Minap az udvaron odakopogott botjával hozzám a 90 éves nagymamám, megfogta az alkarom, és odasúgta, hogy vigyem le piacra. Kérdeztem tőle, mit szeretne venni, miközben visszagurítottam a labdát a dédunokának. Körbenézett, mint aki nem akarja, hogy mások is hallják és azt mondta:
„Van 300 ezer forintom, csak adnak érte egy kicsi autót…- mondta reménykedő hangon.”
Megértően mosolyogva hárítottam a kérést, azzal, hogy a piacon nem árulnak kocsikat. Elmerengett a távolba, majd keserédes mosollyal idézte fel, hogy mennyire szerette az első autóját, amit saját pénzéből vett, mert a nagyapám nem tartotta jó ötletnek, hogy egy nő vezessen. Aztán szinte megkönnyezve emlékezett a kis fekete Opelre, amit úgy 10 éve adattunk el vele egy rokonnak, és amit ugyan akkor már évek óta nem vezetett, de annál inkább féltve óvott és karbantartott. Kis hallgatás után kibökte, hogy mennyire hiányzik neki a vezetés. Először csak az autóról beszélt, de aztán kibújt a szög a zsákból. Nem maga a kocsi hiányzott neki, hanem az önállóság, amit az autó szimbolizált. Hogy bármikor beülhetett és elmehetett a boltba, a piacra akkor is, ha nem kellett semmi itthon, csak beszélgetni vágyott. Vagy virágot venni, vagy a postára, vagy a patikába, vagy a barátnőihez, vagy a temetőbe, ahova akkoriban hetente kijárt, vagy a fodrászhoz, vagy ki tudhatja, merre vitte útja. Nem kellett beszámolnia senkinek, csak jött és ment, addig maradt, ameddig tetszik.
Már évek óra édesanyámékkal lakik, amióta nehezen mozog, és nehezen forognak a fogaskerekek is odabent. Amúgy makkegészséges, csak hát megkoptak a térdei és még annál is sokkal inkább az éles elméje. Azóta anyám tőle telhetően hozza-viszi miden hova. Ugyanakkor ez némi rugalmasságot kíván meg a nagyanyámtól, szólnia kell előtte pár nappal, hogy anyukám úgy tudja időzíteni a munkarendjét. Nem lehet spontán kiruccanásokat tervezni, még akkor sem, ha anyukám épp home office-ban van otthon (ami a nagyim számára egy érthetetlen dolog, otthon van, de mégis dolgozik, és nem ér rá???). Az még hagyján, hogy nem megy minden akkor, amikor a nagyim szeretné, de ennél is inkább zavarja őt, hogy kérni kell neki. Az én nagyanyámnak, aki ledolgozott 40 évet főiskolai diplomás tervező mérnökként, majd nyugdíjasan a hátán vitt el egy 30 holdas gazdaságot, miután megözvegyült, aki aztán céget alapított és házakat adott bérbe német turistáknak (ha már akkor feltalálják, akkor lelkes Airbnb-s lett volna).
Ő, aki 56 évesen özvegyült meg, és onnantól mindent egyedül csinált, munka, gazdaság, idős szülei ápolása, és még ki tudja, mi mindent. Ez a sok év megkeményítette, és saját bőrén tapasztalta meg az önállóságot, neki most összefacsarodik a gyomra minden alkalommal, ha kérnie kell, mert nem ezt szokta meg, és az önérzetét romba dönti, hogy már nem képes ellátni magát. Hogy listát kell írnia arról, mit szeretne enni, mert már nem bírja anyámmal bejárni a nagy áruházakat, és látom, hogy kétszer meggondolja, hogy felírja-e a doboz bonbont, vagy a bort, mert mit szól hozzá az anyám. Anyám persze nem szól semmit, mindent megtesz, amit tud, de a nagyimnak az a tévképzete, hogy magában ítélkezik. Látom a nagyimat, hogy ül az ágyon és tépelődik a retikülje felett, majd odajön hozzám, és hosszas félrebeszélés után kér csak meg, hogy vegyek fel neki pénzt, a saját számlájáról, a saját nyugdíját, számára megalázó ezt kérni, aki 30 évig volt önellátó. A szívem szakad meg érte.
Most már megértem őt. Korábban, fiatal felnőttként, aki sokáig tanult és sokára lett önálló háztartása, autója, állása, nem értettem, miért nagy dolog a szüleimet megkérni bármire is. Akkoriban nap mint nap kértem meg, hogy vigyenek el valahova, hozzanak nekem ezt-azt a boltból, ha vásárolnak, anya hívja fel nekem a nőgyógyászt/fogorvost/fodrászt időpontért, és a végtelenségig sorolhatnám. Aztán elköltöztem, és pikk-pakk beletanultam a vásárlásba, főzésbe és az életem szervezésébe.
Most értettem meg a nagyimat, hogy anyuka lettem. Megint ott tartok, hogy anya hívja fel nekem a fodrászt/nőgyógyászt/fogorvost és kérjen időpontot, olyat, ami neki (anyámnak) jó, hogy tudjon vigyázni a lányomra. Ott tartunk, hogy szinte remegő térddel kérdezem meg, sok-sok köntörfalazás után, hogy esetleg vigyáznak-e az unkájukra szombat délután, hogy elmehessünk moziba évente kb. kétszer. Ott tartunk megint, hogy nap-nap után szívességet kell kérnem, hogy vigyázzon rá, amíg az ügyes-bajos dolgaimat intézem, ahova nem vinnék magammal egy hipereleven kétévest, kitéve a sorbanállás-csendben kell lenni-nem rohangálunk háromszögnek.
Én pont ugyanúgy vesztettem el az önállóságomat, mint a nagyim, pedig nekem azóta lett autóm is. Én pont ugyanúgy megszenvedem, mint ő. Nem mehetek spontán ruhát nézegetni, amikor munka után kedvem szottyan. Nem sörözhetek a munkatársakkal egy határidős munka után hátradőlve, mert jól végeztük a dolgunkat. Még csak nyugodtan bevásárolni sem tudok, a fele mindig kimarad, hacsak nincs listám, mert egy eleven, bevásárlókocsiból kimászó, polcot lepakoló, boltot felforgató szélvész kisasszonytól próbálom megmenteni a bolt épségét.
Az interneten a minap szembejött velem egy képsor az anyaságról. A tűzhelyen egy lábas tejben úszkált egy csokoládé figura, egy gorilla. A tej a gyerekeket a csoki gorilla az anyukát szimbolizálta, a képsor végére a csoki beleolvadt a tejbe, krémes forró csokit eredményezve, ami maga az anyaság. Azóta többször elgondolkodtam, és annyit változtatnék rajta, hogy a majom feltámasztja mindkét kezét az edény peremére, amelyek az olvadás során leesnek az edény mellé és elégnek a gázlángban. Vannak dolgok, amik örökre elvesznek az anyasággal…
Minekazilyennekgyerek
Érdekel, mit gondolnak mások az anyaságról?
Az a sorsunk, hogy anyák legyünk?
Unom az anyaságot!
Kiszabadultam az anyaság börtönéből
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
