Tavaly októberben döntöttünk úgy a párommal, hogy elkezdünk próbálkozni a babával. Hihetetlen gyorsasággal estem teherbe, november elején már a kezemben volt a pozitív terhességi teszt. Mivel az orvosom Budapesten rendelt és mi vidéken élünk, úgy beszéltük meg, hogy a kötelező vizsgálatokra a helyi kórházba fogok járni, hogy ne kelljen kéthetente felbumliznom a fővárosba.
Egészen a 12. hétig szinte álomszerű terhességem volt. A kombinált teszt alacsony kockázatot mutatott, a tarkóredő is rendben volt. Az eredményeim tökéletesek voltak. Sőt, még az is kiderült az ultrahangon, hogy valószínűleg kislányt várok. Az egész napos hányingert és a folyamatos kimerültséget leszámítva eseménytelenül teltek a hetek.
A 13. hétben jártam, amikor megmondta a családom, hogy édesanyám súlyos beteg. Addig nem merték velem közölni, nehogy a sokktól esetleg baja legyen a babának. Erről ennél bővebben nem szeretnék írni, de a lényeg, hogy nagyon megviselt a dolog. Hetekig nem nagyon tértem magamhoz.
Közben az első trimeszter nehézségein lassan túl voltam, a 15. hét körül szinte minden tünetem megszűnt, így legalább a terhességem nyugodtnak ígérkezett.
A 18. heti genetikai ultrahang vizsgálatra mégis gyomorgörccsel érkeztem. Az orvos egészen egy bizonyos pontig jókedvű és laza volt. Már épp kezdtem egy kicsit felengedni, amikor a doki arca elkomorult és meghallottuk a következőt:
„Hát, van itt egy kis probléma…”
Azt hiszem, ez az a bizonyos mondat, ami minden kismama rémálma. Úgy éreztem, elkezd alattam megnyílni a föld. Ha nem a vizsgálóágyon feküdtem volna, biztos elájulok.
Vesetágulatot talált a baba jobb veséjében, és nem is kicsit. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez, milyen súlyos és mit lehet vele tenni. Próbáltuk kérdezgetni az orvost, de csak annyit mondott, hogy ez azért furcsa, mert a lányoknál ez sokkal ritkább és most már biztos, hogy kislányunk lesz. Amikor beutalót adott a genetikai tanácsadásra, akkor esett le, hogy miről is lehet szó.
Ahogy megkaptuk a papírokat, telefon elő, Google keresés „vesetágulat magzat” címszavakkal. Közben a könnyeimen keresztül próbáltam olvasni. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, miért is kell genetikai tanácsadásra mennünk, a vesetágulat valamilyen kromoszóma-rendellenességre, elsősorban Down- szindrómára utalhat.
Már a kocsiban hívtam a budapesti orvosom. Próbáltam magam visszafogni, de elsírtam magam a telefonban. A dokim még csak ideges sem nagyon lett, véleménye szerint az ultrahang fejlődésével egyre több minden észrevehető, ami régebben nem, és a vesetágulat egy gyakori, de kisebb rendellenesség. Szerinte a lányoknál sem olyan ritka és a tágulat nagysága sem olyan vészes, de azért menjünk el magánúton az általa javasolt genetikushoz ultrahangra, mert ő annak az orvosnak a véleményére ad ilyen esetben.
Még aznap felhívtam a klinikát és úgy tűnt, szerencsénk van, valaki lemondott egy időpontot, így másnap délelőtt már a váróban ültünk. Közben kiderült, hogy rosszul értettem, és a következő hétre lett volna időpontunk. Tudtam, hogy ehhez az orvoshoz milyen hosszú előjegyzés van, de eldöntöttem, hogy én bizony innen vizsgálat nélkül nem távozom. Hozzáteszem, én vagyok az a típus, aki soha nem tolakszik vagy erőszakoskodik, ebben az esetben viszont a végletekig elszánt voltam. Elmondtam a recepciósnak, hogy vidékről jöttünk és hogy sürgős lenne a vizsgálat. Nem tudom, mi lehetett az oka, de valami csoda folytán fél órán belül bejutottunk, így időm sem volt az idegeskedésre.
