2018.02.12 hétfő
Unokatesómék esküvőjén lettem volna koszorúslány, így aznap mentünk ruhapróbára. Én voltam a sofőr, a menstruációm negyedik napja késett. Voltak ugyan anyai, vagy női megérzéseim, de hagytam, nem akartam megint csalódni, és amúgy is legkésőbb az ötödik napra meg szokott jönni.
Nem jött meg. Szerdán gyanús volt, hogy sokat alszom. Elengedtem. Csütörtökön ugyanez, és a sok „pisilni kell, de nagyon” érzés. Pénteken muszáj volt vennem tesztet, alig vártam, hogy hazaérjek.
Hazaértem, párom itthon, gyors pisi, míg a teszt végzi a dolgát, zuhanyzok, de már a zuhanyzás közben láttam a két csíkot, el sem hiszem. Gyorsan végzek, bejövök, elmondom a páromnak, hogy valószínűleg ketten vagyok.
Alig várom a hétfőt időpontot kérni. Nem kell nekem fogadott doki, jó lesz az itteni. Gondoltam naivan. Kereken egy hónap múlvára adtak időpontot. Na, én abból nem kérek. Telefon barátnőmnek, adja meg a nődokija számát, nem érdekel, ha fizetni kell is. Láss csodát, még aznap fogadott. Hozzáteszem, NEM magánban, hanem a rendelőben, pedig a privát számán hívtam, de SOHA nem kért pénzt, és soha nem voltam nála magánrendelésen. Első alkalommal tudtam, hogy ő lesz az én „igazi” nőgyógyászom. Végig kedves volt.
A terhességem ideje alatt a legnagyobb problémám a terhességi cukor volt, aminek köszönhetően nem híztam el teljesen, bár inzulinoztam is magam. Roppant büszke voltam magamra, és a dietetikusom is az volt rám. Mindig pisilnem kellett, egy picit magas vérnyomás, és az éjszakákat sosem aludtam végig, sőt, alig aludtam, a négy óra már nagyon jó volt, de nem bántam.
Aztán jött a szülés. 2018.10.08:
A 38. hét utolsó két napja. Átlagos napnak indult, várandósságom utolsó napjait élvezve, és örülve, hogy végre sikerült jót aludnom az éjjel. Reggel korán kelés, házidoki receptek kiírása (inzulin, tűk, cukormérő tesztcsík, vitaminok stb..), aztán készülődni a nődoki bácsihoz megnézni a csöppünket.
Doki bácsihoz 11:00-re volt időpontunk. El is indultunk szokásunk szerint időben. Útközben azt fejtegettük, hogy vajon honnan fogom tudni, hogy megindult a szülés, honnan fogom tudni, hogy az a fájás, az AZ A FÁJÁS lesz? Kis tudatlan elsőszülős problémák! Egyszer, már majdnem a kórházhoz érve, a lámpák alatt támadt egy gondolatom, hogy kiakadna a szemem, ha nem jöhetnék haza. Ezt sajnos nem mondtam ki, csak gondoltam. Odaérve parkolót kerestünk, egy hely sem volt, kétszer jártuk körbe a parkolókat, de semmi. Majd 10:45-kor kiszálltam a kocsiból, hogy amíg párom helyet keres, addig bemegyek, mert biztosan pontosan fog szólítani.
Beérve a rendelőbe szokásos első utam a vécére vezetett, természetesen igyekeztem. Alig, hogy beértem a váróba, 10:53-kor már hívott is a doki. Bementem. Elkérte a kiskönyvem, ctg-re. Nem örültem, de hát már így is kettőt elblicceltünk. Aztán ultrahangozott. Aztán gyanús lett, sok mindent sokszor nézett meg: a szívét, szívhangját, a fejét, pocakját, mindenét. Sokat is kérdezősködött, sokkal többet, mint szokott: nem görcsölök-e, biztos nem görcsölök-e? Az inzulinnal kapcsolatban. Már féltem.
Abbahagyta az ultrahangot. Míg töröltem magamról a zselét, közölte, hogy fel fog venni osztályra, mert meg öregedett a méhlepény, és nem jól végzi a dolgát, de menjek ki a vizsgálóajtóhoz, megvizsgál, és majd megbeszéljük. Na, itt a sírógörcs kerülgetett, hogy baj van. Majd kiderült, húsz percet voltam bent ultrahangon. Sosem voltunk bent ennyit.
