másról szólt volna. De nem fogok – nem is tudok – úgy tenni, mintha az előző bejegyzés alatt kialakult diskurzus nem befolyásolná a tartalmat. Talán nem is baj. Nyilván napok óta ezen agyalok. Nyilván éjszaka alig aludtam, mert a bejegyzést fogalmazgattam, és zseniális volt. Most NYILVÁN nem emlékszem semmire abból a sok gondolatból, amit éjszaka megfogalmaztam.

Túl nagy a csend. Visszatértünk a rendes kerékvágásba, már mindenki oviban-suliban, pedig egészen megszoktam az alapzajt. Hiszen az elmúlt egy hónapunk a következőképpen nézett ki: heti legalább három napot töltött nálunk mind az öt gyerek, vagyis az én két pockom és Férj három muskétása. Valamint továbbra is minden második hétvégét, így sokszor egyben öt napot. És nem fogom szépíteni: rohadtul nem volt egyszerű. Két elsős és egy harmadikos gyerek digitális oktatása már önmagában is komoly infrastruktúrát követel, nálunk annyiban volt nehezített a pálya, hogy e hónapban én is home office-ban dolgoztam.

Őszintén szólva – bocs a Világ Legjobb Főnökétől – a délelőttjeim ilyenkor jórészt azzal teltek, hogy a három iskolás között szaladgáltam, hogy lássam: minden rendben, senki nem turkál az orrában ahelyett, hogy az órára figyelne (főleg, mert akkor szégyenszemre háromszor harminc gyerek és szülő nézte volna végig a produkciót). Mindeközben valahogy a két kicsi zajszintjét is szabályoznom kellett, bár ebben szerencsére partnerek voltak és általában vagy csendben játszottak, vagy kimentek a kertbe.

Ebéd után pedig jött az én-időm: belevetettem magam a munkába és könyörögtem nekik, hogy maradjanak csendben, menjenek ki egy kicsit, vagy menjenek el árufeltöltőnek részmunkaidőben, úgy a családi kassza is vígan állna. Ha Férj nem dolgozna ilyen emberbarát időbeosztásban, és nem maradt volna néha itthon, valószínűleg bekattantam volna. Pedig a gyerekeink – általában – tényleg elképesztően normálisak. Ezért arra gondoltam, bemutatom őket egyenként. Isten hozott benneteket Felelőtlenéknél, akik valószínűleg segélyért szülnek; sehova nem viszik szerencsétlen gyerekeiket; kisebb testvérek melletti rabszolgamunkára kárhoztatták őket; magától értetődik, hogy soha, egyikükkel sem foglalkoznak külön; nyilván boldogtalan (ennélfogva haszontalan) felnőttek lesznek majd – hogy csak néhány gondolatot említsek a neten született népköltészeti remekművekből.

Kezdjük a nappaliban – itt tartózkodik ugyanis legtöbbször Pocok 2 (6 éves). Könyvet olvas. Megkérdezi, hogy ma is vannak-e bírók, és tudom-e a nevüket. Basszus, megint vizsgáztat a kölyök… Izzad a tenyerem, és nagy nehezen kinyögöm két bíró nevét, akikről biztosan tudom, hogy azok. Azt hiszem, négyest kaptam. Pocok 2 a furcsa, szuper, furcsán szuper és szuperizzasztó kérdések specialistája. Háromévesen megkérdezte, hogyan kell bankszámlát nyitni (mondjuk lehet, hogy titokban már írt egy könyvet, és a jogdíjak miatt érdeklődött). Rögtön ezután pedig azt kérdezte, hogy az internet a valóságban van-e. Tényleg: ott van?

