Szeretnék megosztani egy történetet, egy kis kudarc és nagy tanulság, amit én kaptam tőle. Hároméves lett a kisfiam, így el kellett döntenünk, hogy milyen óvodai képzésben vegyen részt az elkövetkezendő három évben. Bejelentkeztünk az állami oviba, de sajnos túljelentkezés miatt csak egy sokkal messzebbi, bár kerületi óvodába mehettünk volna. Megnéztük, de mivel kiderült, hogy 30-35 gyermek lesz egy csoportban két óvónénivel, úgy határoztunk, hogy megvizsgáljuk a magánszférát.
Nem messze tőlünk, Budaörsön találtunk egy „angolos” ovit. Egy csoportban maximum 15 gyerek van elhelyezve, csoportonként egy magyar nyelvű és egy külföldi, csak angolul beszélő óvónő van. Feleségem felhívta őket és elment beszélgetni, minden nagyon tetszett, de sajnos szorított az idő (február volt) betelik az összes hely, hacsak nem fizetjük be a szeptemberi első hónapot. Mellékesen megjegyzem, hogy két fiunk van, a kisebbik 2 éves, így dupla költség, de úgy gondoltuk, járjanak egy helyre. Mindkettőt beírattuk.
Elérkezett az idő, mindenki teljes drukkban készülődött, hogy milyen lesz az óvoda. Minden jól sikerült, a beszoktatáson is túljutottuk! Az első hónap rendben letelt, majd elkezdődtek a változások. A nagyobbik fiam novemberben már nem igazán akart óvodába járni, hogy miért, azt sajnos nem sikerült kihúzni belőle. Mindenre azt mondta: ez is titok, az is titok. Minden reggel hiszti. Ha kérdeztem, mi volt az oviban, semmi válasz nem jött. Az esti altatáskor sem sikerült kifaggatnom.
Az esti fürdetésekor néha a nagyobbik fiamon sérülésnyomokat vettünk észre, itt egy folt, ott egy nyom. Minden ilyen sérülést látva, másnap az óvónőknek feltettük a kérdést, hogy mi történt, hiszen nem mondták, hogy lett volna valami, a válasz egyszerű volt, biztos az udvari játék közben beütötte valahová. Oké, oké, a feleségemmel elhessegettük a rossz gondolatainkat ezzel kapcsolatban.
2016 januárjában újabb sérülést diagnosztizáltunk nagyobbik fiamon, négy ujjlenyomatból álló véraláfutást a vállán. Kérdésünkre a kisfiam csak annyit mondott, hogy megszorította az egyik ovistársa. Kérdeztük, hogy szólt-e valakinek, de mivel ő sajnos elég félénk, így nem mert szólni.
Másnap kérdőre vontuk a csoportot vezető óvónőt, hogy hogyan lehetséges, hogy a gyerekek egymást inzultálják, és ők nem lépnek közbe. Az óvónő értetlenül állt a probléma előtt. A tulajdonosok bevonásával elbeszélgettünk a magyar óvónővel, aki végül is rákérdezett a nem magyar anyanyelvű óvónőnél, hogy szokott-e ilyen probléma lenni, amire azt a válasz kapta, hogy igen. De nem igazán szokott közbeavatkozni. Köszönjük!
A tulajdonosok megígérték, hogy rendet raknak a csoportban. El is beszélgettek a gyerekekkel, ahol kiderült, hogy valóban, pont az én fiamat szokták piszkálni, körbeállni, ütögetni. Nagyszerű! Ígéretet kaptunk, hogy megoldják a problémát.
Ezt követően a fiaim két hétig otthon betegeskedtek, majd első ovis napon a fiam egy kisebb monoklival állított haza, hogy az egyik fiú meglökte és nekiesett az ajtónak. Akkor döntöttük el, hogy többet ebbe az óvodába nem megyünk. A tulajdonosok persze ránk akarták fogni, hogy túldramatizáljuk a dolgot. Kivettük mindkét fiunkat és új óvoda után néztünk.
A kisebbik fiamat nem volt nehéz kivenni, hiszen még nem óvodaköteles, ellenben a nagyobbik már az. Kértük, hogy nagyobbik fiam részére adják ki az igazolást, ami bizonyítja, hogy odajártunk óvodába, ekkor a tulajdonos halkan megjegyezte, hogy a fiam nem is abban az óvodában volt bejelentve, hanem valamilyen vidéki óvodába, ahol sose jártunk. Sajnos nem tudnak annyi gyereket hivatalosan felvenni, mivel maximalizált a létszám. Februárban írattuk be őket. Ismételten köszönjük!
Te, aki ezt most itt olvasod, és a gyereked óvodába jár, kérdezem tőled: biztosan tudod, hogy hová is jár a gyereked óvodába? Mert nagyon úgy tűnik, hogy még a „nevesebb” óvodákban is keményen megy a trükközés.
A történet lényege ennyi…
Találtunk új óvodát, ahol próbálunk megbízni mindenkiben és egyelőre szeretnek a gyerekek odajárni. A fiammal azóta túl vagyunk egy pszichoterápiás kezelésen, hogy fel tudja dogozni az átélt rossz élményeket, már csak úgy emlegeti a „verekedős ovi”. Valószínűleg nem múlik el nyomtalanul. Semmi más miatt nem írtam le ezt az egészet, csak hogy más tanulhasson belőle, és hogy ne túl későn vegye észre a jeleket, amikre én nem akartam odafigyelni.
A gyerekek erősek, de nagyon észnél kell lennünk nekünk, szülőknek. De mi történik ma a világban, hogy hároméves gyerekek egymást inzultálják, ahelyett, hogy élveznék a játékos gyerekéveiket?!
András, egy aggódó apuka
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
