Második gyermekem születési történetét fogom veletek megosztani, a kis Emmáét. 33 éves anyuka vagyok, aki első gyermekét 19 éves korában szülte meg, és a férje halála miatt hároméves korától szinte egyedül nevelgette, persze a család kisebb-nagyobb segítségével. Amikor a két gyerkőc születése közt eltelik 12 év, amikor egy anyának már tini az egyik gyereke, amikor már túl van a dolgok nehezén, az éjjeli keléseken, az etetéseken, a pelenkázásokon és egy pár kudarcba fulladt párkapcsolaton, legtöbbször úgy, mint nálam is, megfogalmazódik benne egy olyan gondolat, hogy nekem már nem igazán kell több gyermek. Vagy olyan, hogy nincs az a férfi, akinek én még gyereket szülnék…
Aztán valami mégis megváltozik, eljön az a férfi, az a tökéletes, az igazi nagy szerelem, amire talán egész életemben vágytam, amiről azt hittem, csak a romantikus regényekben, illetve filmekben létezik. A férfi, akinek még nem volt felesége, nincs gyereke, és pont tőlem szeretne egy pici babát. Én persze nem is sokat gondolkodom, eddigi kételyeim szertefoszlanak, és azon kapom magam, hogy már megvásároltam a terhességi tesztet, ami halványan két csíkot mutat.
Fejben teljesen felkészültnek érzem magam, mire gondtalan terhességem végére érkezek, mondogatom, hogy hisz már szültem egy gyereket 12 éve, az emlékeim haloványak ugyan, de emlékszem a lényeges dolgokra: fájások, kitolás, varrás, örömkönnyek. Még az is valahol a fejemben motoszkál, ahogy a bábaasszony mondja nekem: ne féljen, kismama, a szülés olyan, mint egy nagyobb hasmenés, görcsök, hajfájás, semmi vész.
A 38. hétben járok, észlelek egy kis meleg csurgást a combomon. Pár csepp az egész, gondolom, lassan valami kezdődik. Estig még kétszer észlelek ilyesmit, de csak nagyon kevés váladék van a fehérneműmön. Biztos, ami biztos, belátogatunk a kórházba egy kontrollvizsgálatra, addigra mar kiguglizok mindent a nyákdugó távozásáról és a magzatvíz lassacskán elfolyásáról. Próbálom kiolvasni, melyik csepeghet belőlem, de valahogy bizonytalan vagyok. Az orvos ctg- tesz, fájásokat nem mutat a gép, a szívhangok rendben. Még egy gyors kivizsgálás, ahol konstatálja, hogy egyenlőre semmi.
Éjjel párszor felriadok kisebb görcsökre, de visszaalszom. Reggeltől észreveszem, hogy intenzívebb lett a „folyásom”. Nyálkás , rózsaszínű, és fájdogál a hasam is. Menzeszgörcsre emlékeztet, kb. 20-30 percenként ismétlődik. Próbálom magam elfoglalni, otthon tevékenykedek. A párom délutánig dolgozik, türelmesen várom őt haza. Mire megjön, délután 3 óra van, a görcseim 15 percesek, derékfájdalom is párosul hozzájuk. Elviselhetők, de amikor kezdődnek, már felnyöszörgök. Erős nő vagyok, bírom én a fájdalmat, nyolc éve már gerincsérvem van, mi ez nekem, meg se kottyan, úgy vélem.
Telnek az órák, este 6 óra van, a fájdalmak rendesen felerősödtek, már alig bírom őket átlélegezni. Tízpercenként jönnek, és 30-40 másodpercig tartanak. Az egész család telefonon van, mondják, hogy menjünk már vissza a szülészetre vizsgálatra, nehogy baj legyen. A nyálkás folyadék még mindig csurog. Jó, rendben bemegyünk, ismét ugyanaz a folyamat, monitor, szívhangok és kivizsgálás. Ma doktornő van szolgálatban, fiatal, kedvesnek tűnő. Megjegyzi, hogy kétujjra vagyok még csak kitágulva, ez még pár órába beletelik, nyugodtan menjek haza, és ha rosszabbodik, jöjjek vissza. Kicsit furcsálltam én is és a párom is, hogy ismét hazaküld, de hát ő az orvos, indulunk haza.
Este 8 óra van, már 20 perce a zuhany alatt állok, engedem magamra a langyos vizet, kicsit hátha segít, mivel már 5 perces fájásaim vannak és egyre elviselhetetlenebbek. Amikor épp kezdődnek, szinte járni is alig bírok. A férjem az ebédlőben ül a fotelben, és várja, hogy kimásszak a zuhanyból és végre visszamenjünk a kórházba. Nem szól egy szót sem, az arcán látom, hogy nagyon aggódik és bántja, hogy nem tud segíteni, csak végignézi a szenvedésemet.