A vizsgálat előtt hirtelen tört rám a félelem. Nem mertem az orvosra nézni, helyette a plafont bámultam, némán vártam az ítéletet. De nem történt semmi rendkívüli. Miután alaposan megvizsgálta a babánkat, megállapította, hogy semmilyen jelet nem lát kromoszóma-rendellenességre és a kombinált tesztem is jó lett, ezért az amniocentézist nem javasolja. Igaz, a tágulatot ő is látta, és kiegészítette azzal, hogy ő kettős üregrendszerűnek látja a veséjét, ami egy fejlődési rendellenesség és lányoknál sokkal gyakoribb. Megnyugtatott, hogy ez nem egy drámai dolog, de számítsunk rá, hogy a tágulat változhat jó és rossz irányba is, sőt, a másik vesében is megjelenhet. A lényeg, hogy a terhesség alatt folyamatosan vizsgálni kell. A mai napig nagyon hálás vagyok a doktornőnek, hogy soron kívül megvizsgált és nem ködösített vagy ijesztgetett, egyszerűen csak elmondta a tényeket. A vizsgálat végén megkérdeztem, hogy én tehetek-e valamit annak érdekében, hogy a tágulat ne növekedjen. A válaszát soha nem fogom elfelejteni:
„Maga nem tehet semmit. De tudja mi a legrosszabb? Hogy mi, orvosok se tehetünk semmit.”
Ezek után egy kicsit megnyugodtunk, de a Down- szindrómát szerettük volna biztosabban kizárni. Amniocentézisre nem akartam menni, ezért egy teszt mellett döntöttünk. Mivel az Edwards- és Patau- szindrómának addigra már sokkal egyértelműbb jelei lettek volna az ultrahangon, és a kombinált tesztem is nagyon alacsony kockázatú lett mindkettőre, így csak Down-szindrómára szűrettünk. Szerencsére az is negatív lett, bár senkinek nem kívánom a napokat, amikor az eredményre vártunk.
A 30. születésnapom után egy nappal kaptuk meg a jó hírt. Hát, mit ne mondjak, ez volt a legrosszabb születésnapom egész életemben. El sem lehet mondani, hogy mennyire megkönnyebbültünk, amikor végre ez a kő is legördült a szívünkről.
Ezután kisebb nyugi következett, a négy hét múlva esedékes 22. heti ultrahangon már kicsit kisebb tágulatot láttak. Kezdtük ismét pozitívan látni a dolgokat, reménykedtünk, hogy talán a szülésre el is tűnik. A 26. héten azonban ismét rosszabbodott a helyzet. A tágulatok már mindkét oldalt érintették, és ezúttal sokkal súlyosabban, mint eddig.
Ekkor kezdtem el összeomlani. Nem hittem el, hogy egy terhesség alatt ennyi trauma érhet minket. Nem mertem belegondolni sem, hogy mi van, ha a tágulatok még tovább fognak nőni. Most már abba sem kapaszkodhattam, hogy legalább egy veséje jól működik. Rettegtem, hogy meghal a hasamban a kislányom.
Nem akartam tökéletes gyereket, még az sem érdekelt volna, ha egy vesével születik vagy nekem kell odaadnom az egyik vesémet, csak maradjon életben.
Meg kellett küzdenem a hormonokkal is és közben állandóan anyukám és a babám járt a fejemben. Hiába állt mellettem száz százalékig a párom, mégis úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok. Állandóan szorongtam, éjszakánként alig aludtam. Olyan jó lett volna csak egyetlen éjszakát végigaludni, de nem mertem semmit bevenni, nehogy ártsak a babának.
Aztán a 29. héten begörcsöltem. Csak a közeli boltba ugrottunk le, amikor erős görcsös fájdalmaim lettek. Egyértelmű volt, hogy a lelkiállapotom kihatása volt ez a testemre. Nem mertünk kockáztatni, berohantunk a kórházba. Abba inkább most nem mennék bele, hogy mi a véleményem arról, ha egy orvosnak a 140-es vérnyomás és görcsök mellett az a legnagyobb problémája, hogy melyik székre rakom a nadrágomat. A magyar egészségügy szépségeiről sokat lehetne írni, de addigra sajnos az ügyeletes orvos bunkósága volt a legkisebb problémám.
