A kisfiam története úgy kezdődött, hogy tavaly október elején a férjem kapott egy állás ajánlatot külföldön, sajnos azzal a feltétellel, hogy huzamosabb ideig kinn tartózkodik. Elgondolkoztunk ezen az ajánlaton, és a bér, amit ajánlottak neki, túl jó volt ahhoz, hogy nemet mondjon rá. Tervben volt ugye hogy legyen még egy gyerekünk, de a kislányom még csak akkor volt 8 hónapos, olyan másfél éves kora körülre terveztük, hogy újra teherbe esek. Ezzel a külföldi munkalehetőséggel előrébb hoztuk a dolgot, mivel én nem akartam nagy korkülönbséget a gyerekek között, csak maximum három évet.

Hát mondanom sem kell, hogy nagyon meglepődtünk, mikor egy hónappal később már pozitívat teszteltem. A férjem újra odáig volt, teljesen megbabonázta az új gyerek gondolata. Következő nap elmentem orvoshoz, akkor voltam 7 hetes terhes. Teltek a hetek, túl voltunk a kötelező vizsgálatokon. Anyukámmal és a kislányommal jártunk az ultrahang vizsgálatokra, vérvételre stb. Mikor eljött a 20. heti ultrahang, akkor nagyon izgatottan mentünk oda, hiszen már meg tudja ilyen korban mondani az orvos, hogy mi lesz a neme. (Az előtte való ultrahangon nem mutatta meg magát a kis huncut.)

Bementem, az orvos azonnal meg tudta nézni, és kiderült, hogy kisfiú. A férjemnek még nem mondtam el, gondoltam, majd hazaérünk, és majd akkor. Anyukámnak azonnal elmondtam, hogy a kisunokája fiú lesz. Repesett az örömtől, egyből elmondta apukámnak is. Egyedül a férjem ült tűkön, amíg haza nem értünk. Az a pillanat, amikor lejött kinyitni a kaput nekünk, az a hatalmas izgalom és azok a tágra nyílt szemek, hát az fenomenális volt. De a még szebb pillanat akkor volt, amikor elmondtam, hogy lesz egy fia. Elkezdett sírni és a nyakamba borult, és csak annyit mondott, hogy lesz egy kisfiam.

Teltek tovább a napok és a hetek. Minden alkalommal megkérdeztem az orvost, hogy még mindig kisfiú-e. A 34. heti ultrahangon már furcsán nézett rám. Azon a héten, amikor elmentem a védőnőmhöz, tele volt az egészségház betegekkel. Akkor tombolt a városunkban egy olyan vírus, ami hányással, hasmenéssel és lázzal járt. Igyekeztem minél gyorsabban végezni az egészségházban, de hiába, elkapott engem is a vírus. A háziorvosom teljesen tanácstalan volt, hogy mit írjon fel nekem, vagy mit mondjon, hogy jobban legyek.

Nagyon nehezen, de túlestem a legrosszabb két napon, utána jött egy jó nap, mikor már tudtam egy kicsit enni, nem hánytam ki a gyógyszert sem, amit az orvosom írt fel. Utána viszont jött a feketeleves. Még nem voltam 36 hetes terhes. Elkezdett nagyon fájni a derekam, pár órával később elkezdett ütemesen húzódni a hasam, egyre keményebb és keményebb lett. Kezdtem megijedni, hogy idő előtt szülni fogok. De nem adtam fel, relaxáltam egy picit, vettem egy langyos fürdőt, és abbamaradt.

Két nappal később mentem ultrahangra, ahol szerencsére mindent rendben találtak. Eltelt két hét, 38 hetes terhes voltam, és mikor sétáltunk fel a városba, akkor egyszer csak beszúrt a hasam, nagyon megijedtem, leültünk egy padra és úgy éreztem, hogy jönnek a fájások, elindultunk haza. Hazaértünk, én leültem a konyhába, a férjem felment a táskámért, de mire lejött, addigra elmúlt. Következő nap bementem ctg vizsgálatra, és csináltak egy ultrahangot is, minden rendben volt.

Eltelt megint két hét, betöltöttem a 40.hetet. A hasam már akkora volt, hogy a buszozás egy kínszenvedés volt már. Anyum vitt be minden nap ctg vizsgálatra a kórházba, természetesen a táskám ott volt a kocsiban már egy pár napja. Mikor bementem, megkérdezték, hogy mikorra vagyok kiírva, mondom mára. Hát szerintem mondanom sem kell, mekkora szemekkel nézett vissza rám a nővérke. Minden rendben volt, megbeszéltünk, hogy ha nem szülök meg addig, akkor mához egy hétre be kell indítani. Nem ijedtem meg, ha ez van, akkor ez van.

Következő nap megint ctg, minden rendben. Este még el is mentünk a barátainkhoz vacsorára. Este mikor indultunk haza, megint úgy éreztem, mintha fájásaim lennének. Na, mondom, király, megyünk szülni. Hazaértünk, lezuhanyoztam, és persze megint elmúlt. Na, mondom, király, de nem aggódtam, a baba kijön, hogyha akar. Lefeküdtünk aludni, még a kislányom is közénk bújt.

Reggel fél ötkor arra ébredtem, hogy a csípőmben van egy éles fájdalom. Gondoltam magamban, áhh, biztos csak elfeküdtem. Lementem a földszintre, csináltam reggelit, meg összeszedtem magam. Megint éreztem azt a szúró fájdalmat. Ezen a ponton már csak elhülyéskedtem, hogy áhh, nem is megyünk ctg-re, hanem egyből a második emeletre, a szülészetre.

Elindultunk kocsival, és megint beszúrt. Néztük az időt, öt perccel később újra. Na, itt már tudtam hogy szülök, ez már komoly volt. Akkor volt félpályás útzár az odavezető elkerülő útszakaszon, felújítás miatt. Negyven percet ültünk a dugóban, addig besűrűsödött annyira, hogy 2,5 percenként jöttek a fájások. Ezen a ponton már teljesen biztos volt, hogy nemsoká meglesz a baba. Szóltam a férjemnek, hogy a főnöke tegye ki a kórháznál, mert szlüök.

Amíg a férjem ideért, addig mi felmentünk a szülészetre, ott megvizsgáltak. Mondták, hogy ez már bő 3 ujjnyi, úgyhogy gyorsan készítsenek elő, és mehetünk a szobába. Ez volt olyan fél 8 körül, 8-kor már fent feküdtem a szülőágyon. Itt még jól bírtam, két órával később már a férjem is bent volt, és addigra már kezdett egyre jobban fájni. Kértem labdát, amire ráülhetek, akkor jobb volt kb. egy órán keresztül, utána bejött az orvos, hogy megvizsgál, és ha olyan, akkor burkot is repeszt. Hát ez meg is történt.

Utána egyre erősebb és hosszabb fájások voltak. Volt olyan pillanatom, amikor a férjemről majdnem leszaggattam a lila műtősruhát amit kapott. Akkor már úgy éreztem, hogy nyomnom kell, a férjem szólt is a szülésznőnek. Bejött, megvizsgált, és mondta, hogy még fenn van a baba feje, ne nyomjak. Sajnos azonban a kérésének nem tudtam eleget tenni, mert a testem ösztönösen cselekedett, nem tudtam visszafogni.

A szülésznő és az orvos nézték, ahogyan ösztönösen nyomok, és hogy mennyire megy lejjebb a baba feje. Két-három nyomással később már tették is fel a lábtartót, és mondták, hogy a haját már látják, úgyhogy hármat nyomok és kinn is van. Na, én minden erőmet összeszedve nyomtam, és nyomtam, ám egyszer csak volt egy nagyobb szünet, ekkor megszólalt a szülésznő, hogy még egy nyomás, és megvan a babája.

Vártunk kb. fél percet, jött egy hatalmas fájás, és éreztem, hogy kinn a baba. Hatalmas megkönnyebbülés volt, viszont nem hallottam sírni a fiamat. Ijedten próbáltam felülni, és kérdeztem, hogy miért nem sír, a szülésznő megnyugtatott, hogy azért, mert még nem vágták el a köldökzsinórt. De egy pillanattal később már fel is sírt, azonnal a mellemre tették, és csodálták, hogy mekkora baba.

4300 grammal és 58 centivel született meg a kisfiam. Akkor ő volt a legnagyobb baba az osztályon, és aznap én voltam az egyedüli, aki természetesen szült. Nagyon rendes volt mindenki, a férjem odáig volt a kisfiától. És csak annyit mondott, hogy

„Még jobban szeretlek.”

Ennél kellemesebb dolgot nem is lehet hallani egy szülés után.

Később bejött a szülésznő megnézni, hogy minden rendben van-e, és akkor mondta nekem, hogy tudja, milyen érzés az, amikor nem tudjuk visszafogni, hogy ne nyomjunk, hiszen ő is szült két gyereket, és vele is pont ez volt. Hát így lett négytagú a mi kis családunk. 

Tina

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést