Igen, van öt gyerekünk. A születésük története röviden: 2013-ban sürgősségi császárral berobbant az életembe Pocok 1. a maga kíváncsi, kedves, határozott és érzékeny természetével. 2015-ben érkezett – szintén császárral, bár nem annak indult – Pocok 2. Csendes merengő, kimagaslóan értelmes, értelmi képességeinek lassacskán tudatos használójaként egyre nagyobb betyár. 2019-ben megismerkedtem Férjjel, így született három újabb Pocok – akkoriban 4, 5 és 7 évesek. A számozást itt elengedtem. Azóta pedig – legalábbis a mindennapok cirka felében, néha kevesebben – ilyen hangos, furán kedves mozaikcsalád lettünk.

És nem fogok hazudni, nyilván baromi nehéz. Nem a gyerekek miatt, ők imádják egymást. Ha a három muskétás nincs nálunk, a két állandó lakótársunk nem tud magával mit kezdeni, hiányzik nekik a mozaik többi darabja. Szülőként nehéz. Mindig igazságosságra törekedni, egyszerre lenni nevelőnek, pszichológusnak, anyának az anya, apának az apa helyett. Főzni ennyi emberre! Ha Férj nem lenne lelkes hobbiszakács, akinek a bográcsozás a gyengéje, nem tudom, mihez kezdenék.

Mindemellett van nemrég vásárolt ház, amit – már benne élve – apránként szépítünk és újítunk, van cuki labrador, emeletes ágyak (ennyi gyereknél csak abban érdemes gondolkodni), családi kirándulások jellemzően kölcsönautóval, mert egybe nem férünk be ennyien. De hamarosan autó is lesz, és akkor mobilis lesz a kis (haha) családunk. És ide érkezik Pötyi. Azazhogy jelen állás szerint Lencsi, de Doki még nem volt teljesen biztos benne.

Pötyit terveztük. Mi több, egy évig vártunk rá. Szóval én elhiszem Dokinak, hogy lány – férfiak nem készülődnek ilyen sokáig. Persze kezdetben teljes volt közöttünk a konszenzus azt illetően, hogy épp eleget tettünk a társadalom elöregedésének kiküszöbölése érdekében. Dehogy akarunk több gyereket! Hova tennénk? Miből nevelnénk fel? Ésatöbbi, ésatöbbi. Aztán jött a „milyen lenne, ha nem lenne közös gyerekünk?” És megegyeztünk abban, hogy az bizony elképzelhetetlen. Így mégis felkészültünk Pötyi érkezésére. Beszélgettünk a gyerekekkel, vettünk házat, munkahelyet váltottam.

Ő pedig nem kapkodta el, de végre itt van. Nagyjából 15 hetes. Néha már érzem, ahogy mocorog – azt mondja a Nagy Könyv, hogy ez többedik gyereknél már elképzelhető. A hányinger lényegében megkínzott, majd – látva, hogy állom a sarat – békésen továbbállt. Férj legnagyobb örömére az óriáscickók viszont maradtak. Szerintem soha életemben nem voltak még ekkorák. Mint egy pornókirálynőnek – legalábbis a korábbi, erősen cicideficites önmagamhoz képest. Állandóan csípőset zabálnék. És gyümölcsöt. Vagyis csípős almát két pofára.

Még egy sztori a kezdetekről… Amikor megtudtam, hogy Pötyi végre-valahára úton van, fél lábbal az új munkahelyemen voltam. Ergo az első heteim annak mérlegelésével teltek, hogy legyek-e hű önmagamhoz, és valljak színt mihamarabb, vagy húzzam az időt. Igyekeztem minél kevésbé beleélni magam, hogy a világ legjobb munkahelyén dolgozom, és minél inkább felkészülni arra, hogy hamarosan állástalan kismama leszek, aki gigapocakkal (amire hajlamos vagyok), az esélytelenek nyugalmával küldözgeti majd az önéletrajzát újra. De egyrészt hű voltam önmagamhoz, és még a 12. hét előtt beszámoltam a helyzetemről A Világ Legjobb Főnökének, másrészt tényleg a világ legjobb munkahelye A Cég, mert nagyon lazán vették a dolgot. Bárcsak mindenki ilyen támogató közegben élhetné ezt át!

Egyelőre piszok nagy mázlistának érzem magam. Erre a mondatra Férj szarkasztikusan megjegyezte, hogy „és csak hetente kétszer akarsz elválni”. Na igen. A hormonok.

Kampilla