Július hatodikára voltam kiírva a kisfiammal. Első baba, nagyon féltem a szüléstől világéletemben, ezért sokáig úgy éreztem, hogy talán sose leszek olyan bátor, hogy gyermeket vállaljak. A párommal Írországban élünk, akkor már több mint négy éve voltunk együtt. Babáról nem nagyon beszélgettünk, de nem voltunk elég óvatosak, így teherbe estem. A kezdeti riadalom után (epilepsziás vagyok, teljesen egyedül vagyunk, nagyszülők erre-arra a világban, így segítség nem nagyon lesz, anyagi szempontok, karrierem) nagyon vártuk a kisfiam születését.
A terhességem nem volt nehéz, bár sokat aggódtunk, mivel itt a terhesgondozás elég gyér, hozzám a terhesség negyvenedik hetéig nem is értek, ctg a szülésig nem volt. Mégis, a genetikai ultrahang hiánya zavart legjobban (itt nincs, mivel az abortusz minden esetben illegális), emiatt haza kellett utaznom kétszer is, mivel az epilepsziagyógyszerem miatt nagyobb volt a kockázat fejlődési rendellenességekre folsav mellett is. Saját orvos vagy saját szülésznő nincs, csak ha az ember privát kórházban szül, de itt az valami horribilis összegekbe kerül, és nem éreztünk szükségesnek pont a baba érkezése előtt egy ekkora kiadást.
Végül eljött a kiírt időpont, meg aztán teltek a napok, végül július 15-re, párom szülinapjára írtak ki szülésindításra. Reggel 8-ra mentünk, cuccostul, mindenestül, izgatottan, bár abban nem reménykedtünk, hogy első babaként, indítással még aznap meglesz. Vizsgálat, ctg után az ügyeletes doktor felhelyezte a zselét 9 körül, majd elmondta, hogy egy óra fekvés után felkelhetek, majd mehetek, amerre akarok, aztán öt óra múlva jöjjek vissza a következő adagért, majd ugyanez, aztán majd valami lesz.
Az egy óra fekvés alatt elkezdtem fájdogálni, de mondták, hogy kisebb fájdalmak lehetnek, úgyhogy nem gondoltuk, hogy ez már az lesz. Az egy óra vége felé volt egy erősebb fájás, aztán még egy tíz perc múlva. Mondtam az ügyeletes szülésznőnek, aki elnéző mosollyal mondta, hogy még csak most helyezték fel a zselét, ez még biztos nem az, csak nyugodjak meg, menjek csak sétálni. Mondom, jó. Úgy döntöttünk, eszünk egy gofrit a kórházzal szemben, aztán meglátjuk, hogy alakul. Már a kórházból kiérve volt egy erős fájás, akkor már sejtettem, hogy valami van. Volt még két tízperces gofrievés alatt, aztán egyszer csak hárompercesekké váltak. Megrémültünk, szaladtunk vissza a kórházba, már amennyire tudtam. Mondjuk, hogy itt valami van, ctg után jön a doktor, jaj, elindítottunk valamit. 10:45-kor már elfoglaltam az ágyat a szülőszobán.
A terhesség vége felé egyre jobban utánaolvastam a magzati póznak, mert minden kisbabaképen a baba háttal kifelé volt „rajzolva”, én pedig éreztem a kaparászó kis kezeket az alhasamban Persze tudtam, hogy a kisfiam poszterior, de ez rajtam kívül nagyon senkit nem érdekelt, majd megfordul, ennyit mondtak. A szülőszobán töltött első félóra után jutottam el arra a szintre, hogy hiába volt a számban a gáz, szívás helyett csak kiabálni tudtam, halkan, elfojtottan, de minden fájásnál, mert a hátamban vajúdtam és rettenetesen fájt. Pihenés nem volt, fájások egybeértek. Labdán ültem, mert terhességem alatt és végig azon volt a legkényelmesebb. Párom végig nyomta a derekam, így az kicsit segített, de a fájdalom annyira erős volt, hogy alig emlékszem valamire, és hetekig rémálmaim voltak a fájdalommal.
