Néhány héttel ezelőtt eljutottam egy olyan pontra mentálisan, hogy ha egy – két hetet várok a dolgok kimondásával, biztosan a pszichiátrián kötök ki. Elegem lett ugyanis a két és fél éve tartó bezártságból, abból, hogy szárnyaszegett madárnak éreztem magam, aki nem tehet meg semmit, de semmit, amit szeretne, mert az első nem én voltam, hanem a gyerek. Nyilván nem az elkényeztetésről van szó, de mindent úgy akartam csinálni, hogy neki legyen jó. Ergo betartottam a jól bevált napi rendszerességet, és mindent úgy csináltam, hogy először a gyerek szempontjából terveztem el mindent. De ez a mindennapos ugyanaz-történik helyzet nem vált be nekem hosszú távon, így írtam nektek, ide a BA-ra, és most külön köszönetet szeretnék mondani. Ugyanis a várt, titkon félelemmel eltelített kommentek helyett, csak ösztönzést és jó tanácsokat kaptam, ami szerint ki kellett lépnem arról a pontról. Úgyhogy KÖSZÖNET ÉS RESPECT!
És mit tettem?
Sokatokban is felmerült a munkába való visszatérés és a bölcsi megkezdése, és el is indultam ezen az úton. Ami segített a döntésben, az az volt, hogy végig vettem magamban, miért lenne az jó első sorban a gyereknek. Amit lehetett, itthon már megtanítottunk neki: önálló evés, öltözés, közös játék, a szobatisztaság első lépése, vagyis jelezte, ha kaka van. Egyedül a beszéd volt az, ami itthon megrekedt pár szónál, így az első reményem az volt, hogy talán majd elkezd jobban kommunikálni. És így is lett. Több szóval próbálkozik már, és ügyesen kommunikál már non-verbális módon is. Továbbá mivel elég nyitott és barátságos gyereknek tűnik, úgy gondoltam, jó lesz neki, ha a saját korosztályában talál majd magának barátokat. Együttműködni, együtt játszani, osztozkodni tőlem nem fog megtanulni, mert én az anyja vagyok, nem egy vele egy szintű emberke.
Magammal szemben is egy kissé önzővé váltam. Értem ezalatt azt, hogy ki kellett eszközölnöm magamnak egy kis magánéletet. Mert ez nem volt. De annyira nem, hogy pisilni, fürdeni, főzni, enni, beteg lenni nem volt szabad egyedül megcsinálnom. Annyira jött az ölembe, hogy néha tényleg ölbe véve, mesekönyvet olvasva végeztem el az illemhelyi dolgaimat… És néha ez rohadtul nem hiányzik. És igenis van egy hely, amit otthonnak hívnak, és mikor nincs lehetőségem semmit sem csinálni, igenis kosz és piszok van. Az azért hosszú távon elég ciki, hogy a dédi egy éven át heti egyszer eljött vasalni, meg takarítani, mert gyerek mellett nem tudtam.
Könnyen megy?
Hát… nem. Azt reméltem, hogy könnyebben veszi majd az elszakadás akadályait, de minden reggel megy a sírás, és nem győzi tudtomra adni, hogy szeret, ne hagyjam el. Simogat, ölelget, folyik a taknya-nyála a sírástól az elszakadás során. Ezzel szemben azonban, mikor már nem lát, nagyon jól elvan a bölcsiben, szót fogad, ügyesen és önállóan öltözik, eszik, kidobja a szemetet, ha megkérik. Az alvás is elég jól megy már, pedig ettől féltem a legjobban. Ugyanis már írtam nektek, de rettentően anyás volt már a beszokás előtt is, és elaludni csak velem volt hajlandó. De most már megkeresi a saját kis ágyikóját a teremben ebéd után és alszik. Nem sokat, mint itthon, de legalább alszik. Amikor pedig megyek érte, látom rajta, hogy örül és ilyenkor én is megnyugszom. Nem menekül a karjaimba, hanem szépen elköszön a gondozó nénitől, és kapom a sok ölelést, és simogatást, és megbeszéljük, hogy „látod, látod, jöttem érted, mert megígértem”.
Nekem könnyen megy?
Nem. Minden reggel otthagyom a lelkiismeretem a kapu előtt, de visszakúszik a lelkembe a kis köcsög. Mert rossz látni, hogy sír, és hiába koncentrálok arra, hogy jókedvűen jön ki, és jó kedvű egész nap, akkor is ott motoszkál a fejemben, hogy milyen gonosz vagyok. Kicsit pszichológiai terápia itthon a sok takarítás, mert minden nap végre közelebb kerülök ahhoz, hogy ez a káosz eltűnjön. És jó végre egyedül lenni. Rossz kimondani, de így van. Megpróbálok pihenni is, kicsit nagy erőfeszítés kell hozzá, de igenis leülök, sorozatozok, vagy dolgozok. Mert a munkába is jó végre visszarázódni, és hála Istennek, kedvesen fogadják odabent, hogy én még nem vagyok 100 százalékos munkaerő.
Összességében azt kell mondjam, hogy a bölcsi nem egy ördögtől való dolog. Szép, tiszta helyen vannak jól felszerelt környezetben olyan háttéremberekkel, akik évek óta végzik ezt a munkát és jól is csinálják. A reggeli sírást eltekintve, csak kapacitáltunk belőle. Oké, néha beteg, erre számítani lehetett, de már itthon is alkalmazza azt, amit bent megszokott. Nem rohangál evés közben, „beszélget”, rendet rak, öltözök-vetkőzik, szót fogad. Az érzelmeit is jobban tudtomra adja, van,hogy haragszik, van hogy nagyon szeret, és nem mulasztja el, kimutatni ezeket a dolgokat, és ez jó.
Kicsit úgy éreztem, tartozom azzal, hogy leírjam, hol tartok most. Rögös úton indultunk el, de azért már látom néha a fényt.
SleepyMom
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