Kimentem, már láttam, hogy a párom is ideges volt, hogy miért voltam bent ennyit. Mondtam neki: azt hiszem, baj van, elmondtam, mit mondott a doki, de már hívott is vizsgálni. Bementem, megvizsgált, közölte, hogy már egyujjnyira nyitva van a méhszájam. Majd közölte, hogy felhívja a vezető orvost, hogy vegyenek fel osztályra, fel is hívta, beleegyezett. Ekkor tudtam megkérdezni, hogy baj van-e a picivel. Majd a szokásos vigyorával és kuncogásával mondta, hogy
„Nézze! Előbb-utóbb meg akarta szülni a picit, ennek ma lesz a napja, burkot repesztünk. De ne ijedjen meg, rendben lesz minden.”
(Imádom ezt a hapsit!) Mondta, hogy menjek ki, elkészítik a papírt és felkísérnek az osztályra. Kimentem, és csak annyit tudtam mondani a páromnak, hogy akkor én ma szülök, már vittek is az osztályra. Szegényem, nem tudom, mit élhetett át. Illetve sejtem. Engem bevittek a szülészetre, őt elküldték a cuccaimért, amit szerencsére hetek óta az autóban tartottunk, pontosan ilyen esetre.
Nem volt szabad szülőszoba, így addig felvették az adataimat, a baba adatait, elkértek mindenféle papírt. A szülésznéni szörnyen bunkónak tűnt, de később kiderült, hogy éppen ezer meg egy fele volt a feje. Nem sokkal később jött is a párom a csomagommal, de még mindig nem jöhetett be. Közben 12:00-körül megrepesztette dokibácsi a burkom, az nagyon durva volt, nem fájt, csak ennyi vizet… Bevittek a vajúdószobába, rám kötötték a ctg gépet, hallottam folyamatosan a kis csöpp szívét, kötöttek rám egy sima infúziót, közben néha jött dokibácsi is, és ő is kérdezgetett adatokat.
Nem tudtam telefonozni, mert azt hagytam a táskában, azt pedig nagyon nehezen értem el. De mikor elértem, rögtön írtam páromnak, hogy minden okés. Kb. 13:30 lehetett, mikor lefolyt az infúzió, lett szabad szoba, engem elvittek pisilni, cuccosomat összerakni, amit be kellett vinnem magammal a szülőszobára. Közben páromat is elküldték ruhát venni. Engem befektettek a szülőszobára, ami feltűnően tiszta és kulturált volt. Megint rákötöttek a ctg-re, meg az infúzióra. Közben szegény párom írta, hogy nincs portás 14:00-15:00-ig, így nem tud ruhát venni. Itt meglátogatott a dokibácsi, aki hallottam, hogy a folyosón kérdezi a szülésznénit, hogy vannak-e már fájásaim. A néni közölte vele, hogy nincs, majd dokibácsi kérdezte a nénit, hogy hogy csinálom? Majd el is ment. Hozzám jött a néni, hogy elfelejtette szegény páromat, majd mondtam neki, még nem is tudott ruhát venni sem, majd mondta, hogy akkor jöjjön fel, és majd intéz neki egyet. Így is lett. Ez itt már kb. 14:30. Nekem még mindig semmi fájásom, így kaptam a plusz a sima infúzióm mellé egy kis oxitocint, és mondta a dokibácsi, hogy estére lesz baba.
Közben megérkezett a párom is végre. Ja, igen, azt ne felejtsük el, hogy a terhesség végéig szajkózta, hogy ő be nem jön, én sem akartam, de mindig azt mondtam, majd akkor meglátjuk! Azt hiszem, neki ez nagyobb megkönnyebbülés volt. Nem sokkal később mondta, hogy ő nem megy ki, bent marad, míg megszülök. Láttam az aggodalmat és a félelmet a szemében. Ez utóbbit többször ki is jelentette. Én sosem éreztem félelmet a szüléssel kapcsolatban, úgyis az lesz, ami… De tudtam, minden rendben lesz.