Én tudtam, hogy nagyon fájni fog, anyukám mesélt róla, de ő mindhármunkat fájdalomcsillapító nélkül szült, így gondoltam, én is megpróbálom. Tudom, hogy minden szülés fáj, de minden ember más, fájdalomküszön és tűrőképesség kérdése is, és én úgy éreztem, hogy nekem nem fog menni. Talán önzőnek hangzik, de minden erőmmel arra kellett koncentráljak, hogy csak azt a fájást éljem túl. Nem tudtam másra figyelni, sem a betanult légzésre, se másra, szerencsére azt tudtam, hogy minden fájással közelebb jutok ahhoz, hogy megszülessen a kisfiam, ez a gondolat sokat segített. A ctg vészes pittyegése viszont egyáltalán nem.
Néha felocsúdtam a fájdalomból és lassan elkezdtem észlelni a külvilágot, hogy egyre több ember van a szobában és a párom aggódó tekintettel néz, próbál segíteni az előttem térdelő szülésznőnek a hasamon tartani a ctg-t, mert azt sejtették, hogy rosszul van fenn, ugyanis a baba szívverése minden fájás alatt lelassult, és ez ennyire az elején még nem normális. Végül felfektettek az ágyra, és aki szült már, az tudja, hogy a fájás alatti fekvést/mozdulatlanságot szinte képtelenség kibírni. Három szülésznő és egy tanuló orvos volt bent, majd elmagyarázták, hogy a baba szívverése folyamatosan esik, így vért kell venni a fejéből, hogy ellenőrizzék az oxigénszintjét, mert még csak három centire vagyok kitágulva, és innen még elég hosszú az út a kibújásig. Ettől persze nagyon kétségbeestem, a tanuló orvos nem volt a helyzet magaslatán, a párom később mesélte, hogy háromszor kellett „visszamennie”, mert nem vett le elég vért a baba fejéből. Én ebből szerencsére semmit nem éreztem. Remélem, a baba sem. Közben mivel a fájdalom meg a kétségbeesés együtt úgy éreztem, legyűrnek, epidurálist kértem. Közben megérkezett a véreredmény: van elég oxigén, de éppenhogy. Még jobban kétségbeestem. Ezzel egy időben megérkezett az epidurális doki, akire azóta is a megmentőmként gondolok. Beadták fájás közben, alig éreztem.
Még pár fájást éreztem, végül elmúltak. Alig volt időm értékelni ezt a csodás érzést, amikor egy öltönyös, idősödő férfi lépett be, ránézett az eredményekre, majd kijelentette: sürgősségi császár, mert a baba distresszben van. Még jobban kétségbeestünk, ekkor már sírtam, a fájdalom elmúltával elkezdtem megérteni, hogy mi is történik. Hamarosan beadták a morfiumot meg a spinálist, így az aggodalmam elmúlt. A páromé persze nem.
A császármetszés nagyon érdekes érzés volt, ahogy vágnak, tépnek, szaggatnak, de azt értékeltem, hogy nem érzek semmit, csak kellemes bizsergést. Végül kiemelték a kisfiamat, felsírt, megvizsgálták, minden rendben van. Hatalmas kő esett le a szívemről. Kiderült, hogy a köldökzsinór volt rátekeredve. Nem a nyakára, hanem a karjára, kezében tartotta és szorongatta, ezzel elzárta a saját oxigénjét, de minden rendben volt a gyors császárnak köszönhetően. Mindenesetre nagyon gyors szülés volt, délután 4-kor született meg Jack 3660 grammal, 50 centivel.
Császár után késve indult meg a tejem, a kilencedik napon. Addig pumpa, tápszer, egy hónap után pedig kizárólag szoptatás hat hónapos koráig, mert vissza kellett mennem dolgozni.
Összességében elmondhatom, hogy úgy érzem, az egész szülés csak megtörtént velem, hiába próbáltam meg mindent, hamar kicsúszott a talaj a lábam alól, csalódtam magamban, valószínűleg ezért tartott a baby blues időszakom két hónapig, a babával is először az igazi kapcsolatot hathetes korában éreztem. Nagyon sokat sírtam emiatt, úgy éreztem, ennél ő jobbat érdemelne. Sokat olvastam erről, és világossá vált, hogy az azonnali kötődés, a mindent elsöprő szeretet hiánya nagyon is gyakori az elején, az ember úgy érzi, hogy hirtelen 24/7 bébiszitter lett. Az alvásmegvonás, étvágytalanság, a szoptatással és a császárból való felépüléssel járó fájdalom sem segít. Aztán amikor először rám mosolygott a kisfiam, hirtelen, egyik pillanatról a másikra megértettem, mi az a hatalmas szeretet, amit az ember a gyerekei iránt érez, amiről állandóan hallottam.
Detti
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
