„Az élet az, ami velünk történik, miközben nekünk más terveink vannak.”
2019. szeptember 14-én altatásos sürgősségi császárral jött világra a kisfiam, jelenleg 15 hetes terhes vagyok és VBAC-re készülök, úgyhogy úgy érzem, kell a lelkemnek a felkészülés szempontjából, hogy kiírjam magamból és megkönnyebbüljek.
Nagyon határozott elképzeléseim voltak, hogy hogy fog zajlani a szülésem, hogy fogok szoptatni, mindenki más csak hisztizik, nem lehet olyan rossz a mensigörcs után, amikor egész éjjel fetrengek a fájdalomtól és hányok meg elájulok. És amúgy is minek vállal gyereket, aki nincs felkészülve stb., stb... (Igen, jó nagy önző s***fej voltam.) Bár ehhez hozzá tartozik, hogy sok ember, aki közelében nem volt a gyerekvállalásnak mondta, hogy őt inkább vágják, de nehogy kitáguljon szülésnél és tönkreteszi a gyerek a mellét. Én meg csak forgattam a szemem, hogy akkor még nem is kell gyerek, ha így gondolkozol.
Ott kezdődött, hogy hétfőn jöttek fájások össze-vissza, lezuhanyoztam, beálltak 4-5 percesekre, azzal 2-3 órát elvoltam itthon, gyerek egész nap nem mozgott, utána hívtam a szülésznőt, mondta, hogy délután 5-ig érjünk be, megnéznek, de ha nem folyt el a víz, nem kell rohanni. Párom nyilván nem volt itthon, 170-nel tépett haza, közbe beugrott sportitalt venni, apás szerkót.
Fél 6 felé beértünk, hihetetlenül unszimpatikusak voltak az ügyeletesek, borzalmas érzés volt, amikor megvizsgáltak. És csak később esett le, hogy akkor kézzel tágítottak. El is kezdett távozni a nyákdugó, meg mondták, hogy szűk egy ujjnyira vagyok csak nyitva. Ctg nem mutat semmit, pedig mondtam, hogy 3-5 percenként jönnek a fájások. Gyerek baromi jól elvan bent, menjünk inkább haza. De nekem fáj, én így nem megyek haza. Jó, akkor felvesszük éjszakára... Nyilván éjjel elmúlt, aztán két órán keresztül megint 5 percesek, aztán megint semmi. Reggeli viziten az mondta az ügyeletes, aki sokkal kedvesebb volt az estiekhez képest, hogy ő már nem engedne haza, csak szülés után. (Azóta is bánom, hogy nem a szülésznőre hallgattam és nem rá. De annyira görcsösen bennem volt, hogy biztos csak alacsony a fájdalomküszöböm, és hogy csak várok, ameddig ki nem pottyan belőlem.)
De nem nézett rám senki, a fájások elmúltak.
A szülésznő beért, mondta, hogy ctg. Semmit nem mutatott, gyerek baromi jól elvan, ő hazaengedne, de ha bármi van, jöjjünk vissza. Az se baj, ha pár óra múlva, de otthon mégiscsak nyugodtabban lehet vajúdni. Végül saját felelősségre hazamentünk. Péntek hajnalban vérezgettem, nyákdugó egy része megint távozgatott és jöttek a rendszertelen fájások. De úgy döntöttem, hogy majd tudni fogom, mikor lesz itt az ideje, én nem megyek be feleslegesen. Párom mondta, csak péntek 13 ne legyen.
Elvoltam napközben, mindenki biztosra vette, hogy valami elkezdődött, de mondtam, hogy még várjunk. Péntek délután magánorvos, ctg semmit nem mutat, gyerek nem nagyon mozog, ultrahangon minden rendben, még mindig csak egy ujjnyi, nagyon fent van a gyerek, ebből nem lesz még minimum egy hétig semmi. Éjjel 1-kor konkrétan, mint egy pezsgősdugó, elment a nyákdugó maradéka, és onnan 8-10 perces fájások, amiknél fekve kapaszkodtam. Oké, ez már tuti az lesz.
Vártam egy órát, lezuhanyoztam, beálltak 4-5 percesekre, egyre elviselhetetlenebbek jöttek, keltettem apát, igyál kávét, aztán indulunk.
Éjjel 3 körül beértünk, nagyon kedvesek voltak bent (szerencsére), de nagyon ráérősek is, kaptam infúziót, ctg semmit nem mutat, pedig ott már elég rendesen kivoltam, gyereknek épphogy 100 a pulzusa. 4 körül beengedték a páromat, beöltözött, lezuhanyoztam, hívtuk a szülésznőt, várjuk, hogy haladjunk. Itt még meg lettem dicsérve, hogy milyen csöndben viselem.
