Egy előző írásomban arról meséltem, hogy hiába jeleztük az óvó néniknek, hogy allergiás a gyerekünk a dióra, mégis diót etettek vele. Most egy másik problémáról írok. Kétszer voltam szemtanúja, de úgy sejtem, hogy többször is előfordult, hogy a gyermekemet az udvaron másik csoportba tartozó gyerekek lökdösték, vagy rugdosták. Egyszer konkrétan egy harapásnyommal az arcán jött haza.
Senki ne nézzen hülyének, de innentől kezdve naplót vezettünk az óvodában történtekről. Az óvó nénivel próbáltam megbeszélni a kérdést az udvari verekedésről, ő azt válaszolta, hogy hagyni kell, majd elintézik egymás között. Valahogy nem erre számítottam, és innentől kezdve még azelőtt elhoztam, hogy az udvarra mentek volna. Így gyakorlatilag már csak két órát töltöttünk az óvodában.
Aztán decemberben kezdődött, hogy a kétéves kora óta szobatiszta gyerekem néha bepisilt. És éjszakánként legalább ötször ébredt sírva, de amikor kérdeztük mi a baj, nem válaszolt. Ebben az időben tűnt fel, hogy az eddig nagyon vidám, csacsogós gyerkőc nem beszélget, nem nevet. Ha az óvodáról kérdeztem, nem válaszolt. Reggelente egyre nehezebben indultunk el, én pedig egyre nehezebb szívvel hagytam ott, úgy éreztem, valami nem stimmel. Többször voltunk fogadó órán, az óvó néni nem tudott érdemben a kérdéshez szólni. Azt kifogásolta, hogy néha elkésem vele a tornaóráról.
Belátom így történt, de vittem az ötévest, a kétévest, és az egyre növekvő pocakomat, volt, hogy megcsúsztunk, na. Történt olyan is, hogy mikor a gyerekért mentem, a holmija szana-széjjel volt a csoportszoba előtt, a dadus szerint ki akart menni a másik csoporttal. A gyerek viszont hazafelé elmondta, hogy bántani akarták a fiúk, ő meg haza akart jönni. A gyerekkel szinte csak gond volt, soha semmi pozitív visszajelzés nem érkezett róla. Az én kapcsolatom akkor romlott meg végleg az óvó nénivel, mikor a gyerekem egy játék krokodillal érkezett az óvodába. Óvó néni utánam rohan, hogy most liba-napokat tartanak, és a mi krokodilunk elvonja a gyerekek figyelmét. Mindenki képzeljen el egy 5 centiméteres, figyelemfelkeltő fenevadat. Én akkor tán kicsit ingerülten visszakérdeztem, hogy a liba-napokra sárkányokat miért engednek be? Nyilván magára vette, úgy is szántam.
Aztán emlékszem, hogy március közepe lehetett, elmúlt este tíz óra, és a gyerekem még mindig nem aludt. Feküdt, nézett ki a fejéből. Odaültem hozzá, és elkezdett zokogni, de úgy, mint még soha, én is sírtam, nem tudom, miért. Aztán bejött a férjem is. És akkor a mi kicsinkből előtört minden, hogy ő nem akar óvodába menni, mert a csoportban bántják a nagyok, és neki az asztal alá kell elbújnia, mert senki nem segít. A döbbenet lett úrrá rajtunk. És ő csak sírt tovább. Akkor megígértük neki, hogy nem kell óvodába mennie. Arról fogalmunk nem volt, hogy mit fogunk csinálni, de neki oda nem kell visszamennie. Elaludt, én sírtam, a párom nézett maga elé, és életemben először láttam nagyon-nagyon mérgesnek.
Eljött a reggel, és akkor mi már tudtuk, hogy abba az óvodába valószínű nem tudjuk visszavinni a gyereket, őszinte leszek, nem is akartam.
Bementünk az óvodába, a gyereket elküldtük a fogkeféjéért és a zsákjáért. Megkértük az óvó nénit, legyen szíves egy percre jönni. Kijött, mondtuk, mi a szitu. Érdekes módon meg sem lepődött a helyzeten. Közölte, nincs para,
„az állatvilágban is így van, az erősebb legyőzi a gyengébbet. Mint például a gazellát megeszi az oroszlán.”
