Doktor úr közben elmondta, hogy megadja a pécsi klinikán dolgozó specialista telefonszámát, hívjam fel holnap délelőtt, beszéljek vele. De a biztonság kedvéért ő is felhívja még este, és mindenképp tájékoztassam, mi lett velünk. Míg a leletemet töltögette, megkérdezte, haza tudok-e menni, merre lakom, mivel megyek, jól vagyok-e. Úgy gondoltam, gyorsan protokoll szerint csöppentek néhány csepp könnyet, mert ez itt most elvárás.
Egyébként sorra vettem a teendőket, a csomagolnivalót, és már azon agyaltam, ki és hogyan fog a gyerekekre vigyázni, mikor megütötte egy megjegyzés a fülemet.
„Szegény asszonyka!”
Életemben nem gondoltam még magamra a szó szoros értelemben vett asszonyként, és annyira megdöbbentem, hogy egy szóval kidobtak a kismama és az anyuka státuszomból – akarom mondani még egy skatulyába tuszkoltak bele - , hogy csak bámultam magam elé, mint borjú az új kapura. És igen, annyira ledöbbentett és nem voltam rá felkészülve, hogy még rosszul is eshetett volna szinte. Asszonyokról nekem mindig a falu pletykafészke jut az eszembe, aki a kis padon üldögél a kapu előtt. Persze a szitu félreérthető volt, ezért még jobban próbált a doki vigasztalni. Kint is szánakozva néztek, ezért itt is megeresztettem egy szomorkás félmosolyt és elindultam haza.
Ez idáig komolyan úgy képzeltem: kemény, fasza csaj vagyok, de nagyjából öt lépésre a kaputól elszakadt valami. A könnyeim hullottak, mint a záporeső, és egy huszáros mozdulattal úgy döntöttem, inkább a kései séta, mint a busz. Hüppögve beszámoltam anyámnak, gondoltam, hátha akkor már kitombolom magam, mire lesz erőm felhívni apjukat, hogy lehet, nagy a gebasz.
Rettegtem, hogy meghal a hasamban a kislányom
A 18. heti genetikai ultrahang vizsgálaton az addig jókedvű orvos arca elkomorult és azt mondta: "Hát, van itt egy kis probléma..."
Tovább>>>
Nemsokára hívtam is férjet, a telefon másik felén síri csenddel fogadta a hírt. A következő mondata csak annyi volt, hogy megnézi az éjszakai járatokat és vesz egy doboz cigit. De a körülményekhez képest ő velem ellentétben higgadt maradt, és még telefonon keresztül is meg tudott nyugtatni. Kis gondolkodás után mondtam, hogy mivel holnap hívom fel majd a dokit, ne rohanjon haza az éjszaka közepén potom egy havi átlagkereset áráért, majd holnap eldöntjük, mi legyen.
Még arra is tudtam utána koncentrálni, hogy a dokimnak elmondjam, mi történt. Ő pedig ezen a téren is rendkívül korrekt volt, hogy ilyen probléma esetén, ha a kimenetel várhatóan koraszülés, olyan orvost kérjek fel a terhesgondozásra, ahol a szülés után van lehetőség PIC-en elhelyezni a babákat.
Természetesen a vonatot lekéstem, így még apámat is riaszthattam, hogy benzint nem kímélve jöjjön értem az IC elé az előző városba, mert én nem tudok várni még 10 percet sem. Jó döntés volt, mert apám rögtön rákérdezett, hogy miért lehet olyan ritka az iker-iker transzfúziós szindróma. Persze úgy nagyjából csak a következőt tudtam válaszolni valószínűleg nem épp a legpontosabban demonstrálva a helyzetet: minden terhesség 8 százaléka ikerterhesség, ebből 3 százalék egypetéjű ikerterhesség, aminél 60 százalékban osztoznak a magzatok a méhlepényen. Ja, és csak 10 százalék esély van arra, hogy valamilyen szövődmény legyen. Szóval nem túl sok. És igen, ezt Magyarországon csak Pécsen kezelik. Utána már csak Graz jöhet szóba.
Péntekre már meg is beszéltem egy időpontot a dokival. Mivel férj úgyis csütörtökön jött volna haza, nem kellett előbb gépre szállnia. Én meg összepakoltam egy rohamcsomagot, mert ki tudja, mit hoz a holnap, és Pécs nem a legközelebbi város hozzánk, hogy csak úgy „leugorjunk” oda.
Szóval pénteken irány Pécs. Én meg előző héten végig Hoppla kalandjairól olvastam, és az ő kis pécsi kirándulásáról. A fene egye meg azt a rágcsálót, ez is egy patkány, csak jobb cuccban jár! (Ez nem az én érdemem, idézet: Szex és New York)
(Folyt. köv.)
lolacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
