Történetem ott kezdődik, hogy van négy csodálatos, gyönyörű gyermekem. Van egy férjem, aki kitűnő, gondoskodó apa, mindent megtesz, hogy a családunk ne szenvedjen hiányt semmiben. Természetesen attól függ, hogy az anyagiak meddig engedik. Tehát határok közt.
Hat éven aluliak a gyermekeim. Nagyon, de nagyon, de nagyon sok a munka körülöttük. Nagyon sok! Segítség SENKI! Párom dolgozik, amiért természetesen összerakom a két kezem. De úgy látom, elfáradt a kapcsolatunk. Nagyon elfáradt.
Tiszteljük egymást, mindent megtesz egyik a másikért, legyen szó bármiről. De elfelejtettük egymást, mint két EMBER! Sose kérdezi meg, szeretnek-e pihenni, valamit régóta kívánok-e (pl. 5 pár zokni, hogy ne azt higgyétek, hogy a huszadik magas sarkúra van szükségem. Nem. Sőt!
Én egy nagyon keményen dolgozó nő vagyok, ebben nőttem fel. Addig megyek, míg a feladatom végére nem érek. És legyen akár a napi tizenkettedik elmosogatás. Nem jajveszékelek, megcsinálom, ha kell, babával a kezemben vasalok, ha kell, hajnalok hajnalán takarítok, amikor senkit se zavarok, stb...
De valahol elcsúszott ez az egész. És nem tudom, mitévő legyek. Elfáradtam, nem kapok levegőt, belefulladok. Maximálisan teljesítem anyai kötelességem, közben próbálok szép is lenni, állandóan hozom/viszem a gyerekeket, hogy élményekben gazdag gyerekkoruk legyen. Minőségi, tartalmas időt töltök velük. Én, ha kell, kukacot vadászok velük, ha kell, semmit nem sajnálva sárban futunk, ugrálunk, rajzolok, festek, homokozok nyakig a homokban, fogócskázunk órák hosszat, MINDENBEN RÉSZT VESZEK KÖRÜLÖTTÜK.
Szeretem is csinálni. Nagyon! De elfelejtett a férjem, mint ember! Számára ma már annyira természetes, hogy én megyek velük, NAGYON NEHÉZ ENNYI KICSIVEL PEDIG! Nagyon!!! Állandóan hat szatyornyi innivalóval, kajával, babakocsi, roller, kismotor, kiscsiga, tíz kavics, nyolc madártoll,stb. Nehéz! Úgy érzem magam, mint egy egyedülálló anya.
De talán meg ez lenne a legkevesebb. Egyszerűen elfogytak a céljaim. Ha valamit szeretnék, sosem alakul úgy, a gyerekek mindenben előrébbvalók. Egy pozitív, életcélt kitűző nő vagyok. Aki mindig próbál valamibe kapaszkodni. Mindig teljesíteni. De a saját dolgaim nem mennek. Se tanulni nem tudok, nyelvet szégyenszemre nem tudok, pedig kívánom, mennék... Semmit plusz hobbi, munka, egy csekélynyi bármire nem vagyok képes, mert mindig itt a háztartás, férj, gyerekek nevelésére való odafigyelés.
Haszontalannak érzem magam. Haszontalan földi embernek, aki nem képes az öncélokra, önmegvalósításra. Semmi pluszra, magamért. Néha kellene kis levegő, gyermekmentes két óra pihenő. Nem célom eljárni sehova, senkihez. Akár egy padon is ülnék a parkban, csak legyek magányomban, saját gondolataimat hallva....
Nem kérdezi meg, mit szeretnék ma, ettél-e ma. Semmi. A férjem köszöni szépen a tiszta, nagy családi hazát, rendezett gyerekeket, boldog házaséletet, /próbálok mindig vidám lenni, mindent pozitívan csinálni/. De ennyi. Vagy én lennék túl nyafka, aki nem elégszik meg az életével? Lehet…
G.
Az anyaság nehézségeiről itt olvashatsz még:
Kiszolgáltatottá tesz az anyaság
Így éld túl az anyaságot
Egyedülálló anyák! Hogy bírjátok?
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?