Szóhoz sem jutottam, néztem a férjem és rájöttem, ha most nem indulunk el haza, élőben nézhetem meg, ahogy az oroszlán szétmarcangolja a gazellát. Szerencsére visszaértek a gyerekeink, a férjem valahogy visszanyerte az önuralmát, és elindultunk haza. Hazafele csend volt, biztos a gyerekek is éreztek valamit, mert ők is csendben voltak. Hazaértünk, mindenki kicsit elvonult, a férjem is, meg én is a gyerekekkel. Aztán egyszer csak odaült mellénk, és azt mondta a gyerekünknek, hogy ebbe az oviba többet nem kell visszamennie.
A gyerek meg sírt, aztán egy óra sírás után elaludt, és másnap reggel 9 órakor kelt. Ez volt az első éjszaka hónapok óta, hogy nem ébredt fel. Az elkövetkező napokban fontolgattuk, hogy felkeresünk egy pszichológust. Aztán úgy döntöttünk, várunk. A gyerekorvosunktól kértünk igazolást, elmondtuk miért, megértette. És nekiláttunk másik óvodát keresni. A gyerek nagyon sok türelem kellett, és kellett neki a nyugalom is, a nagy alvások, az összebújások, a játék. Szerencsére minden egyes nappal jobban lett, sokat beszélt már arról, hogy mi történt vele ott, és hogy mitől/kiktől fél. Szörnyű volt hallgatni.
Beszélgettem a környékünkön lakó, szintén abba az óvodába járó anyukákkal a történtekről. Kilencven százalék tudott a problémáról, van, akinek a gyerekét szintén bántalmazták, de szerintük ezzel nincs gond, így van jól. Nem védhetem meg mindentől. Tanítsam meg verekedni. Ez lenne a megoldás. Tanítsuk őket verekedni, legyenek öntörvényűek. Nem nevelek anyámasszony katonáját egyik fiamból sem, most már három van. Mindegyik önálló, nyitott, barátságos gyerek. Az ilyen jellegű problémákat nem a gyerekeknek kell megoldaniuk, nem is mindig ők a hibásak az ilyen esetben, de azt hiszem, ahhoz én már kevés vagyok, hogy eldöntsem, ki a hibás.
Jelen esetben hibásak vagyunk mi, az első konfliktus után, amire magasról tettek az illetékesek, le kellett volna lépnünk onnét, nem várni a csodát. És az óvodavezetés, és a pedagógusok, hát rájuk nem találok szavakat. Olyanokat biztos nem, ami túlélné a moderálást.
Májusban találtunk egy másik óvodát, a város másik végén van, de már nem érdekel. Szeretettel várnak minket. Tudják, min mentünk keresztül, nem mi leszünk ott az első „menekültek”.
Szeretném, ha mindenki megértené, hogy ezek mellett a dolgok mellett nem szabad elmenni, senkinek. A gyerekben hihetetlen nyomokat hagynak ezek az esetek. Talán nekünk szerencsénk volt, lehet, mi kijöttünk a válságból, de ezt csak akkor tudjuk meg, mikor elkezdjük újra az óvodát, a másikat. Csak pozitív dolgokat mondunk neki az új helyről, szeretném, ha a jövő héten olyan csillogó szemmel indulna az ismeretlen felé, mint egy évvel ezelőtt. De belül szorongok, nagyon. És életemben először nagyon sűrűn imádkozom, hogy itt végre boldog legyen.
A mondandóm végére összeszedném a legfontosabbakat, amik a megfélemlítés tünetei voltak:
- zárkózottság,
- szomorúság
- álmatlanság, gyakori ébredések
- gyakori bepisilés, akár éjszaka is.
Remélem lesz olyan akinek hasznosak lesznek a tapasztalataink, és lesz olyan is, akinek segíthetünk, hogy mindig van másik út.
Angyalka
Óvodai bántalmazásról ezekben a posztokban írtunk:
Hagyta az óvónő, hogy verjék a kisfiamat az oviban
Fojtogatják a fiamat az óvodában. Nem tehetek semmit?
Bántják a gyerekemet az oviban!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