Kijövök végre és bejelentem, indulhatunk, engem már még egyszer haza nem küldenek onnan! Öt perc az út a szülészetig, minden egyes gödröt, kátyút az úton átérzek, próbálok lélegezni, és úgy vélem, ettől jobban már nem fájhat, ettől rosszabb nem lehet.
Megérkezünk, utolsó puszi, elbúcsúzunk a férjemmel, és megyek a vizsgálóba. A doktornő mondja, hogy na, ez már igen, 7 ujjnyira vagyok nyitva, mehetünk a szülőszobára. Megkapom az infúziómat, a beöntést és szülhetünk. Na, mondom, végre nem küldött haza, innen már csak a gyerekemmel távozom.
Felveszik az adatainkat a szülőszobán, kiderül, hogy egy vizsgálat eredményét elkeverték. Mivel eltűnt a papír, így biztonság kedvéért mégis lefolyatnak egy antibiotikumos infúziót. Közben a nővérke mondja, hogy megvizsgál, mi változott az elmúlt húsz perc alatt. Mire odabattyogok öt méteres távolságból, háromszor megállok pihenni, mivel 2 perces fájásaim vannak, amik olyan erősek, hogy beszélni is alig tudok már.
Felfekszem a vizsgálószékre nagy nehezen, két ujjával vizsgál a nővérke, ami számomra nagyon fájdalmas. Odavágja, hogy
„Anyuka, tudja, milyen nagy a baba feje? Ez még csak két ujjam volt!”
Nem reagálok erre. Utána mondja: 9 ujjnyira vagyok nyitva, és adja a következő infúziót, az oxitocint, ami még jobban felerősíti a fájdalmakat. Gondolom magamban, jól van, mindjárt vége lesz, kibírom még valahogy. Beköti az új infúziót, még szinte csak pár csepp folyik le, és érzem, hogy nem bírom tovább, a fájdalmaim a maximumon vannak, tolófájások kezdődnek, mondom, menjünk, mert jön a gyerek, hívja a doktornőt.
A szülőszéken ülök, jön a doktornő, nézi, mondja, még elég fent van a baba feje, jobb lenne még két fájást átvészelni állva. Jaj, mondom, csak azt ne, a tolófájásokat állva sokkal nehezebb volt elviselni, de legyen, felállok. A bábaasszony elém áll, remegnek a lábaim, alig bírom magam állva tartani, ő átölel, a fejem a mellkasára hajtom, könnyeim csöpögnek az arcomon, és ahogy lenézek, látom, hogy a lábaimon folyik a vér a padlón lévő alátétre.
Minden másodperc egy órának tűnik, hallom, ahogy a férjem biztat, hogy lélegezzek, ahogy a doktornő mondja, hogy bírjam még ki. Tehetetlen vagyok, nem tudom irányítani a testem. Végre megengedik, hogy visszaüljek a székre és elkezdjek nyomni. A fájások folyamatosak, már szünet sincs köztük. Nyomok erősen, ahogy bírok, sikítással kísérve minden egyes nyomást. Nem elég erőteljesen csinálom, be kell segíteni. A bábaasszony a hasamra támaszkodik, és amikor jön a fájás, nyomja ő is ki belőlem a babát, így ketten nyomjuk. A doktornő besegít egy határozott, elegendően nagy bevágással, szétfeszítéssel, és végre kint van a pici.
Picit kifújhatom magam, minden rendben van, eláraszt az elégedettség és megkönnyebbülés és az öröm mesés pillanata, de tudom, hátravan még egy nehéz rész, a varrás. Múltkorról még tudom, mi vár rám. A kicsit elviszik, megmossák, fotózkodik a párommal. Picit rám teszik, aztán újra elviszik, és elkezdi a doktornő a „bestoppolást”.
Mivel a pici repesztett belül, kívül, így van mit csinálni. A fejemben az jár, hogy legyen már vége istenem, hagyjanak már békén végre . Félóra elteltével vége a szenvedésnek, és végre kitolnak egy szobába, ahol a férjemmel megbeszélhetjük, hogy éltük meg ezt a napot, együtt örülhetünk, hogy túl vagyunk rajta, és ő is megmutatja végre a piciről a képeket. Tudom, most négy napig nem találkozhatunk, mivel a vírus miatt nincs látogatás a kórházban. Kihasználjuk minden percét, majd csókkal búcsúzunk egymástól. Utána együtt leszünk mindannyian, mint egy boldog család...
egy 33 éves anyuka
Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
