Harmadik gyerkőcöm születésének történetét osztom meg veletek. Lehet, hogy olyan témával találkoztok, ami még a szülő anyukák között is tabu, de én azt hiszem, az aranyér, ami leginkább a központjában van a történetemnek, ne legyen szégyen, erről senki nem tehet, és biztos vagyok benne, hogy sok terhes nő mindennapjait keseríti meg. Előre egy jótanács minden leendő anyukának, hogy ha kicsit is fáj, ne szégyelljétek, azonnal forduljatok orvoshoz!

2017 októberében döntöttünk úgy a férjemmel, hogy belevágunk a következő babaprojektbe, hogy amire a középső két év körül lesz, megérkezzen a pici is. Hozzáteszem, az első két gyerkőc szó szerint első elhatározásból fogant. De mindig nem sikerülhet, most ez nem úgy lett. Teltek a hónapok, egyre idegesebb lettem, hogy mi változhatott a testemben, ami más, mint eddig. Gondoltam, az lehet a baj, hogy 2016-ban diagnosztizáltak nálam 1-es típusú cukorbetegséget, ami magával hozta, hogy csak inzulinnal kezeltek. 

2018 februárban gondoltunk egy merészet, ha már nem jön az a fránya gólya, akkor elvégzek egy újabb sulit, hogy könnyebben találjak új munkahelyet, ha majd vissza kell térnem a munkaerőpiacra. Be is iratkoztam február 2-án egy kétéves kurzusra. Ééés persze, hogy Valentin-napon pozitív lett a terhességi tesztem. Már akkor nem könnyítette meg az életemet a legkisebb leányzónk. A terhességem szó szerint nagyon terhes volt.

A cukorbetegség miatt hetente kellett járnom kontrollra belgyógyászatra, két-háromhetente a nőgyógyászhoz. De legalább a cukorterhelést megúsztam. Ha ezek a futkározások nem lettek volna, akkor a világ legszebb várandósságában lett volna részem. Sem rosszullét, sem vizesedés. 10 kilót szedtem fel, a 20 hetes ultrahangig még hasam sem volt. Volt, aki azt hitte, most derült ki, és épp a 8 hetes ultrahangra igyekszem. De aztán egy hónapon belül úgy megugrott, mintha egy lufit fújtam volna fel.

Elérkezett a 34. hét. Iszonyatosan nagy lett a hasam és az a rengeteg súly szörnyű aranyérproblémát okozott. A 35. héten már annyira elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy járni sem tudtam, így az ügyeleten kötöttem ki, akik közölték, hogy ödémás lett és kizáródott (plusz a sebész szerint ő még ekkora aranyeret nem is látott) műtéti úton kell eltávolítani. Még aznap délután gerincérzéstelenítéssel el is végezték a műtétet.

Este 6 körül egyedül maradtam. Az ápolónők azt mondták, aludjak egyet, de semmiképp nem kelhetek fel még hat órán keresztül. Vágytam is végre egy fájdalommentes alvásra. De innen indultak be csak a történések. Kb. este 7órakor elkezdett elmúlni az érzéstelenítés hatása. Egyre jobban éreztem a derekam, hogy fájdogál. De mivel sosem volt még ilyen műtétem, gondoltam, ez normális. Fél 8 tájban már nemcsak a derekam fájt, már a hasam is. Elkezdett fájásokra hasonlítani. Gondoltam, megmérem a legerősebb fájdalmak között az időt, még mielőtt riasztanék bárkit is.

Hát majdnem szívrohamot kaptam, mikor jött a felismerés, hogy masszív 3 perces fájásaim vannak 35hét+3naposan. Elkezdtem nővérért kiabálni, akik kb. 30 percig meg sem hallottak. Sajnos szobatársam nem volt, a nővérhívót nem értem el, felkelni ugye nem szabadott, így maradt a kiabálás. Végre a szomszéd szobában lakó néni szólt a nővéreknek, hogy valami baj van. Benyitott a nővérke és unott hangon kérdezte, hogy na, mi a baj... 