Lassan, bizonytalanul, de elkezdtem érezni a fájásokat. Aztán 16:00 körül erősödtek a fájások, ekkor már határozottan biztos voltam benne, hogy ezt kell figyelni, csak éppen az időt nem néztük. A szülésznő nagyon sokat segített, de a dokibácsi is rengeteget volt bent nálam, sokszor sok időt. Figyelt ránk most is, pont úgy, ahogy a nyolc hónapban folyamatosan. Itt voltam hálás igazán, hogy cukros voltam, mert így legalább volt nálam keksz, párom néha csipegetett belőle, éhes volt. Egész nap semmit nem evett, reggelit sem, csak valamikor egy kis péksütit.
Egyszer nekem is lent volt a cukrom, 15:00 körül ettem is egy kis szőlőcukrot, de éhes nem voltam. 17:00 körül elmentem zuhanyozni. 18:00 körül, járkáltam kicsit, de nem volt jó. 19:00-kor váltás volt, szülésznőváltás. Első szülésznéni is nagyon aranyos volt, de a második, ő nagyon! Éppen akkor lépett be a szobába, amikor fájásom volt, látta is. Azt hiszem, itt mutatkozott először rajtam, hogy most már valóban fáj, addig nem volt durva. Innentől felgyorsultak az események.
Kezdett elviselhetetlen lenni, amire azt mondta a dokibácsi, hatalmas szokásos vigyorral az arcán, hogy ezt vártuk, és az jó, ha már elviselhetetlen. Mondta, hogy szóljak, ha fájás van megvizsgál, megvizsgált, de csak kb. 3,5 ujjnyi tágulás volt, várni kellett még. Közben voltam pisilni is. Páromon minden fájás után láttam a tehetetlenség fájdalmát. Néha puszit küldtem neki, néha kacsintottam rá, néha mosolyogtam. Aztán egyszer megint éreztem, hogy pisilnem kell, kiengedtek, végül nem tudtam pisilni, de közben volt egy fájásom, ami az első tolófájásom volt, rohantam is vissza a szobára, majd közöltem. Ekkor mondták, hogy vissza kell tartanom a tolást.
Ez így ment, körülbelül 5-6 tolófájásig, majd megint kérte a doki, hogy szóljak, ha fájás van, megvizsgál, jó? Mondtam, neki, hogy NEM jó. Kuncogott. De persze megvizsgált, és mondták, hogy akkor készüljek fel, mert tolhatok. Pikk-pakk szétszerelték az ágyat szülésre. Elmondták, mit hogyan kell majd. Igyekeztem. Minden erőmet beleadtam minden tolásba. Aztán kérdezték, hogy biztos első gyerek-e? Nem tudom, hogy komolyan mondták-e, vagy csak ösztönözni próbáltak, de jólesett.
Miután elkezdődtek az erős fájdalmak, felejtettem el dolgokat, nem tudom, hogy a fáradtság, vagy a fájdalmak miatt, de nem emlékszem mindenre, vannak kihagyások, de azt sosem felejtem el, ahogy a párom könnyes szemmel rám néz, és azt mondja talpig meghatódva, hogy
„LÁTOM A FEJÉT!”
Pár perccel később 20:37-kor, 3180 grammal és 51 centivel megszületett, rám tették, ránéztem, és abban a pillanatban MINDEN FÁJDALOM elfelejtődött. Ott és abban a másodpercben, ha azt mondták volna, hogy újra kell kezdenem, újra megtettem volna, minden fájás, minden szenvedés, minden fáradtság ellenére. Sosem hittem el, mikor azt mondták, sokkal jobban fogom szeretni, ha megszületik. Hogy hihettem volna el? Imádtam már a pocakban. Imádtam várandós is lenni. Minden cukorbaj meg vérnyomásbaj, meg nagy has ellenére. Egyetlen percet sem cserélnék el, a várandósság elejétől a végéig imádtam. Azt sem hittem el, mikor azt mondták, minden fájdalmat felül fog írni, ha a kezemben tartom, hiszen nem lehet csak így elfelejteni a fájdalmat. És ó, dehogyisnem. Emlékszem, mennyire fájt, és mégsem emlékszem. A szeretet, a boldogság felülkerekedett mindenféle fájdalmon.
Abban a pillanatban, ahogy megszületett a kincsünk, megszületett egy Apa és Anya is. Így élünk már 8 hónapja.
E.
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
