09. 23.
Kedves bölcsisnaplóm!
Ma volt a családlátogatás. Persze család nemigen volt, mivel a nagy gyerek oviban, a férjem a munkahelyén, a gyerekek pedig aludtak – de hát a gondozók csak alvásidőben tudnak jönni, az elnevezés pedig olyan régi, bevált; furcsán hangzana a „leendő bölcsisek látogatása”.
Magának a családlátogatásnak az az értelme, hogy a gondozók és a gyerekek ez utóbbiak otthonában ismerkedjenek össze. Eredeti tervek szerint a gyerekek már ébredésközelben lettek volna, de valahogy nem így lett, mivel a kicsi, édes, tündérbogár lányom alvás helyett levette a hálózsákját (megszokott), kipatentolta a bodyját (nem megszokott), levette a pelenkáját (nem megszokott) és ha már bulizunk, ne aprózzuk el: lepisilte és le is kakálta az ágyát (nagyon nem megszokott). Mire ezt észrevettem, ágyat húztam, gyereket zuhanyoztattam és az említett gyerek el is aludt, 13.00 volt, a gondozók pedig korábban jöttek… De nagyon kedvesek voltak, hagyták aludni a gyerekeket (már találkoztak velük a korábbi látogatáskor); így maradt a gyerekekről való beszélgetés: napirendjük, szokásaik, hogyan esznek, alszanak – minden olyanról, amit nekik tudniuk kell. Igen udvariasan megkérdezték, mit szeretnék tudni a bölcsődei életről, mondtam, hogy köszönöm, elég sokat tudok, változtatni pedig nyilván nem fognak a kedvemért a benti működésen. A dolog érdekessége, hogy a gyerekek gondozónője szépen mosolygott, a társa viszont sokat kérdezett és elég profin…
10. 04.
Túl vagyunk az első napon. Vagyis órákon, mivel 9-re mentünk (a babakocsi alja megtelt a gyerekek kelengyéjével, a hátizsákom a papírokkal) és 11-ig maradtunk. Helyénvaló a királyi többes, mert a beszokás egyrészt szülővel megy, másrészt én is szokom, hogy bölcsisek letTÜNK: én bölcsis szülő, ők bölcsis gyerekek.
A kicsik csatlakoztak a vadmotoros bandához, én pedig összehúztam magamon a kabátot. Próbáltam kinyomozni, miért az árnyékos köves udvaron vannak a napos, házikós, izgalmas nagyobb helyett – mert az vizes. Így aztán ezen vannak nyár elejéig, a másik udvar meg elvizeskedik magában. Ok, akkor holnap mindenki harisnyát is kap a nadrág alá és vastagabb talpú cipőben jövünk.
A lányom néha felkéredzkedett az ölembe, a fiamnak pedig néha láttam a sapkáját a tömegben, én sírtam* – tehát minden úgy ment, ahogy vártam.
(*Mikor épp mindkettő elvegyült. Ott álltam, hideg volt, minden gyerek orra taknyos, borús ég, betonudvar, szegény gyerekeim ezentúl itt lesznek minden nap, én meg dolgozom, pedig ilyenkor szoktunk játszóterezni… Gondosan elfordultam, megtöröltem az orrom, mire visszajöttek, már nyoma sem volt.)
10. 05.
Ma már ott is ebédeltek. Nem volt tervben, de a régi csont gondozó szerint – a gyerekeké egy hónapja dolgozik – olyan jól megvannak, hogy kár halasztani. Én megnyugodva láttam, hogy normális adag kaja van, egyáltalán normális kaja van. A menetrend ugyan eléggé poroszos: asztalonként terítenek, közben a gyerekek ülnek a szőnyegen és várnak, aztán a szerencsések mennek enni. Az enyémek a negyedik asztalnál ülnek, így aztán a lányom teljesen kétségbe esett, hogy nem kap kaját, mert már mindenki ebédel; a fiam megsértődött, hogy visszatessékelték, tehát totális idilli sztereó sírásban várták az ebédet.
10. 06.
A reggelit is megették, aztán engem kitessékeltek. Elrohantam kismamabérletet venni, mivel azt csakis egy helyen lehet a városban – és micsoda meglepetés: ez a hely több sínen és vagy hat lépcsőn át megközelíthető, tehát ikerkocsival könnyedén. Mikor visszaértem, jelentették, hogy mindkettő sírt kicsit, de minimálisat, most maradjak kint az ebédnél. Utána visszakaptam két vigyori, álmos gyereket, hazáig kibírták, ők aludtak, én dolgoztam.
Ma megint mostam, mert a fiam pisilési ritmusa még nem egyezik a bölcsis pisiltetési időkkel, illetve a tízórai akármit nagyon szereti, így aztán legalább egyszer bepisil és az udvaron is elég koszosak, tehát napi három koszos nadrággal térünk haza – félnapos bölcsi után. Legközelebb behozom az esőnadrágjaikat és megkérem a gondozókat, abban vigyék ki őket.
Viszont a fiamnak estére hőemelkedése lett. Azért ilyen hamar mégsem számítottam betegségre, hú de megbízható munkaerő leszek. Holnap nem mennek…
10. 08.
Valamit tuti elrontottam a gyerekeim nevelésében, nem enyhe déjà vu érzésem van: a nagyfiam sem sírt… A kicsik ma 8-12 között voltak nélkülem, közben kétszer ettek (sokat), egyszer ittak (a tízórai folyadék), játszottak, pisiltek – és semmi. Talán a bébiszitterek miatt megszokták, hogy idegennek is vannak vagy mert ketten vannak?
Mindenesetre az első hét, még a betegséggel is, biztató volt, nincs mese, megnőttek. Már itthon is furcsa volt nézni őket, hogyan esznek asztalnál, isznak pohárból, beszélnek, énekelnek, hogy a fiam nappal szobatiszta, magától. És most mutatják, melyik szekrényben alszik a boci/leopárd és hogy hol a fésűjük. Én pedig öt év után először ebédeltem úgy, hogy nincs gyerekem se kint, se bent. Kinőttem a kismamakort.
Jasmine