Én nemes egyszerűséggel nyögdécselve csak annyit tudtam kinyögni, hogy jön a baba. A nővérke egy „ne bassza meg” kíséretében felrántotta a takarót és szaladt az ügyeletes sebészért. Hirtelen tele lett a szoba, tanakodtak, hogy mi legyen, mivel nem sétálhatok le az 5. emeleti sebészetről a 3. emeleti szülőszobára, így vittek ágyastól. A szülőszobán épp a fogadott orvosom és szülésznőm volt az ügyeletes (itt azt gondoltam, van isten). Infúzióra kötöttek, és mondták, hogy meglátjuk mi lesz, 2 ujjnyira voltam kitágulva, ha ez megáll akkor nyertünk, mondta a dokim...

A fájások nem szűntek egészen reggelig, de a tágulás megállt, így egy kicsit megnyugodtunk, de közölték, hogy készüljek fel arra, hogy a szülésig már nem mehetek haza. Ekkor még azt hittem, hogy hetekig élvezni fogom a vendégszeretetüket. Reggel átkerültem az osztályra, hogy tudjak pihenni. Ez még nappal ment is, de éjszakára megint beindultak a fájások, újabb éjszakát töltöttem azon a fantasztikus vajúdóasztalon, amit mindenki ismer, és hát anyukák, tudjuk jól, az mindenre jó, csak alvásra nem.

És ez így ment minden nap, keddtől egészen péntek hajnalig. Minden éjjelt végigszenvedve, nappal nem aludva a fénytől, illetve a szobatársak és a kórház normális napi ritmusa miatt. Péntek hajnalban az én drágám úgy döntött, hogy most már elég odabenn. Hajnal fél négykor szóltam a szülésznőnek, hogy vagy vizsgáljon meg vagy hívjon orvost, mert tolófájásaim vannak. Meg is vizsgált, kiderült, hogy szinte teljesen kitágultam. 

Ő rögtön riasztotta a dokimat, én meg a férjemet, hogy azonnal induljon befele, ha nem akarja lekésni. Tudnotok kell, előre lelövöm a poént, hogy nem ért oda. 60 kilométerre dolgozott éppen a kórháztól, apukám ment el érte a közelemből, tehát 100 kilométert vezetett le hajnalok hajnalán. 4 órára már a szülőszobán voltam és érdeklődtem a szülésznőtől, hogy mikor készítenek fel a császárra. Erre ő meglepett arccal azt mondta, hogy nem tud róla, hogy császár lenne. 

Na, ekkor jött az első döbbenet. Alig háromnapos aranyérműtét utáni heggel én nem akartam természetes úton szülni, még ha megköveztek ezért, akkor sem... De nem volt mese, nem akartak megcsászározni. 

Nagyon féltem, nehogy valami baja legyen a babának, hiszen még csak 35 hét+6 napnál jártunk, ráadásul a napok óta tartó alváshiány miatt én úgy éreztem, hogy nem fogom tudni kitolni ezt a babát épségben. Eljött a 4 óra és burokrepesztés után megindult a kitolási szakasz. Vágni kellett, hiába gondolták a babát picinek, a mellkasánál szinte szó szerin beszorult. Szó szerint a hóna alatt fogva tépték ki belőlem. Látszatra egy kicsit sem volt pici a baba. Szakadtam is jó pár helyen, mint végül kiderült.

Ezután jött a következő szívroham, a mérlegelés. A szülész 3,5 kilóra tippelte a babát. Nos, elárulom nektek, éppen csak 36. hétre 4400 grammos kislányom született 53 cm-rel. Már akkor azt gondoltam, hogy elszámoltuk a fogantatását. Képtelenségnek tartottam, hogy egy koraszülött ekkora súllyal szülessen. Még aznap átszállítottak a fehérvári pic-re, mivel a mi korházunkban nincs jól felszerelt koraszülött részleg és nem akartak kockáztatni, hogy valami baj legyen. Hát mondanom sem kell, hogy az az egy éjszaka, amit nélküle töltöttem 60 km távolságban, rosszabb volt, mint maga a szülés...

A felépülésemről csak annyit, hogy szinte újra kellett talulnom járni a rengeteg varrat miatt, és amikor az orvosomat kérdőre vontam, hogy ugyan miért nem császározott meg inkább, csak egy olyan választ kaptam, amit csakis egy férfi mondhat:

„Gondoltam, csak egy helyen fájjon.”

Azóta minden bajt feledtetett velem a kislányom, de az biztos, hogy ennél a három gyerkőcnél megállunk.

L.

Olvass még szüléstörténeteket!

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést