A kisfiam és a kislányom általános iskolás, a kislány a nagyobb. A fiam hároméves volt, amikor megállapították róla, hogy autista. Akkor elhatároztam, hogy szeretném, ha gyermekem problémája ellenére a lehető legtökéletesebb, legönállóbb életet élné, és nem szeretnék benne betegségtudatot kialakítani. Akkor persze még reménykedtem, hogy a diagnózis egyszer lekerül róla. Azóta beláttam, hogy a diagnózis megmarad, de továbbra is célom, hogy gyermekem a legönállóbb, legintegrálóbb életet élhesse betegségtudat nélkül.
Azt gondolom, hogy a gyermekem érzi, hogy ő más, mint a többi gyermek. Integráló óvodába járt, neurotipikus gyerekek közé. Amikor kora szerint mehetett volna iskolába, az óvoda már küldte volna speciális iskolába, de mivel köztem és az óvoda között nem volt egyetértés, az ovi kérte, hogy a Szakszolgálat vizsgálja meg a gyermeket. A vizsgálatot követően a szakszolgálattal egyetértésben tartottuk még egy évet óvodába a fiam.
Ahogy közelgett az elkerülhetetlen iskolakeresés, több iskolával is felvettem a kapcsolatot, megnéztem őket, leveleztem velük. Fontos tudni, hogy akinek papírja van arról, hogy autista, az csak speciális iskolába, vagy autistákat integráló iskolába kerülhet, a Szakszolgálat a szülő véleménye és az iskola befogadó nyilatkozata alapján jelöli ki az iskolát. Több iskola (köztük a lányom akkori iskolája is) visszajelzett, hogy nem vehetnek fel autista gyermeket, nem szerepel az alapító okiratukban. Más iskolák nyitottabbak voltak. Megnéztem a lakóhelyünkhöz legközelebbi speciális iskolát is.
Egyik iskola, amelyiknek volt tapasztalata autista gyermekek integrációjában és fejlesztőpedagógusokat is tudott biztosítani, különösen szimpatikus volt nekem és férjemnek. Mondtam a lányomnak, ha a fiamat felveszik oda, őt is átvisszük abba is iskolába, ha átveszik. A fiamat felvették abba az integráló iskolába, amit kiszemeltem a részére, és nagylányomat is át tudtam oda íratni. A koronavírus miatt a lányom nem tudott az iskolában próbanapon részt venni. Mikor a járvány alább hagyott, egy felvételi elbeszélgetésen vettünk részt a nagylánnyal és a férjemmel. A kislányomat is átvették.
Mivel az új iskolában nem volt ismeretségünk (nem ismertünk oda járó gyereket), a nagylányom az egész nyarat végigizgulta milyen lesz az új iskola. Az új iskolába a lányom gyorsan beilleszkedett, szerzett barátokat, de néha-néha hiányolja a régi iskolát is. Amikor egyszer a régi iskolája felé mentünk, a lányom elkezdte mondani, hogy hiányzik neki a régi iskola. Azt is említette a fiamnak, hogy próbáltam ide is beíratni, de nem vették fel. (Túlságosan nem erőlködtem, csak egy érdeklődő e-mailt írtam az igazgatónőnek.)
A fiam gyorsan feltette a kérdést:
„Azért, mert autista vagyok?!”
Mire bármit reagálhattam volna, a kislányom gyorsan igent válaszolt. Nagyon meglepett a fiam kérdése. Gyorsan megnyugtattam, hogy az iskolájában szeretik, aranyosak a tanító nénik, és barátai is vannak. Igyekeztem, nehogy bármi tüske maradjon benne, mialatt fájdalmasan érintett a tudtat, hogy bizony lesznek az életben olyan helyzetek, amikor azért fognak neki/rá nemet mondani, mert autista, és neki ezzel egész életében szembesülnie kell. Tartok tőle, hogy emiatt sok fájdalommal kell majd szembenéznie az életben.
A történet teljességéhez az is hozzátartozik, hogy fiam enyhébben érintett az autizmussal. Nyilván más lenne a dolog, hogy súlyosan lenne érintve.
Boszika
Autizmussal foglalkozó cikkeinkből...
Anya, én is autista vagyok?
Így telik egy autista kisfiú napja
Így választottunk sulit autista kisfiunknak
