Gondoltam, írok egy kicsit én is az iskolakezdésről, iskoláról, és arról, hogyan zártuk ezt az évet Somával (nem egy poszton belül). Az elmúlt hetekben úgyis az egyik évértékelő megbeszélésről megyek a másikra.
Amikor a diagnózist megkaptuk, utánakérdeztem, hogy van-e lehetőség egy extra évet óvodában tartani (2-4 éves csoport, bölcsőde igazából, külön óvoda nincsen). Itt négyévesen kezdik a gyerekek a sulit, a születésnapjukon vagy másnap, és nem is szokták ezt halogatni. Már csak azért sem, mert míg az óvoda sokszáz euró egy hónapra támogatással, addig az iskola ingyenes többé-kevésbé. (Az ebédeltetésért kell fizetni, meg a napköziért, és a reggeli gyerekfelvigyázásért, de ezek a költségek messze elmaradnak az ovi költségeitől.) Azt a választ kaptuk akkor, hogy indikáció esetén maradhat a gyerek, semmi gond. Így el is könyveltem még tavaly nyár körül, hogy akkor Soma marad a csoportban és attól függően, hogyan fejlődik, a többit majd meglátjuk.
Október végén volt nálunk családlátogatáson a fejlesztő mentora, és ő kérdezte, hogy mi a tervünk, hova megy majd Soma iskolába. Mondtam neki, hogy úgy tervezzük, hogy nem megy négyévesen, mert le is van maradva pár dologban, önállótlan és nem is szobatiszta. Mondta, hogy ő nem akar nyomni de szerinte a gyereknek minden szempontból jobb helye lenne a saját kortársai/idősebbek között, mint az óvodában, ahol ő a legnagyobb és nincs elég kihívás, úgyhogy nézzek azért körbe. Abban nyilvánvalóan igaza volt, hogy Maki az idősebbekkel jobban kijön, mint a fiatalabbakkal és ő ismeri az intézményrendszert és a gyerekeket is. Így úgy voltam vele, ha ő úgy gondolja, hogy a gyerek iskolaérett, akkor én bízom benne. Volt egy-két hely a fejemben, kezdve a saját falunk iskolájával. Felhívtam őket egy megbeszélés miatt.
Itt alapból integráció van, mindenhol kötelesek felvenni és segíteni a gyereket egy sima autizmus diagnózissal (DSM-V szerint nálun az Aspergeres, PDD-NOS és autista is ugyanazt a kódot kapja), ha van kiegészítő kódja (beszéd, értelmi vagy testi fogyatékról), akkor egyéni elbírálásban döntik el, hogy megpróbálja-e az integrált oktatást vagy nem. (Tudtommal értelmi érintettség esetén ez egyértelmű, testi fogyatéknál egyáltalán nem az.) Így a diagnózis ténylegesen segít és nem korlátoz (időnként elgondolkozom, hogy vajon otthon kérnék-e SNI papírt vagy nem). Viszont hozzátartozik a valósághoz, hogy a megfelelő intézmény kiválasztását teljes mértékben a szülőre bízza. Ezt a felelősséget senki nem veszi le a válláról. Engem személy szerint ez nem zavar különösebben, jól illik a kontrollmániámhoz, de mivel a rendszert nem ismerem, először is képbe kellett kerülnöm a különböző támogatási formákkal, lehetőségekkel. Ez nem kevés energiámba került és még mindig érnek meglepetések.
Meg emellett is azért, amikor az ember felhívja az iskolát és elmondja, hogy van itt egy kétnyelvű autista kisfiú, akit szívesen beíratnék hozzátok, akkor mindig van egy pillanatnyi csend a vonal túloldalán, és elmarad a tapsvihar. Úgy döntöttem, hogy esetünkben a legszerencsésebb, ha a gyerekkel együtt megyek ezekre a megbeszélésekre, mivel egyébként meg nagyon nyugis kisfiú, szóval jócskán tud enyhíteni a prekoncepciókon a jelenléte.
Nem nézek most utána, hogy az egész országban így van-e, a környékünkben egyértelműen minden iskolában összevont osztályok vannak. Együtt ül és tanul az 1-2, 3-4, 5-6, 7-8. Korosztályonként ugyanaz a tanító. Tehát mindenki két évig tanítja a gyereket. Emiatt tanítót választani nálunk nincs is értelme igazán, az igazgató és az iskola víziója sokkal fontosabb. Felénk szinte kizárólag keresztény iskolák vannak, 40 kilométeren belül két sulit találtam, ami nem tartozik vallási felekezethez. Ugyanakkor nincs a Magyarországon ismert vallási nevelés kötelező hittanórával. Mivel nálunk a gyerekek nincsenek megkeresztelve és templomba sem járunk, ezért mindig megkérdeztem, hogy mi az ezzel kapcsolatos követelmény az iskola részéről és miben nyilvánul meg az iskola felekezethez tartozása.
Elmondták, hogy az értékek átadása zajlik, a keresztény ünnepek kapcsán előkerülnek a Bibliai történetek, van közös ima reggel és háromévente egyszer, karácsonykor elmennek egy misére.
Először a saját falunk iskolájába mentünk el. Kis falu, nem nagy iskola, gondoltam, itt tuti kis osztályt találok majd. Ehhez képest 1-2 osztály 25 fő idén. Javítottak a marketingen? A megbeszélés az igazgatóval nagyon jó volt, mesélte, hogy vannak/voltak autistáik. Mondott pár példát, hogy milyen gyakorlati dolgokkal szabták esetükben személyre az oktatást (pl. volt olyan kisfiú, aki nem tudott koncentrálni az osztályteremben, így neki az egyik szekrényből alakítottak ki „irodát”, és ő ott oldotta meg a feladatait, egy másik, zajérzékeny kisfiúnál sikerült elérni, hogy ha ő lehetett a DJ, akkor részt tudott venni az iskolai rendezvényeken. Szóval jóval túlmentek a dolgok a van napirend meg megbeszélés vonalon. Mesélt úgy általában az iskolai életről is, hogy nem nagyon íratnak dolgozatokat meg feleltetnek, hanem a saját/csoportos kutatómunkát preferálják, mert abból sokkal többet tanulnak a diákok. Nagyon egyetértettünk abban, hogy a mai világban mennyire fontos, hogy a gyerekek megtanulják szűrni és megtalálni az információt, és kevésbé fontos, hogy fejből bemagoljanak olyan dolgokat, amiket a Google két kattintással kidob nekik.
Amíg én az igazgatóval beszélgettem, Soma az osztályteremben játszott az 1-2-os tanító néni jelenlétében. Nem volt tanítás éppen, így gyerekek nem voltak, nyugodtan felfedezhette a termet, kipróbálhatta a játékokat. Valamennyit beszélgetett a tanító nénivel is. Ahány iskolában jártam, a felosztás kb. mindenhol ugyanaz volt a tanteremben: digibord, néhány számítógép, különböző sarkokban különböző elfoglaltságok (építőjátékok, kirakók, kreatív sarok, babaház, stb.).
Vidám megelégedéssel, jó érzéssel jöttünk el erről a megbeszélésről, bár a csoport nagysága azért zavart valamennyire. Még az iskolalátogatás előtt összeültem Soma pedagógusaival és megkérdeztem őket, hogy szerintük mik azok a dolgok, amik a suliban gondot jelenthetnek. Az óvónője mondta, hogy legfőképp a csúfolódást tartja problémának, mert a gyerek nem fogja tudni megvédeni magát. Szóval a látogatás után gondoltam, hogy ez így szép és jó, de szeretném hallani a másik oldalt is, ezért megkértem a szomszédasszonyomat, akinek két gyereke is a falusi iskolába jár, hogy meséljen nekem egy kicsit arról, hogy ő hogyan látja a sulit.
Szóba került az is, hogy mennyire piszkálódók a gyerekek, és ezt a pedagógusok hogyan tudják/tudják-e kezelni. Kapásból felsorolt két-három esetet az elmúlt két évből, ahol egyértelműen nagyon rosszul alakultak a dolgok (az egyik pont a saját fia volt). Kiderült, hogy jószándék van ugyan, de pont ebből a szempontból a falunk iskolája nem teljesít túl jól. Később kiderült, hogy ez a „híre” az iskolák között. Kérdeztem őt arról is, hogy tud-e nekem tippet adni, hogy melyik intézményeket nézzem még meg, mert a rendszer ismerete nélkül itt én eléggé vaktában lövöldözök. Ő javasolt egy nagyon kis iskolát, a lakásunktól 20 kilométerre, meló felé negyedórás kitérővel. Azt mondta, hogy ők nagyon jók, és mivel a csoportok kicsik, sok a figyelem, struktúra… Ez az a hely, ahol a hírek szerint a több segítséget igénylő gyerekekből is ki tudják hozni a maximumot. Minden, amire szerinte nekünk szükségünk lehet.
Ezért a tanácsért nagyon hálás vagyok neki azóta is, mert végül egy megbeszélés után az igazgatóval és a belső segítővel (olyan gyógypedagógus-féle, de tanít is emellett), és persze néhány szülővel, akinek oda jár(t) a gyereke, végül Soma itt kezdte az iskolát február tizedikén.
hollandrémület
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