Reggel fél 8-ra ért be, addigra már borzasztóan elegem volt, hányingerem, leszakadt a derekam, tízszer zuhanyoztam, egyre brutálisabbak jöttek 3 percenként, de semmi haladás. Vért vettek, kórelőzmény, kaptam beöntést, derékmasszázst labdán ültem, járkáltam, feküdtem, lófasz eredmény. Ja, de. Szűkből bő egyujjnyi lett. Szerintem annyira már a párom is ki volt tágulva. Közben nyilván folyamatosan hívtak, hogy megvan már?!
8 körül bevittek a szülőszobába, szülésznő folyamatosan bent, kaptam görcsoldó infúziót, zuhany. Semmi haladás. Itt úgy érzem, elkövettem egy nagy hibát, mégpedig, hogy nem erőltettem magamra a felkelést. Egyszerűen éreztem, hogy labdán meg állva sokkal jobb volt, de ahogy ott feküdtem az ágyon, azt éreztem, hogy nem bírok felkelni. Akkor a szülésznő benézett, burokrepesztés, elfolyt az összes magzatvíz.
Tízre megjött a fogadott dokim, utolsó erőmmel rámosolyogtam, nézte, hogy minden rendben van-e, beszélgettünk, mondta, hogy nagyon lassan tágulok, de első gyerek, ne aggódjak, legyek erős blablabla. Itt kérdezte, mikor pisiltem utoljára. Mondom valamikor hajnalban zuhanyozás közben. Dehogy én innen nem tudok felállni kimenni, az tuti. Na, akkor katéter.
Az a rohadt ctg nem mutat kb. semmit, viszont az a rohadt óra a falon meg csak kattog. Mondom ennyire nem lehet alacsony a fájdalomküszöböm, hát megőrülök. Párom végig bent velem, nélküle nem is tudom, hogy csináltam volna végig. Pedig az elején nem akart bejönni. De aztán meg egy másodpercre se ment arrébb mellőlem. Borogatta az arcom, elszorítottam a kezét, szőlőcukrot nyomott a számba.
Fél 11-kor megkérdezték, beadhatnak-e egy edát, mert „megérdemlem”, és lehet ettől még lassabb lesz a folyamat, de így nem lesz semmi erőm a végére. És itt ment át ördögűzésbe az egész. Hörögtem, üvöltöttem, sírtam, mindenkit elküldtem a picsába, nekem ez nem megy, én itt ha lehet köszönöm szépen, megállnék, inkább hazamegyek. Fogalmam sincs, hogy tudták beadni az edát, mert akkor egyperces fájás szüneteim voltak, remegett mindenem, hárman fogtak le, és először mellé is szúrt. De ne aggódjak, a 3. vagy 4. fájás majd már jobb lesz. Nem lett. Utáltam magamat, a gyereket, a páromat, a nagymamákat, mert mondták, hogy nekik 2-3 óra alatt megvoltunk, az orvost, egyszóval mindenkit.
De már 2 ujjnál tartunk. 10 óra alatt, baromi jó. Közben megkaptam, hogy örüljek, hogy a főorvos ennyire profi, mert ekkorra súlynál nagyon nehéz eltalálni. 72 kg voltam az elején és 90 kilósan mentem szülni, amiből kb. 8 kg az utolsó pár hétben, víz formájában jött fel a magas vérnyomás és a kánikula hozományaként.
Kaptam még egy edát, de valami nem okés. Áthelyezték a ctg tappancsot, oxigént az orromhoz, bejött egy másik orvos is, aki adta be az edákat, megigazított valamit és megkaptam a harmadikat, plusz görcsoldó infúzióban, mert már nem ettem, nem aludtam semmit egy ideje. Hirtelen a ctg kimutatta, hogy brutál fájások vannak. Teljesen sokkot kaptak, két hörgés között mondták, hogy nekem valahonnan máshonnan jönnek a fájások, és eddig azért nem láttak meg hatott semmi. Így igazából az első 2 eda se használt, csak a harmadik.
(Nagyjából délután 1 körül elkezdtem könyörögni az orvosnak, hogy nem bírom, legyen császár, nekem ez nem megy. Azt mondta, várjunk még egy kicsit, most már 1-2 óra és meglesz a fiam, tartsak ki amellett, amit elterveztem, mindketten jól vagyunk, nem indokolja semmi.) Annyira elfáradtam, hogy abbahagytam a hörgést meg az üvöltözést, csak a levegőért küzdöttem és remegtem. Egyszer megpisiltettek, akkor ment ki a párom is mosdóba, amúgy végig bent volt. És sírt, hogy nem tud segíteni, hogy csináljanak már valamit. Sose láttam még így, pedig akkor 8 éve ismertem.