Beszélgetek vele egy kicsit a bírók által végzett munkáról, annak nehézségeiről, majd amikor újra belemerül az olvasásba, benyitok a lányokhoz. Muskétás 1 és Pocok 1 legózik. Mostanában folyton. Valószínűleg a kis korkülönbség miatt (9 és 8 évesek) mindig egyszerre kattannak rá dolgokra. Nemrég volt a művész-korszak, amikor folyamatosan alkottak valamit, én meg már nem győztem hova tenni az elkészült műveiket. És most vallomást teszek: ennyi gyerek mellett KIZÁRT, hogy mindent elrakj. Nem lehet. Így önjelölt műkritikusként kénytelen vagyok szelektálni. Ők pedig a legkifinomultabb érzékkel kérdeznek rá pont arra az egy-két rajzra, gyurmabigyóra, gyöngyizére vagy kavicsképre, amit én elsüllyesztek. Szóval most legó-korszak van, és ők lelkesen mutogatják, mennyi mindent építettek és épp mit játszanak velük. Olyan kreativitással lehelnek életet a műanyagkockákba, ami teljesen elvarázsol. Csendben kilógok a szobából, és benyitok a fiúkhoz.

Muskétás 2 és 3 (lassan 6 és 7 évesek) a fiús fiúk a családban. Épp várost építenek, autóznak vagy kártyáznak – vagy mindezt egyszerre, és rám vigyorognak, ahogy belépek. A Kicsi mond valami zavarbaejtően frappáns és vicces dolgot, mostanság ért be a gyerekszáj-korszakba. A Nagyobb sem akar észrevétlen maradni (attól tartok, neki ez a legnagyobb félelme, ezért igyekszünk olyasmikért is dicsérni, ami a többieknél evidens), licitál egy újabb viccel. Megkérdezem, összeülünk-e társasozni. Mert mi ilyen társasozós család vagyunk. Tudom, hogy uncsi, meg ciki, meg tiszta kilencvenes évek, de szerintem sokan el sem tudják képzelni, hogy közben mennyi mindenről lehet velük beszélgetni.

Btw, beszélgetés… Van egy jóóó nagy étkezőasztalunk, és én – talán kissé vaskalapos módon – ragaszkodom ahhoz, hogy együtt üljünk le étkezésekkor. Nincs tévé, de síri csönd sincs. Hülyéskedés, játék nincs, de bármiről beszélgethetünk, amiről szeretnének. És basszus, működik. Még a legkisebb is mesél magáról, pedig (sajnos) nem ezt szokta meg. Szóval bármilyen nehéz tud lenni, néha bármennyire is hangosak ők (vagy éppen mi), igenis rohadt jól működik a családunk. Rajongok értük, EZÉRT érkezik Pötyi. Nem segélyért, nem csokért (nem is lennénk rá jogosultak), nem a mamának, nem a szomszédnak vagy a kutyának. Nekünk. A szüleinek, akiknek valószínűleg az a sorsuk, hogy ilyen elképzelhetetlenül sok gyereket neveljenek fel. És a testvéreinek, akik minden reggel csillogó szemmel nézik az egyre gömbölyödő pocakot, kérdezgetik, hogy mekkora most Pötyi, miket tud, én hogy érzem magam, fájni fog-e, amikor a doktor bácsi újra felvágja a hasam…

És most a nagy bejelentés: Doki randevúra hívott szeptember 16-ra. Akkor ér ugyanis rá. És mivel harmadjára – bármennyire is szerettem volna – már arra kért, hogy ne fussunk neki természetesen, rábólintottam, hogy akkor szülünk. Tudom-tudom: én szülök, én mégis koprodukciónak érzem és végtelenül hálás vagyok. Mert másodjára még partner volt abban, hogy próbáljuk meg annak rendje és módja szerint világra hozni Pocok 2-t, most inkább biztonsági játékos. És ha mélyen magamba nézek, most én is az vagyok. Nem tehetem meg, hogy kiessek ebből a nem megszokott, de legalább cseppet sem diszfunkcionális családból. Szeptember 16. A nap, amikor megváltozik az életünk.

A terhesnapló előző részét itt olvashatod:

Van öt gyereketek, mégis csináltatok egy hatodikat? Hülyék vagytok?