Másfél hétig feküdtem a terhespatológián. Ezalatt kiderült, hogy a külső méhszájam kinyílt, a sok vas szedése ellenére anémiás lettem és még egy fertőzést is sikerült elkapnom, ami miatt biztos, hogy császáros leszek. Egy jó dolog azonban történt. Az ultrahangon ismét csak az egyik vesében látták a tágulatot és kisebbnek tűnt.
Miután hazakerültem, eldöntöttem, hogy a továbbiakban csak a magánklinikára vagyok hajlandó ultrahangra menni.
A következő kontroll vizsgálat a 31. héten volt. Addigra olyan szintű fóbiám lett az ultrahangtól, hogy minden vizsgálat előtt két napig ment a hasam. A váróban a gyerek már majd kiugrott a hasamból, annyira érezte az idegességemet. Biztos hülyeség, de megpróbáltam vele megbeszélni, pisiljen a vizsgálat előtt, hogy a doktor néni szép kis vesemedencéket lásson majd.
És végre nem nőttek tovább a tágulatok. Innentől kezdve stagnált az állapotuk, habár sajnos mindkét vesében ott voltak. Annak ellenére, hogy másoknak a 3. trimeszter a legrosszabb, nekem az volt a legjobb, legnyugodtabb időszakom. Innentől kezdve már tudtam, hogy akkora baj nem lehet. Ha nőnek is a tágulatok, addigra már viszonylag érett lesz egy esetleges sürgősségi császárhoz. De ilyenről szerencsére szó sem volt.
A 38. héten programozott császárral megszületett a kislányunk. Minden rendben ment, rögtön felsírt, és a 3550 grammjával nagyon jó súlyúnak számított.
Kiderült, hogy a legjobb döntés volt a császár, ugyanis a babánk nyakán volt a köldökzsinór. Legalább ebben szerencsénk volt és nem kellett feleslegesen vajúdnom. Az első ultrahangján megállapították, hogy mindkét veséje kettős üregrendszerű, és van egy kis hártya az ureterében, ami valamennyire elzárja a vizeletet útját, ezért lehetnek a tágulatok.
A lányunk már két hónapos. Azon kívül, hogy járunk vesegondozásra, ugyanúgy élünk, mintha egy átlagos babánk lenne. A vesetágulat és a kettős üregrendszer önmagában nem veszélyes, csak fertőzéssel együtt, ezért erre kell még jobban odafigyelnünk. De szerencsére még egyszer sem volt beteg és műtétről sem esett szó eddig. (Nagyon lekopogom.) Közben azt is megtudtuk, hogy az sem biztos, hogy bármilyen problémát fog okozni neki ez a rendellenesség (van aki, egy rutinvizsgálat alatt tudja meg, hogy nem papírforma szerinti a veséje), a lényeg a folyamatos kontroll.
A kettős üregű vesét elképzelhető, hogy tőlem örökölte, de még nem vitt rá a lélek, hogy ennek utánajárjak. A lényegen amúgy sem sokat változtat.
A történetünket azért írtam le, hogy ha mással is hasonló történne, okulhasson a miénkből. Először is, nem csak a 12. heti vizsgálatok a fontosak, sok szerv a 18. hétre alakul ki annyira, hogy vizsgálható legyen. Ezért – ha másra nem is – erre a két vizsgálatra érdemes költeni és megbízható helyen csináltatni.
Másodszor, ha a babánál vese és ureter eltéréseket látnak az ultrahangon, jobb felkeresni több orvost, a gyereknefrológust is beleértve, mert mi a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy egy-két orvos mennyire nincs tisztában a vese rendellenességeivel.
Harmadszor, nagyon jó, hogy a magzati diagnosztika ilyen szinten van és hogy mi már a születésekor tudtuk, hogy mire számítsunk. Viszont, ha harminc éve szültem volna, akkor valószínűleg egy teljesen átlagos, nyugodt terhességet tudnék most magam mögött.
Bea
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
