Lassan kétéves a legkisebb is. Jó ideje foglalkoztat a gondolat, hogy merre tovább? Van-e tovább? Négygyerekes anyaként van-e létjogosultságom a gyermekeimen túl is tervezni?
Hét év telt el azóta, hogy eljöttem a munkahelyemről. Teljesen más ember lettem, felnőttem, megváltoztam. Nem tudom elképzelni, hogy oda visszamenjek dolgozni, hogy azt csináljam, amit 23 évesen, teli önbizalommal, tervekkel, karriervággyal. Úgy érzem, minden egyes sejtem kicserélődött, nem is az az ember vagyok, aki akkor voltam. A főnököm sem tudja elképzelni. Legalább nincs nézeteltérés köztünk.
Nemrég hallottam egy szóról. Mispat. A zsidók nevezik így a sorsukat, rendeltetésüket. De több ez a szó ennél. Az Úr Isten minden porcikánkat – testi, lelki szellemi adottságainkat – úgy teremtette, hogy be tudjuk vele tölteni a mispatunkat. De mi az én mispatom? Mi az anyák mispátja? Csupán az, hogy anyák legyünk?
Nem hiszem. A születéstől kezdődően fokozatosan csökken az az idő, amit velük kell töltenünk, amennyit belőlünk kérnek. A kétévesem még mindig engem akar, a háromévesem már szeret közösségbe járni, örömmel megy be a csoportba, és örömmel vár, amikor érte megyek. A 6 és féléveseim örömmel mennek, és sokszor bosszúsak, hogy miért olyan korán mentem értük. Szeretnek eljárni itthonról, pajtásokkal játszani, nagyszülőknél, keresztszülőknél aludni. Nem kellek nekik folyton. Ez így van jól. Néhány év és kirepülnek.
Ahogy mind elmennek intézményekbe, ott lesz (minimum) napi 8 óra, amit ki kell tölteni valahogy. Amit ki akarok tölteni úgy, hogy azzal beteljesítsem a mispatomat. (No, meg, előteremtsem mindazt, ami a mindennapokhoz kell.)
De mi az én mispátom? Teszem fel újra és újra a kérdést. Tudom, és érzem, hogy nem az, amit eddig csináltam. De akkor merre tovább? Belekezdhetek valami teljesen újba? Elmehetek újra tanulni? Uram bocsá’ megvalósíthatom gyerekkori vágyam? Ezek a kérdések cikáznak a fejemben, és szüntelenül keresem rájuk a választ.
Úgy érzem, hogy egy ajtó bezárult mögöttem. Előttem pedig ott van több (egyelőre) zárt ajtó. Valamelyiket ki kell nyitni, nem toporoghatok a küszöbön egész hátralevő életemben. De melyik ajtó mögött lapul az, amit az Úr nekem szánt? Jó lenne bekukkantani a kulcslyukon.
Egy dolog biztat, hiszem, hogy az az út, amit az Úr rendelt, meg van áldva, és bármilyen nehéznek, komplikáltnak tűnik az indulás, és a haladás, jöjjön hegy vagy völgy, átsegít mindenen. Csak találjam meg azt az utat!
Ti mertetek újat kezdeni?
Abbey
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