Aztán negyed 3 körül már öten voltak körülöttem, a vérnyomásom 180 volt, a gyereknek folyamatosan esett le a pulzusa 50-re (ami legalább elvonta néha a figyelmem a fájásokról.) Ketten nyomták fentről a hasamat, a párom fogta a lábam, a fogadott dokim pedig próbálta kiszedni, látta a kis sötét haját és végre a méhszáj is eltűnt. Mondták, hogy nyomjak. De még mindig „csak” összehúzódások vannak, nem érzek tolófájást. Nem baj, amikor jön az összehúzódás, nyomjak.
Semmi nem történt, és akkor elment Erik szívhangja pár másodpercre. Az orvos felpattant, és mondta, hogy azonnal altassanak és császár. Ott elájultam egy percre, arra eszméltem, hogy megemelnek és tolnak. Kilencen voltak a műtőben, nagyon gyorsan zajlott minden, mértek egy 200-as vérnyomást, aztán mondták, hogy vegyek nagy levegőket és lassan fújjam ki. Ezek után képszakadás, de szombat délután 14.34-kor, 39. hétre 3550 grammal, 54 centivel és 35 centis fejjel megszületett (majd két év telt el, de még mindig az jön a számra, hogy kivették…) az én gyönyörű kisfiam.
Fél 4-kor keltettek, akkor rakták rám, apa sírt, mondta, hogy azt hitte, egyikünk se éli túl. Kérdeztem, mi történt, mert a műtőben kezdtem el érezni a tolófájásokat. A fiam nyakán kétszer és a karján egyszer volt rajta a köldökzsinór, ami baromi rövid is volt, és emiatt egyáltalán nem tudott lejjebb jönni, nemhogy bekerülni a szülőcsatornába.
Szerelem volt első látásra, bár azt se tudtam, hol vagyok vagy hogy hívnak. Kaptam fájdalomcsillapítókat, óránként mérték a vérnyomásom innentől reggelig, de nem segített semmi a lelki traumán. Szoptatni nem engedtek, egy óra után elvitték, és reggel hozták be hozzám először, amikor mutatták a fürdetést és próbáltuk cicire tenni. Borzalmas volt az éjszaka, úgy éreztem, hogy nem érek semmit, elrontottam, nem voltam eléggé felkészülve. De baromi hálás vagyok a fogadott szülésznőmnek és orvosomnak, mert mindent megtettek, hogy sikerüljön a természetes szülés, és amint rájöttek, hogy mi a probléma, azonnal cselekedtek. Nem ehettem hétfő reggelig, és nem lehetett velem, csak próbáltam túlélni.
Nagyon nem akart enni, tápszert se, és ott is feladtam mindent, nem fogom éheztetni a gyerekem, csak egyen végre valamit. Rengeteg segítséggel, sírással (én) és hisztivel (Erik) végül kedden úgy engedtek haza, hogy már magától jelezte, hogy éhes és szopizott 10 percet egy ciciből. Ha bármiben olyan kitartó lettem volna életem során, mint a szoptatásban, akkor már Nobel-díjas 50 kg-os lennék…
Az első 4 hónapban konkrétan utáltam, plusz én már úgy mentem a 6 hetes kontrollra, hogy megjött. és azóta is minden hónapban a mostani terhességemig, de nem adtam fel. 6 hetes koráig kapott tápszert kiegészítésnek. Ő lusta volt enni, mai napig fényevő, miközben baromi jókat alszik és egy pillanatra nem áll meg, ha ébren van. Nekem meg lassú volt a tejleadóm.
De úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, küzdött, akart jönni és nem tudott. Akkor ezzel is megküzdünk. Végül majdnem 1,5 éves koráig tudtam szoptatni, és bár előtte kellett volna, de utólag rengeteget olvastam a témában, aki fogékony volt rá, annak segítettem, hogy szintén ne adja fel, és rengeteg tévhitet dobtam ki a kukába a témával kapcsolatban. Azért hagytuk abba, mert már egyáltalán nem érdekelte, mindig én kínáltam és elég volt, hogy mellém feküdt és simán elaludt 5 perc alatt.
Hédi
Sürgősségi császármetszésekről itt olvashatsz még:
Indított szülésből sürgősségi császár lett
A 31. héten vérezni kezdtem, sürgősségi császár lett belőle
Sürgősségi császármetszés: amikor az anyatermészet beint
